Előszó
A falklandi háborút taglaló sorozatban már szó esett a híres hírhedt Vulcan bombázókkal végrehajtott bevetésekről, a mozgalmasra sikerült május elseji napról és az argentin flotta május 2-i visszavonulásáról, illetve az első kudarcba fulladt argentin támadásnak az Exocet hajó elleni rakétával. Innen folytatódik a történet.
A Super Etendard és az Exocet
Első körben lássuk, hogy került képbe az Exocet rakéta és a hordozója, a Super Etendard Argentínában. Valójában nem az volt az egyetlen lehetőség, amit megfontoltak a fegyveres erejük fejlesztésekor a ’70-es évek második felében. 1977-ben az öregedő A-4B Skyhawk csapásmérők helyett újabb A-4Q gépeket szerettek volna beszerezni, de az exportot az amerikai külpolitika megvétózta. Mivel az Egyesült Királyságból már megrendelték a Type 42 osztályú rombolókat– amiből az első példányt 1976 közepén már hadrendbe is állt, a Herculés – felmerült a szintén brit Sea Harrier rendszeresítése.
Azonban végül a francia Super Étendard mellett döntöttek, vélhetőleg az Exocet rakéta miatt, miközben a Harrier számára ilyen irányított rakétafegyverzet nem állt rendelkezésre. Az Exocet létrehozásának hátterében, az izraeli Eliat romboló elleni sikeres támadás volt a szovjet P-15 robotrepülőgéppel, ami az első sikeres alkalmazása volt a célját autonóm módon megközelítő, irányított hajó elleni lövedéknek. Erre válaszul kezdtek bele a rakéta fejlesztésébe Franciaországban, aminek első változata az MM38 1975-ben állt hadrendbe. Ez az első Exocet variáns volt, hátranyilazott elülső vezérsíkokkal, gyorsító fokozattal, a hajóról vagy szárazföldről történő indítás miatt. Argentína 1975-ben rendelt ebből a változatból, de nem csak az új gyártású hajóira, hanem a régi, de átalakított egységei számára, lásd az első részben.
Az AM39 egy továbbfejlesztett Exocet változat volt már, trapéz-vezérsíkokkal, gyorsító fokozat nélkül, a repülőgép-fedélzeti használat miatt masszívabb és jobban védett elektronikával. A hajófedélzeti változat zárt konténerben volt, a légi indítású meg ki volt téve az elemeknek.
Az MM38 semmilyen szempontból nem volt kompatibilis a légi indítású AM39-cel, nem csak rögzítőszemek nem voltak rajta, de a repülőgépek alá való rögzítésnél tapasztalt vibrációkkal, komolyabb hőingadozással sem birkózott volna meg. A rakéta érdekessége, hogy bár rakétahajtóműve van mégis szubszonikus sebességgel, nagyjából 0,9 Mach sebességgel közelíti meg a célt. Az AM39 változatot Franciaország 1979-ben rendszeresítette a Mirage V és néhány helikopter típusra. A Super Etendard első felszállása 1974-ben történt, az első sorozatgyártott példányokat 1978-ban szállították le, de az Exocet sikeres integrálása csak 1981-re fejeződött be Franciaországban.
Az eredeti argentin tervek 14 darab Super Etendard és 10 darab AM.39 Exocet rakéta beszerzésével számolt, ezeket 1979-ben rendelték meg. A mennyiséget úgy határozták meg, hogy hogy 2 darab csapásmérő és 1 darab légiharc géppár + 1 darab tartalék repülőgép fért volna el az egyetlen argentin repülőgép-hordozón, ez 7 darab repülőgép összesen. A Super Etendardok mellett 4-6 db S-2 Tracker és 2-4 darab Sea King helikopter került volna a hordozóra. Ebből kiindulva rendeltek meg 14 darabot, a géppark felével tartalékként számoltak, illetve egy részük időszakos nagyjavításon lett volna. Ehhez a gépmennyiséghez rendeltek 10 darab AM-39 Exocet hajó elleni és 84 darab kis hatótávolságú infravörös vezérlésű R.550 Magic légiharc-rakétát. Tehát valójában kétféle Exocet rakéta típust alkalmazott az Armada.
