Bevezető

A légvédelmi rakéta-rendszerek a hidegháború korai időszaka óta a szovjet, majd később az orosz honi légvédelem egyik alappillérét jelentették és a világ számtalan országába exportálták azokat. Ez a videó sorozat bemutatja a hidegháború kezdete óta kifejlesztett és hadrendbe állított szovjet, majd orosz honi légvédelmi rakéta komplexumokat, illetve azok evolúcióját és háborús szereplésüket.

A cél nem csak maguknak a légvédelmi komplexumoknak a bemutatása, hanem azon tényezőké is, amik meghatározták a rendszerek kifejlesztését, a műszaki-fizikai háttér alapjai. A szovjet légvédelmi rendszerek ismerete által a légvédelmi-rakéta rendszerek általános jellemzői és korlátai is érthetővé válnak.

Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető.

A fenti diagram összefoglalja a hidegháború alatt, fejlesztett szovjet, majd a hidegháború vége után már orosz légvédelmi-rakéta rendszerek történetét, azok rendszeresítésétől kezdve, a korszerűsítéseket, az exportjukat, illetve gyártást követően a szolgálatuk végét. Hogy érthetőek legyen képességeik minimálisan szükséges azok műszaki és fizikai hátterének ismerete is.

Minden szovjet honi légvédelmi-rakéta rendszer radarberendezést használt a célpontok felderítésére és követésére, emiatt a radarok működési elvének alapjait legalább alapvető szinten szükséges megismerni

 A radarok fizikai és műszaki hátterének alapjai

A radarok a rádióhullámokat jellemzően kúp, vagy valamilyen kúpszerű térrészbe sugározzák ki függetlenül attól, hogy milyen hullámhosszon (vagy frekvencián) üzemelnek és milyen fajta antennát használnak. Ez nyalábot hívjuk fő nyalábnak, a kisugárzott teljesítmény döntő része ebbe a térrészbe esik. Azonban a radarok valójában nem csak egy irányba, hanem kisebb mértékben oldalra, sőt, hátrafelé is sugároznak, ezeket hívjuk oldal nyaláboknak, vagy oldalszirmoknak. Ezek majd később lesznek fontosak.

A radarok működésének alapjainak megértéséhez célszerű egy analógiával élni. Cseréljük ki a radart egy zseblámpára. A lámpa is elektromágneses hullámot bocsát ki, csak azt a látható fény tartományban teszi, nem a rádióhullámok frekvencia tartományában. A lámpa fajtájától és méretétől függ, hogy mennyire erős a fény és mekkora területet világít be. Ahogy egy zseblámpa is lehet erősebb fényű és eltérő nyalábot kibocsátó, úgy egy radar is.

Az elemlámpák jellemzően körszimmetrikus nyalábot bocsátanak ki, de lehetne ellipszis vagy bármi más, ami nem szimmetrikus. Az egyszerűség kedvéért vegyük az előbbi esetet, a szimmetrikus nyalábot. A nyaláb középponti szöge határozza meg a nyaláb szélességét.

Amennyiben egy lámpával messzebbre szeretnénk világítani, de annak teljesítményét nem kívánjuk növelni, akkor a fényt kisebb területre szükséges fókuszálni, tehát szűkíteni kell a fénysugarat, vagyis a nyalábot. Ezzel a nyaláb teljesítménysűrűségét növeljük úgy, hogy az ahhoz szükséges teljesítmény, amit a fényforrás kibocsát, nem változik. Azonban ennek az ára az, hogy a nyaláb kisebb térrészt vagy területet világít be, viszont messzebbről lehet észrevenni vele tárgyakat. A radarok világára lefordítva ez azt jeleni, hogy ha az üzemi frekvencia és a kisugárzott teljesítmény azonos, akkor nagyobb felderítési távolsághoz szűkebb nyaláb szükséges. A szűkebb nyaláb előállítása viszont nagyobb méretű antennát igényel.

Amennyiben az antenna mérete és tömege nem növelhető – például a szállítás vagy mobilitási követelmények miatt – de mégis szükséges a nagyobb felderítési távolság, akkor a kisugárzott teljesítmény növelése szükséges. A lámpa analógiát felhasználva erősebb fényforrás kell használni. Természetesen egy lámpa ereje, vagyis teljesítménye nem növelhető korlátlanul a termodinamika és a gyakorlati alkalmazhatósági korlátok miatt. A radarok világára lefordítva ez azt jelenti, hogy a nagyobb kisugárzott teljesítmény nehezebb antennát, drágább elektronikát és adott esetben erősebb hűtést igényel, viszont ezzel az antenna mérete és a nyalábszélesség megtartása mellett növelhető a felderítési távolság.

Az antenna méretét alapvetően meghatározza az üzemi frekvencia és az elvárt nyalábszélesség. Amennyiben azonos a nyalábszélességet várunk el két eltérő frekvencián üzemelő radartól, akkor az alacsonyabb frekvencián üzemelő radar számára – ami nagyobb hullámhosszt jelent – az nagyobb méretű antennát eredményez.

A hosszabb hullámhossz alkalmazásának szintén vannak előnyei és hátrányai is. A hosszabb hullámhossz esetén a távolság és az iránymérés pontossága is rosszabb a rövidebb hullámhosszon üzemelő radarokhoz képest, viszont azonos teljesítményen nagyobb a felderítési távolság. Emiatt jellemzően a célfelderítő radarok üzemelnek a hosszabb hullámhossz tartományban, addig a tűzvezető radarok a rövidebb hullámhossz tartományt használnak. A felderítő radarok jellemzően deciméteres és méteres tartományban (3-0,3 GHz) addig a tűzvezető radarok centiméteres hullámhossz tartományt (3GHz és nagyobb frekvenciák) használnak a rakéták célra vezetéséhez szükséges pontosság miatt.

Mivel a radarok jellemzően néhány fok szélességű nyalábot bocsátanak ki, emiatt az nyalábot irányítani szükséges, ezt hívjuk legyezésnek vagy pásztázásnak. Ez szükséges a célkövetéshez a tűzvezető radaroknál, illetve a felderítő radaroknál, ahol körkörös, 360 fokos célfelderítést várnak el. Ez a legyezés történhet mechanikusan, magával az antenna mozgatásával vagy forgatásával, illetve elektronikusan, de lehetséges a két módszer kombinálása is. A lámpa analógiával élve, a kézben tartott lámpa mechanikus legyezésű, az ember keze a mechanika.

Bevezetésképpen nagyjából ennyit a radarok alapjairól, de ezeken felül természetesen számtalan más tényező befolyásolja az radarok tervezési alapelveit.

 A légvédelmi rakéta-rendszerek főbb paraméterei

Egy adott légvédelmi rendszer képességeinek a megértéséhez a következő jellemzők kerülnek bemutatásra:

• fenyegetések az adott korszakban, tehát a célpontok
• a radar kialakítása
• célcsatornák és rakéta csatornák száma
• vezérlés és rakéta rávezetés módszerei
• megsemmisítési zóna
• a rakéta felépítése és kinematikai jellemzői (gyorsulás, túlterhelés)
• indításra kész rakéták mennyisége, újratöltési idő
• a rendszer mobilitása
• karbantartási és üzemeltetési tényezők

Ezek után térjünk rá a fő témára, az Sz-25 Berkut rendszerre.

 Az Sz-25 Berkut kifejlesztésének háttere

Az első sikeresen kifejlesztett és hadrendbe állított szovjet honi légvédelmi rakéta-rendszer az
Sz-25 Berkut volt. A nyugati hírszerző szervek ezt az SA-1 Guild típusjelzéssel és névvel látták el. Orosz nevét a két vezető tervezőjéről kapta,  Szergej L. Berija és Pavel L. Kuszenko után. Szergej a KGB hírhedt vezetőjének a fia volt. A neve a KGB az apja  bukása és kivégzése után „kellemetlenné” vált, ezért az Sz-25 későbbi változatait a politikailag biztonságos a Szoszna nevet kapták, egy folyó után. Ez a névadás egyben hagyományt is teremtett, mert szinte az összes későbbi szovjet honi légvédelmi rendszert is folyók után nevezték el. Ettől függetlenül a cikk Berkut elnevezést használja a légvédelmi  rakéta-rendszerre hivatkozásként, mert ez az ismertebb.

A Sz-25 Berkut rendszer kifejlesztését a II. világháborús tapasztalatok hívták életre. A szovjetek saját szemükkel is láthatták a keletnémet megszállási övezetben az angolszász stratégiai bombázó erők által okozott pusztítást, illetve a két japán város elleni atomtámadás következményei is ismertek voltak számukra. A szovjet tervezők ugyanarra a következtetésre jutottak, mint amerikai kollégáik. A légvédelmi ágyúk alapvető jellemzőit figyelembe véve (lövedékek szórása, a lövedékek pusztító ereje) az egyre gyorsabban és magasabban repülő bombázók elvárt megbízhatósággal történő megsemmisítése lehetetlen feladat észszerű műszaki és költségkereten légvédelmi ágyúk használatával. Több tízezer darab sem lett volna elég a feladathoz. A II. világháború alatt a német városok köré telepített több száz 88 mm-es vagy nagyobb űrméretű löveg a hatalmas támadó kötelékeknek legfeljebb 1-2%-os veszteséget tudott okozni.