A légy ott került a levesbe, hogy a belpolitikai problémák miatt a szigetek megszállására hamarabb került sor, minthogy a megrendelt eszközök leszállítása befejeződött volna. A konfliktus kirobbanásáig csak öt darab repülőgépet szállítottak le, ezek a 3-A-201...205 lajstromszámot kapták. Ebből a 3-A-201 pótalkatrész forrásként lett felhasználva, így csak a maradék négy volt bevethető 1982 május elején.
A rendelt csomagból 1981 novemberében érkezett meg az első szállítmány, az első öt AM.39 Exocet rakéta az első öt repülőgéppel együtt lett leszállítva. További 5 darab rakétát kifizettek és már le is gyártották azokat, csak a szállításra vártak, de a háború kirobbanása miatt ez már csak annak befejezése után valósult meg. A rakéták leszállítását a brit diplomácia sikeresen blokkolta a háború alatt. Ezeken felül még 20 darab R.550 Magic rakéta érkezett meg 1981 novemberéig. Az Exocet beszerzésének kacskaringós és helyenként sötét hátterével az extra tartalom foglalkozik részletesebben.
A háború előtt a felkészülési lehetőségek a beszerzés közeli időpontja miatt korlátozottak voltak. A pilótáknak alig 50 repült órájuk volt az új típuson, amit még Franciaországban tudtak le. Az lényegében csak az üzemeltetéshez szükséges alap tevékenységek megismerését és minimális gyakorlását tette lehetővé, a fel- és leszállást, navigációt és vészhelyzeti eljárások megismerését stb.
A konfliktus előtti 15 nap alatt sajátította el a század az Exocet használatát, immáron hazai vizeken és légtérben. Gyakorolták a légi utántöltést, illetve repültek szimulált bevetéseket a Herculés, az egyik argentin Type 42 osztályú romboló ellen, ami ugyanazzal a Sea Dart légvédelemi rendszerrel rendelkezett, amint a brit haditengerészet is használt. A szimulált támadásokból levont következtetés az volt, hogy a föld görbületét kihasználva, a radarhorizont alatt megközelítve a célt, csak kis magasságban lehet támadni, mert különben a Sea Dart légvédelmi rakéta-rendszer már messziről lelövi a támadó gépeket. A támadásokat géppárban tervezték végrehajtani a tapasztalatok alapján. A másik fontos észrevétel, hogy Port Stanley reptere csak kényszerleszállásara alkalmas, onnan nem üzemelhetnek és a gépek. Április 17-én egy argentin rombolót célnak használva, imitált rakétaindítással, egy S-2E Tracker felderítőtől kapott célkoordinátákkal sikert értek el. Ezt követően a fegyverrendszert bevethetőnek nyilvánították. A Super Étendard repülőgépek a többi argentin harci repülőgéphez hasonlóan csak nappal repülhettek bevetést.
A fegyverrendszer tehát már megvolt, de azért annak is megvoltak a korlátai. Mire számíthattak siker esetén az argentinok? Az eredeti elvárás az MM38 Exocet tervezésekor 3-4 ezer tonnás hajók üzemképtelenné tevése, még csak nem is elsüllyesztése volt. Emiatt csak 165 kilogramm tömegű harci résszel rendelkezett a rakéta, amiből csak 42,5kg volt a Hexalite robbanóanyag, ami 60% hexogénből és 40% TNT-ből állt. Alapvetően a 25-50 grammos repeszek végezték a rombolást. A relatíve nagy méretű repeszek 12 milliméter vastag acéllapot is átütötték, 2 méter távolságra a detonációtól. A rakéta harci részének robbanása úgy volt időzítve, hogy 3 méter mélységben történjen a célpont belsejében.