Ennél sokkal hatékonyabb eszközre volt szükség, ha számításba vesszük, hogy egyetlen nukleáris vagy termonukleáris fegyverrel támadó bombázó is akkora mértékű pusztításra volt képes, ami mellett még a II. világháborúban több száz géppel végrehajtott támadások is eltörpültek. Az Sz-25 rendszer tervezésekor a Strategic Air Command (Hadászati Légiparancsnokság) B-36, B-47 és B-52 bombázóinak lelövése volt a kijelölt cél Moszkva, Leningrád, illetve Baku védelmében. Ezek a bombázók még hangsebességnél lassabban, de a II. világháborús bombázókhoz képest magasabban és sokkal gyorsabban repültek.

A komplexum felépítése

Az Sz-25 Berkut tüzelőállások Moszkva körül épültek ki két koncentrikus kört alkotva, amik azonos erővel védték a fővárost bármilyen támadási irányt feltételezve. Nem csak az Északi-sark felől érkező bombázók ellen készültek fel, számoltak az európai NATO államok, illetve Törökország és Irán irányából érkező fenyegetésekkel is. A külső gyűrű Moszkva központjától kb. 85-90 kilométerre, a belső gyűrű kb. 45-50 kilométerre települt.

Minden egyes tüzelőállás szervezetileg egy rakéta ezred volt. A külső gyűrűt 34 ezred, a belső gyűrűt 22 ezred alkotta, ezek négy légvédelmi hadtestbe voltak szervezve. Északon a 10., keleten, 6., délen az 1. és nyugaton a 17. hadtest védte a várost.

A rakéta ezredek mellett A-100 típusú célfelderítő radarokat telepítettek, ezek szolgáltatták az információt a közeledő bombázókról, időt adva a felkészülésre. Ezen felül ezek a radaroktól kapott célkoordinátákkal vezették rá a Honi Légvédelem elfogó vadászait a közeledő bombázókra. A teljes lefedettséghez 10 darab A-100 radart telepítettek Moszkva körül kb. 400 kilométer távolságban, illetve további 4 darab radart Moszkva közelében. A nagyméretű bombázók ellen a névleges felderítési távolság kb. 200 km volt.

Fontos megérteni, hogy mi volt az Sz-25 Berkut szerepe. A földi telepítésű légvédelem csak utolsó védelmi vonalat jelentette Moszkva körül, de nem az egyetlen eszköze volt a Honi Légvédelemnek. Nem csak a légvédelmi rakétákkal kellett szembe nézni a támadóknak, de a vadászgépeken is át kellett volna jutnia az amerikai (és angol) bombázóknak, hogy Moszkvát elérjék. Senki sem számított arra, hogy a Berkut rendszer önmagában képes lehet megállítani a támadást. Ez a megközelítés minden légvédelmi rendszerre igaz volt akkor, és igaz mind a mai napig. A földi telepítésű légvédelem mellett a légtérvédelemhez továbbra is szükségesek a vadászgépek, a légvédelmi rakéta-rendszerek a védelemnek egy elemét és rétegét jelentik, nem kizárólagosan használt eszközök a feladatra.

A Berkut első változatát magasan repülő interkontinentális bombázók ellen tervezték, a kismagasságú célok leküzdése kezdetben egyáltalán nem volt elvárás. A SAC bombázói 10 km vagy az meghaladó magasságban támadták volna célpontjaikat.

Lássuk, hogyan néz ki egy tipikus Sz-25 Berkut ezred

 Az Sz-25 rakétaezred felépítése

Egy Berkut tüzelőállás 60 darab indításra kész rakétával rendelkezett. A rakétákat függőleges helyzetbe állították riadókészültség esetén az indítóállásokban. Az indítóállásokat úthálózat kötötte össze, amiken keresztül vontató járművek újratölthették az indítóállásokat vagy szükség esetén eltávolíthatták és elszállíthatták a rakétákat karbantartásra. Kisméretű megerősített betonfedezékek (bunkerek) végezték a rakéták indítás előtti előkészítését és néhány további műveletet, ezek a rakéta indítóállások közelében épültek meg. Minden egyes fedezékhez hat darab rakéta felügyelete tartozott.

Az Sz-25 Berkut rakétaezred magját a vezénylő bunker (központi betonfedezék), az abban levő elektronikai berendezések, az elé telepített hatalmas V-200 tűzvezető radar-rendszer (lásd fent a képen az embereket a antenna előtt), illetve a rádió parancsközlő antennák jelentették. Ezek kb. 1,5 kilométer távolságban voltak telepítve a rakéta indítóállásoktól. Az Sz-25 ezredek nem voltak teljesen azonos kivitelűek, de amennyire csak lehetett hasonlóan építették meg őket, az általános elrendezésük azonos volt. A Yo-Yo radar-rendszer sajátosságai miatt a rendszer megsemmisítési zónája fix volt, csak egy az építésekor meghatározott irány tartományban tudtak rakétát indítani. Amennyiben a külső gyűrű minimális megsemmisítési távolságát elérte egy célpont, akkor arra már csak a belső gyűrű tudott tüzelni.

A Yo-Yo antenna rendszer két antenna felépítményből állt. Minden felépítmény két antenna csoportot, minden csoport három antennát tartalmazott. Az antennák egymáshoz képest 120 fokos szögben voltak elfordítva. Az antenna felépítményen levő két antenna csoportot forgatták, ezzel érték el a folyamatos legyezést. Az egyik antenna felépítmény legyezett oldalszögben (balról jobbra), addig a másik helyszögben (lentről felfelé). Minden egyes antenna egy 1x60 fokos legyező nyalábot formázott. A nyalábforma és a mechanikus legyezés együttesének eredménye a héjszerű (síkban kiterítve négyzetes) pásztázási zóna.

Az antenna csoportok forgási sebessége 50 fordulat/perc volt. Az említett sebesség és a Yo-Yo antenna-rendszer felépítéséből következően az Sz-25 Berkut radarja percenként 300-szor legyezte át a teljes 60x60 fokot lefedő pásztázási zónát, ez szolgáltatta az adatokat a rakéták rávezetéséhez. Meglepő módón ezzel a Yo-Yo lett az első radar-rendszer, ami képes volt a célkövetés mellett folyamatos kereséses is. (A későbbi radaroknál, főleg repülőgépeken ezt hívták Track While Search üzemmódnak, de erről később lesz majd szó.) De ennek a képességnek az ára a hatalmas, nehéz és bonyolult antennarendszer volt.

A radarok legyezése videón 3:50-nél.

Csak összehasonlítás végett, a később kifejlesztett SzA-75 Dvina rendszer (NATO kódnév és név
SA-2A Guideline) mindössze 10x10 fokos területet legyezett be hasonló frissítési gyakorisággal, az Sz-75M Volhov (SA-2E Guideline) rendszernél pedig mindössze 7x7 fok volt.

 Cél- és rakétacsatornák

Miért volt szükséges a nagy frissítési gyakoriság? Az Sz-25 volt a világon az első légvédelmi rakéta-rendszer ami egynél több célcsatornával bírt, nevezetesen hússzal. Ez azt jelenti, hogy minden egyes Berkut ezred húsz célpontra volt képes párhuzamosan rakétát rávezetni, minden célpontra egy rakétát (Ez 20 rakéta csatorna). Ehhez viszont minden rakéta és célpont térbeli helyzetét nagy frissítési gyakorisággal volt szükséges követni a pontos rávezetés érdekében. Ezért volt szükség a hatalmas és nehéz Yo-Yo antenna-rendszerre, ami nagy sebességgel forgatta az azt alkotó tizenkét antennát.

Szükséges azonban kiemelni, hogy a 20 célcsatornás képességet „nyers erővel” érték el és nem „elegáns” technológiai megoldásokkal. Mivel a sok célcsatorna biztosítása sok elektronikai berendezést igényelt, amik akkoriban hatalmasak és nehezek voltak – ne feledjük, még a vákuumcsöves technológia korszakában járunk – emiatt volt szükséges a hatalmas betonfedezék, ami ezeknek helyet adott.

Csak összehasonlítás végett, a 25 évvel később kifejlesztett Sz-300PSz rendszer (SA-10B Grumble)
6 darab célcsatornával és 12 darab rakéta csatornával rendelkezett. Ennek ellenére a annak összes eleme néhány nagyméretű önjáró teherautóra szerelt kabinban elfért és mindösszesen két mobil radarja volt egy rakéta osztálynak.

A komplexum költségei

Ez a „nyers erő megközelítés” számottevően befolyásolta az Sz-25 Berkut komplexum méretét és annak költségeit. A Moszkva köré telepített rendszer kifejlesztése és gyártása nagy terhet jelentett a szovjet gazdaság számára a II. világháborút követő pusztítások helyreállítása közben. A Berkut úthálózata összességében kb. 1000 kilométer volt. A megerősített bunkerek és az egyéb építészeti költségek alkották nagyjából a teljes költség felét. A fennmaradó rész negyedét a rakéták gyártása, végül az utolsó negyedet az elektronikai rendszerek és radarok tették ki.

A célkövetés és rakéták vezérlése

A rakéták rádió-parancsközlő (RPK) vezérlést (távirányítást) használtak. A Yo-Yo radar-rendszer követte a célpontokat és az Sz-25 rendszer által indított rakétákat is. A Yo-Yo által mért adatokkal által határozták meg célpontok és a rakéták helyzetét, ami alapján a rendszer kidolgozta a rakéták számára a kormányvezérlő parancsokat. A parancsokat bunker és a Yo-Yo radar-rendszer előtt levő rádió-parancsközlő antennák továbbították a rakéták felé, amik ez alapján módosították röppályájukat. Maguk a rakétát „vakok”, csak arra repülnek, amerre a rendszer „agya” utasítja. Ez az „agy” a központi betonfedezék, a benne levő elektronika, a Yo-Yo radar-rendszer és a rádió-parancsközlő antennák. Ezeket együttesen hívjuk rávezető állomásnak.