Mindezt figyelembe véve, hogy egy 3-4 ezer tonnás hajó elsüllyedjen egy Exocet találattól az nem volt reális elvárás. Az, meg hogy egy 20 ezer tonnás repülőgép-hordozót elsüllyedjen 1-2 találattól, az aztán végépp. A legjobb, amiben reménykedhettek, hogy egy vagy több találat esetleg megfékezhetetlen tüzet okoz és harcképtelenné teszi a hajót. Ehhez viszont nagyon kritikus helyen kellett volna eltalálni egy repülőgép-hordozót, igen szerencsés időzítéssel. Például akkor, amikor a bevetésre felkészített és feltankolt gépek még a fedélzeten vannak. A repülőgépek és rajtuk levő fegyverzet robbanása, illetve a szétfolyó üzemanyag által keltett tűz esetleg képes lett volna teljesen harcképtelenné tenni egy repülőgép-hordozót.
Május 4
A támadás előkészítése
Május másodika negyedike között is történt emez-amaz, a már említett második Black Buck bevetés mellett május harmadika és negyedike éjszakáján, egy másik, kisebb esemény bemutatása az extra tartalomban található.
Május 4-én a argentinok ismét megpróbálkoztak a brit flotta főerejének bemérésével a 2-P-112 lajstromszámú SP-2H Neptune segítségével. A felderítőgép felkészítése már jóval a felszállás előtt megkezdődött, az APS-20 lokátort és ASA-16 taktikai analóg számítógép kalibrációja miatt. A felszállásra helyi idő szerint – a továbbiakban mindig a helyi időt használom – reggel 5 óra 7 perckor került sor, még teljes sötétségben. Még az utazómagasságra emelkedés közben bekapcsolták az APS-20 lokátort a repülés közbeni tesztekhez. A lokátorral chilei hajókat sikerült bemérni, amik szokásos útvonalukon a Magellán-szoros felé tartottak. A lokátor tehát üzemképes volt, megkezdhették a harci feladatot.
A MERCURIO hívójelű Neptune feladata kettős volt. A brit flotta bemérése nem csak annak megtámadása miatt volt fontos, hanem ez alapján döntötték el, hogy a C-130 szállítógépek elindulhatnak-e Stanleybe, hogy biztonságos-e az út oda. A C-130 szállítógép bevetését viszont a második Black Buck támadás miatt törölték, emiatt a Neptune feladata már csak a csapásmérés előkészítése volt. A brit bombázásról beszámoló üzenetet 7 órakor kapta meg az argentin felderítő.
A felderítő bevetést úgy tervezték végrehajtani, hogy a brit hajófedélzeti radarok bemérési lehetőségeit minimalizálják. A terv szerint a célkörzetbe érve alacsonyan repülnek, csak a lokátor használatának idejére emelkedek fel radarhorizont fölé. A lokátorral csak három pásztázást terveztek végrehajtani minden emelkedésnél, majd visszasüllyednek kismagasságra, egészen a hullámok fölé. Ez volt a terv. A gyakorlat meg az volt, hogy a lokátor már igencsak megviselt állapotban volt, rendszeresen meghibásodott az elektroncsövek miatt. Emiatt szükség esetén, repülés közben is cserélni kellett a meghibásodott elemeket.
A Neptune első célkeresésekor három hajót mért be az APS-20 lokátorral, illetve érzékelte a brit hajók lokátorait a besugárzásjelzőjével. Annak ellenére, hogy a Neptune 110 kilométerre megközelítette a hajókat a britek ezt nem reagálták le, a hajóktól északnyugatra levő Harrier őrjáratot nem küldték oda. Az flotta első észlelése 7 óra 10 perckor történt, majd 8:14 és 8:43-kor is bemérte a brit hajókat a Neptune. A 3. észlelés után 9 óra 25 perckora a lokátor meghibásodott, ezért dél felé távolodtak és megpróbálták újra működésbe hozni azt.