A V-300 rakéta család

A rendszer rakétái egyfokozatúak voltak. A rakéták üzemanyaga kétkomponensű rendkívül mérgező folyékony hajtóanyag volt, ami nagyban megnehezítette a rakéták, tárolását, karbantartását és szállítását is. Azok kiszolgálása csak teljes vegyvédelmi felszerelésben volt végrehajtható. A rendkívül veszélyes hajtóanyagra azért esett a választás, mert annak energiaűrűsége (fajlagos impulzusa) számottevően magasabb volt, mint korabeli szilárd halmazállapotú hajtóanyagoké.

A rakéták harckészültség alatt függőleges helyzetben voltak tárolva. Az indítást követően a Yo-Yo radar néhány szász méter magasan követésbe veszi a rakétát, ami innentől fogva veszi kormányvezérlő parancsokat. Ezt követően fordul a célpont irányába a rakéta. Kezdetben a Yo-Yo radar alsó pásztázási határa 8 fokos helyszögnél volt, csak 1965 után, az Sz-25M2 változatnál csökkentették le ezt 3 fokra. A Yo-Yo radar és a rakétaállások között kb, 1,6 kilométeres távolság volt. Ez azt jelentette, hogy a rakéták kb. 200 méter magasságban tudták venni az első parancsközlő jeleket. A függőleges indítás a rakéták hajtóműve követelte meg. Először is a rakéta kormányfelületek szuperszonikus sebességnél voltak csak igazán hatékonyak. Másodszor az egyfokozatú hajtómű tolóereje viszonylag lassan épült fel és a rakéta nem rendelkezett nagy felület szárnyakkal, ezért állványról, ferdén indítva a rakéta lezuhant volna.

A Berkut rendszer hosszú szolgálata alatt a rakéták három eltérő típusjelzés-rendszer használtak, emiatt a táblázatban mind a három fel van tüntetve.

A „205” típusú rakéta induló tömege nagyjából 3,5 tonna volt. A fokozatos fejlesztéseknek köszönhetően a későbbi változatok tömege egyre nagyobb lett, az utolsó „219” típusú rakéták már elérte a 4,1 tonnát. A plusz tömeget sok kisebb-nagyobb fejlesztés összessége adata ki.

Az első „205” típusú rakéta még négy darab alacsonyabb teljesítményű rakéta hajtóművel lett gyártásba véve, mert a szovjet ipar akkoriban képtelen volt még egyetlen szükséges teljesítményű folyékony hajtóanyagú rakéta hajtómű gyártására. A „207” típusú rakétától kezdve már az egyetlen nagyméretű hajtóművel rendelkező változatokat gyártottak, de a „207” esetében az üzemanyag betáplálása még mindig gáz generátorokkal és sűrített levegővel történt.

A turbószivattyúk a „217” típusú rakéta változaton jelent meg először, ami tovább növelte a rakéta kinematikai hatótávolságát. Ez a rakéta változat már kisebb méretű manőverező célpontok leküzdésére volt tervezve, a tesztek során távirányítású MiG-19-es vadászgépek paraméterei jelentették a mércét. A „217MAM” típusú rakéták egyetlen hajtóművének tolóereje duplája volt az első „205” típusú rakétáénak.

A „217MA” rakéta továbbfejlesztett közelségi gyújtót kapott, ez kombinálva a Yo-Yo radar pásztázási zónájának lentebb döntésével 3 fokra kisebb megsemmisítési magasságot tette lehetővé.

Mivel a rendszer szolgálati ideje alatt a szubszonikus stratégiai bombázók mellett új támadófegyverek és gyorsabb bombázók jelentek meg, emiatt a rakéták harci részét számtalanszor megváltoztatták ezeknek megfelelően.

Az első „205” típusú rakéta E-600 típusú 234 kg tömegű harci részt kapott, ami 6 300 előformázott repeszt tartalmazott, a repeszek tömege 27 gramm volt. A harci részből a robbanóanyag mindössze csak 64 kg volt. Ezt a rakétát interkontinentális bombázók ellen tervezték, ebből a változatból összesen 2924 darabot gyártottak.

A „207” rakéta típus az V-196 jelzésű harci részt kapta, ami 196 darab formázott töltetett tartalmazott. Ezek működési elve a kumulatív páncéltörő lövedékekben használt megoldáshoz volt hasonló. Az ötlet az volt, hogy a sok kis kialakuló forró sugár közül néhány találata is komoly kárt okoz a célpontban. A harci rész tömege 327 kilogrammra nőtt, amiből a robbanóanyag 221 kg volt. Ebből a változatból összesen 9467 darab készült.

A „217M” rakéta E-280 típusú harci része 280 kg volt, ami 18 500 darab mindössze 5 grammos repeszt tartalmazott.

A „217MA” és „MAM” változatú rakéták harci része 390 kg tömegűre hízott, ami 36 000 darab
4,3 gramm tömegű repeszt tartalmazott. A sok, kisebb repesz hatásosabb volt a kisebb méretű célpontok ellen, mint például az AGM-69 SRAM rakéta. Ez a gyors támadó rakéta vagy ballisztikus pályán, vagy kis magasságban is képes volt támadni, utóbbi esetben lényegesen kisebb hatótávolsággal.

Az utolsónak gyártott „219” változatú rakéta 5Zh97 harci része 32 000 darab 3,3 grammos repeszt tartalmazott. Ez már nem sokban tért el az elődjétől.

Három rakéta változat, a „207T”, a „217T” és a „219” gyártmány egy változata nukleáris* harci résszel rendelkezett. Az első esetén a kisméretű töltet tömege 380 kg volt, hatóereje 10 kt.

*A hivatalos neve enyhén eufemisztikusan „speciális harci rész” volt...

A Berkut rendszert szubszonikus, lényegében nem manőverező interkontinentális bombázók ellen tervezték kezdetben, ami a rakéta kezdeti képességeire is rányomta a bélyegét, főleg manőverező képesség és minimális megsemmisítési magasság tekintetében. A „205” típusa maximális túlterhelése mindössze 4G volt fordulóban 15 km magasság alatt. 15-20 km között 3G, 20-25 km magasság között mindössze 2G. Ez már lényegében a kormányozhatóság határán levő rakétát jelent.

Ezzel szemben a „217M” típusú rakétánál a maximális túlterhelés értéke elérte a 14G-t 15 km magasság alatt. A növelt manőverező képessége a nagyobb sebességű – mint például az AGM-28 Hound Dog és az AGM-69 SRAM – illetve az elektronikai zavarást végző célok esetén volt szükség. Az AGM-28 1961-1977 között volt hadrendben nagy mennyiségben, az AGM-69 1973-tól 1993-ig, csak a hidegháború vége után vonták ki azokat a hadrendből.

Egyéb fejlesztések a rendszeren

rakétákon végrehajtott fejlesztéseken felül a radaron és annak elektronikáján is változtattak. 1957-től már elérhető volt az SzDC mód, ami lehetővé tette a támadók által alkalmazott dipólkötegek kiszűrését is.

A Yo-Yo radar impulzus csúcsteljesítményét 2MW-ról 10 MW-ra növelve a MiG-19 méretű célpontok esetén a felderítési távolságot sikerült 70 km-re növelni. Ez a fejlesztés 1965-től kezdődött és az Sz-25M2 változatnál valósult meg.

A hatásos megsemmisítési zóna (HMZ)

Ideje szót ejteni a rendszer hatásos megsemmisítési zónájáról (HMZ). A továbbfejlesztett változatok számára megsemmisítési zóna meghatározása nem lehetséges egyértelműen, mert a korszerűsített rendszerek képesek voltak a korábban gyártott rakéták használatára is. Emiatt az eltérő radar, elektronika és rakéta kombinációk eltérő megsemmisítési zónát eredményeztek. Emiatt csak a fő fejlesztéseknek köszönhető változtatások és azoknak megfelelő jellemző megsemmisítési zónákat mutatja be a videó, amik jól szemléltetik a továbbfejlesztett rendszer képességnövekedését.

A fokozatos továbbfejlesztéseknek köszönhetően a megsemmisítési zóna az első változathoz képest számottevően nagyobb lett. Az első Sz-25 változat a „205” típusú rakétával kb. 8 km minimális megsemmisítési távolság mellett, 5 km alsó megsemmisítési magassággal rendelkezett. A zóna maximális távolsága 30 km volt 20 km magasságig. A hatótávolság alatt mindig a ferde lőtávolságot értjük, hiszen a radar azt méri. A célpont maximális sebessége 330 m/s, kb. 1200 km/h volt. A „207A” típusú rakétával a minimális megsemmisítési magasság 3 kilométerre csökkent.

Az 1962-ben hadrendbe állt korszerűsített Sz-25M2 változat a „217M” rakétával 35 kilométeres maximális megsemmisítési távolságra volt képes 25 km magasságig. A minimális megsemmisítési magasság tovább csökkent 1,5 km-re köszönhetően a V-200MR radarnak és a 3 fokos alsó legyezési helyszögnek.