A gyors fel-le emelkedés és fordulók közbeni átlagosnál nagyobb túlterhelések hatására a szárnyak alatt vitt 1-1 darab Mk.44 torpedó egyike leszakadt. Ez nagyjából minden elmond a lokátor állapotával együtt, hogy milyen állapotban is volt az ősrégi felderítőgép. A lokátorral bíbelődés közben a Belgrano elsüllyedésének irányába fordultak, hogy ha esetleg észlelték volna a britek őket, akkor talán azt gondolják, hogy csak kutató-mentő bevetésről van szó és csak túlélők után kutatnak.
Végül 10 óra 30 perckor sikerül a lokátort újra üzembe helyezni. Így még egyszer utoljára 1250 méter magasra emelkedtek és egy utolsó bemérést hajtott végre a Neptune. Nagyjából 100 kilométerre észlelt két közepes, romboló méretű és egy nagyobb célt, ami a repülőgép-hordozónak értékeltek. A célpont koordinátái a déli szélesség 52°48', nyugati hosszúság 57°31' közelében voltak. Ezzel a Rio Grandéről a már felszállt Super Étendard gépek pontos céladatokkal hajthatták végre a bevetésüket. A koordinátákat 10 óra 35 perckor továbbította a Neptune személyzete.
A brit repülőgép-hordozó csoport az utolsó észleléskor kb. 130 kilométer távolságban volt délkeletre Stanleytől. A már korábban bemutatott módon állt fel repülőgép-hordozók védelme. Három Type 42 osztályú romboló, a Glasgow, Coventry és a Sheffield rombolók vonala kb. 30 kilométerre volt a Glanmorgan előtt, majd mögöttük voltak a repülőgép-hordozók, és azok közeli légvédelmét biztosító két fregatt, a Brillant és a Broadsword. A kötelék nyugat-északnyugat felé tartott ekkor már ekkor a korábbi északkeleti iránnyal szemben.
A támadás
Mindeközben Rio Grande támaszponton az Etendard pilóták is már készültek a nagy napra. 7 óra 30-kor ébresztették a pilótákat azzal hírrel, hogy a Neptune gép célpontokat talált. A technikusok ekkor már a repülőgépeken és a rakétákon dolgoztak. 8 óra 20 perckor a 3-A-202 és 3-A-203 gépek készen álltak, a rakéták is átestek a repülés előtti teszteken.
A két Super Etendard 9:45-kor szállt fel, még a Neptune utolsó észlelése előtt. Az AERIE és LIEBRE hívójelű gépek egy szárny és egy törzs alatti póttartállyal, illetve az egyik szárny alatti függesztőn egy darab Exocet rakétával indultak a bevetésre. A légi utántöltésre a támaszponttól kb. 200-250 kilométerre került sor a KC-130H Hercules tankerből. 10 óra 4 perckor kezdték meg az üzemanyag felvételt, amit 10 perc alatt végre is hajtottak. A tankolást követően rádiócsendben közeledtek a célkörzet felé. A brit hajók radarkisugárzását először 10 óra 30 perckor észlelték a radarbesugárzás jelzővel, emiatt 20 méter magasságba süllyedtek, hogy elkerüljék a korai felderítésüket. Egészen eddig a pontig 15 ezer láb, vagyis nagyjából 4500 méter magasan repültek, hogy spóroljanak az üzemanyaggal.
Öt perccel később érkezett meg a Neptune felderítőtől az utolsó célkoordináta pontosítás. Ekkor a brit hajók nagyjából 200 kilométer távolságban voltak. Ezek után nagyjából 70 fokos irányt tartva közelítették meg célkörzetet.
10 óra 56 perckor a két Étendard felemelkedett 2500 láb, vagyis nagyjából. 800 méter magasra, hogy az Agave lokátorral bemérjék a célokat a rakéták indításának előkészületeként, azok utolsó ismert pozícióját alapul véve. Ekkor rövid időre észlelték őket a britek. A Glasgow Type 42 osztályú romboló a besugárzásjelzőjével észlelte az Agave lokátor kisugárzását 245 fokos irányból, annak ellenére, hogy azzal csak három pásztázást hajtottak végre. Hogy a helyzet még rosszabb legyen – mármint argentin szemszögből –, első próbálkozásra az argentin gépek nem találtak célt. A Glasgow viszont azonnal riadóztatta a teljes brit köteléket.