1969-ben az Sz-25MA változat a „217MA” típusú rakétával elérte a 35 kilométeres maximális megsemmisítési magasságot, a maximális távolság 43 kilométerre nőtt, a minimális megsemmisítési magasság továbbra is 1,5 km volt.

1979-ben az Sz-25MAM változat a „217MAM” rakétával már mindössze 500 méter magasságban haladó célok megsemmisítésre is képessé vált. Sajnos ezen továbbfejlesztés ellenére is, a kismagasságban közeledő manőverező robotrepülőgépek ellen a rendszer már nem volt hatásos.

43 km távolságban az indítást követően a rakéta hajtóműve kiégett, ami ezután már gyorsan lassult, ez a rakéta repülésének passzív szakasza. Ebben a tartományban a rakéta lényegében csak enyhén vagy nem manőverező célok leküzdésére képes, ennek a zónának a hasznossága elméleti.

A fentiekhez azonban hozzá kell tenni, hogy a megsemmisítési zóna értelmezése nem annyira egyszerű, mint azt az egyszerűsített diagramok mutatják első látásra. A megsemmisítési zóna azt a területet mutatja, ahol a rakéta meghatározott paraméterek mellett képest eltalálni a célpontot. A leggyakrabban használt ábrák nem manőverező, szubszonikus és elektronikus zavarást nem végző célok elleni zónát ábrázolják. Ha ezeket számításba vesszük, akkor ezek a diagramok lényegben csak azt mutatják, hogy a rakéta meddig képes elrepülni, tehát, hogy a célpont közelébe ér-e rakéta, de szó nincs arról, hogy a zónán belül a találat garantált lenne. Például, ha egy célpont kitérő manővert hajt végre, akkor a rakétának is manőverezni szükséges, hogy képes legyen a célpontot eltalálni, hiszen a számított elfogási pont helye megváltozott a célpont manővere miatt. Azonban, ha a célpont manővere olyan túlterhelésű fordulóra kényszeríti az légvédelmi rakétát, amit nem képes végrehajtani, akkor annak esélye sincs a célpontot eltalálni. A „217M” rakéta megsemmisítési zónájában látható a rakéta által elérhető maximális túlterhelés mértéke, ami nagyjából képet ad arról, hogy a rakétának hol és mi ellen van reális esélye a sikerre.

A rendszer maximális célleküzdési sebessége is nőtt a továbbfejlesztéseknek köszönhetően. Azonban ez nem jelenti azt, hogy megsemmisítési zóna nagysága azonos a szubszonikus célokéval. Általánosságban igaz, hogy ahogy a célpont sebessége nő, úgy csökken a megsemmisítési zóna nagysága és ezzel együtt a minimális megsemmisítési távolság is nő.

További faktor az elektronikai zavarás, aminek hatása lehet a rakéta rávezetésére és annak előre tartására, vagyis a rakéta röppályájára, de erről majd egy későbbi videóban esik szó.

A megsemmisítési zóna nem keverendő össze az indítási zónával. Az előbbi az elfogási pont lehetséges helyét határolja be, ami azt jelenti, hogy a célpontot nagyobb távolságról szükséges már követni, mint a zóna maximális távolsága. Tételezzünk fel célpontként egy B-52 bombázót, amit 1000 km/h, vagyis nagyjából 270 m/s sebességgel halad 12 km magasságban. Amennyiben gondolatkísérletünkben feltételezzük, hogy a Berkut operátoroknak kb. 30 másodpercébe kerül a célpontra rakétát indítani az első észlelés után, a rakéta repülése ideje nagyjából 45 másodperc 30 km távolságra, akkor ehhez a bombázó követésének már legalább 50 kilométeres távolságban meg kell történnie. Tehát az indítási zóna, ami a rakétaindítás pillanatában mutatja a célpont lehetséges távolság és magasság paramétereit az nem azonos a megsemmisítési zónáéval. Mivel azonban ez utóbbi nagyobb függ a célpont sebességétől ezt ritkán használják, mert nem praktikus.

A fentiek alapján, ha a célpont mondjuk egy AGM-28 Hound Dog rakéta, akkor képet kaphatunk arról, hogy nagy sebességű célpontok ellen mi a probléma és miért nehezebb célpontok. Ahhoz, hogy a kb. 2200 km/h (ez úgy 600 m/s) 17 km magasan haladó célt a zóna határán semmisítse meg a rakéta ahhoz legalább 75 km távolságból szükséges észlelni és követni. Ez a maximális megsemmisítési távolság nagyjából duplája. Ráadásul a sebessége mellett az AGM-28 mérete kisebb, mint egy bombázóé, tehát valószínűleg a radarkeresztmetszete is. Emiatt volt szükséges a Yo-Yo radar teljesítményét az ötszörösére növelni 2MW-ról 10 MW teljesítményre.

A Berkut szolgálata, változó fenyegetések

Röviden összefoglalva tehát az Sz-25 rendszer evolúciója, képességei és célpontjai a következők voltak:

• 1954-ben az Sz-25 a „205” típusú rakétákkal megfelelő volt az elektronikai zavarást nem végző bombázók ellen.
• 1957-től az Sz-25M a „207T” nukleáris és a „207A” hagyományos rakétával zavaró célpontok ellen is használható volt köszönhetően a hárompont rávezetési módszernek. A nukleáris töltet alkalmazása miatt a zavarás által okozott mellélövés mértéke kevésbé számított.
• 1965-ben az Sz-25M2 a „217M” rakétával és teljesítménynövelt Yo-Yo radarral elérte a maximális 43 km-es megsemmisítési távolságot és képessé vált az AGM-28 rakéta, a B-58 Hustler szuperszonikus bombázó, vagy akár az U-2 lelövésére is. Ez utóbbinak akkor nem volt jelentősége már amúgy.
• 1968-ban a S-25MAM a „217MAM” rakétája új harci részt kapott kisebb és több repesszel, valószínűleg a vietnámi tapasztalatoknak köszönhetően
• 1979-ben a rakéták továbbfejlesztett közelségi gyújtót kaptak, hogy a kisebb radarkeresztmetszetű célok ellen is megbízhatóbban működjenek. Nagyjából 0,3 m² radarkeresztmetszetű célokig volt hatásos a rendszer.
• A rendszer utolsó továbbfejlesztésére 1982-ben került sor, az Sz-25MR változat a „219” gyártmányú rakétával 46 km-re növelte a megsemmisítési zóna maximális távolságát.

Láthatjuk, hogy a hadrendbe állítását követően a Berkut bőven rendelkezett továbbfejleszthetőségi potenciállal, azonban végül reménytelenül elavulttá tette a hidegháború gyors ütemű fejlesztése.

Annak ellenére, hogy több szempontból az Sz-25 család már a ’70-es évek közepén elavultnak számított egészen a ’80-as évek elejéig hadrendben maradt. Még két évvel kivonása előtt is végrehajtottak rajta apróbb fejlesztéseket. A ’80-as évekre azonban a Berkut komplexum végletesen korszerűtlennek számított már. A terepkövető, kis magasságban érkező manőverező robotrepülőgépek ellen, mint az AGM-86 vagy a BGM-109 Tomahawk a Berkut hatástalan volt, ezek messze a rendszer alsó hatásos megsemmisítési zónája alatt repültek. A Berkut kivonása az Sz-300PT és Sz-300PSz (SA-10A és SA-10B) rendszerek telepítésével párhuzamosan történt meg, ami 1984-re befejeződött.

Amikor az Sz-25 komplexumot tervezték és hadrendbe állították, akkor nagyon potensnek számított a bombázók ellen. Rengeteg célcsatornával rendelkezett, a hatótávolsága is megfelelő volt az akkor még gravitációs bombákkal támadó célpontok ellen. Azonban ez volt a hátránya is. Az alapvető kialakítása annyira drágává tette, hogy a Szovjetunió nem engedhette meg magának, hogy az összes fontos nagyobb városa köré telepítse, még úgy nézve, hogy a rendszert akár „leskálázva” kisebb kialakításban telepítik. A Leningrád köré komplexumot elkezdték építeni, de végül nem fejezték be, de később felhasználták azokat. A Baku körül az úthálózat építésébe már bele se kezdtek...

A Berkutot követő légvédelmi rakéta-rendszereknek egyszerűbbnek kellett lennie, rugalmasabbnak és legalább telepíthetőnek (részlegesen mobilnak) a teljesen fix telepítésű Berkuttal szemben. Az Sz-25 egy teljesen egyedi komplexum volt, hozzá hasonló nem készült sehol a világon. Az azt követő légvédelmi rakéta-komplexumok megoldásai a legtöbb téren eltértek az Sz-25 Berkut által megvalósított koncepciótól. De ez már egy következő cikk cikk/videó témája...

Közreműködők

Molnár Balázs               grafika, animáció, szöveg
Hpasp                           technikai lektor
Cifka”Cifu” Miklós           technikai lektor
Hegyi György                videó narráció és háttérzene

Források

http://historykpvo.narod2.ru/

http://pvo.guns.ru/s25/s25.htm

http://infowsparcie.net/wria/o_autorze/pzr_s25berkut.html

https://simhq.com/forum/ubbthreads.php/topics/3684597/all/s-25-berkut-sa-1-guild

https://www.allworldwars.com/Official-Illustrated-Guide-to-Moscow-Anti-Aircraft-Defense-System-1955.html

https://www.allworldwars.com/image/163/Moscow-PVO-Color-013Lg-Annotated.jpg