Viszont... A flotta az elmúlt napokban egyre-másra, már a legkisebb gyanús jelre is elrendelte a legmagasabb fokú légiriadót. Emiatt ezt a sokadik riadót már nem vették túl komolyan. Sőt, volt olyan hajó, ami meg sem kapta az üzenetet, lásd később. A korábbi tapasztalatok miatt az Invincible légi célok elleni hadműveleti parancsnoka továbbra is a legenyhébb fokozaton tartotta a készültséget.
10 óra 58 perckor megint felemelkedtek az argentin gépek. Két perc alatt 450 csomós, tehát nagyjából 830 km/h sebességgel nagyjából 30 kilométert tettek meg ezalatt. Ekkor már sikerült több célt bemérni, azok közül a legdélibbet választották a támadás célpontjának. A Glasgow 10 óra 58 perc 06 másodperckor észlelte a másodszorra is egy Agave lokátor kisugárzását, majd nem sokkal később már a Type 965 lokátoron is megjelent egy cél 240 fokos irányban.
A Glasgow légi célok elleni hadműveleti tisztje ekkor javában győzködte az Invincible hordozón dolgozó parancsnokot a helyzet komolyságáról, de az még ekkor sem volt hajlandó emelni a harckészültséget. A fehér szintű riasztás maradt érvényben, ami azt jelentette, hogy szerintük nem volt ellenséges gép a kötelék 180 kilométeres körzetében.
Az argentin pilóták a zűrzavarról mit sem tudva a délebbre levő cél felé fordultak, 70 fokos irányról 110 fokos irányra álltak rá. 11 óra 2 perckor indították az Exocet rakétákat alig 35 kilométerre a célpontoktól 300 méter magasságba emelkedve. Az indítást követően délebbre fordultak, nagyjából 150 fokos irányba, hogy eltávolodjanak a szigetektől. Ezzel szerencsés módon az északnyugatra járőröző Sea Harrier köteléktől is távolodtak.
A Glasgow mit sem törődve a hordozón levő felettes tiszt döntésével 11 óra 7 másodperckor dipólkötegeket szóró rakétákat lőtt fel, majd 11 óra 23 másodperkor elrendelte a teljes harckészültséget (action stations). A két indított Exocet rakétából az egyik 11 óra 4 perckor csapódott a Sheffield romboló oldalába, a másik nagyjából fél mérfölddel odébb zuhant az óceánba. A mai napig vita tárgya, hogy működött-e a rakéta harci része vagy sem, vagy csak a tovább üzemelő rakétahajtómű okozott tüzet. Mindenesetre a hatás drámai volt. A hajó szinte azonnal megtelt füsttel, ráadásul a találattól a tűzoltórendszer is megsérült, amit később sem tudtak üzembe helyezni.
Az argentin repülők még utoljára felemelkedtek és a Sheffield felé fordultak, szemügyre vették kb. 10 kilométer távolságból a rakéta találatának eredményét. Ezek után dél felé fordultak majd kis idő után visszafordultak a támaszpont felé, egy ideig alacsonyan repülve Csak tisztes távolságban emelkedtek fel utazómagasságra brit hajóktól. A két Etendard végül 12 óra 15 perckor szállt le Rio Grande támaszponton. A leszállás után mindenki lelkesedéssel fogadta a pilótákat, mert a gépek szárnya alól hiányzó rakéták egyértelművé tették, hogy harcérintkezés történt. Nem sokkal utánuk érkezett vissza az igen megviselt állapotú Neptune, összesen csak 120 liter üzemanyaggal, a készlet utolsó cseppjeivel.
Sheffield a találat után
A Sheffield-et ért találatról a megerősítést a 826. század XZ577 lajstromszámú HAS5 változatú Sea King helikoptere adta. A helikopter éppen tengeralattjáró elhárítási feladatot repült a közelben. A találat után azonnal a hajó felé vették az irányt és egy főt a személyzetből a hajó fedélzetére csörlőztek le, hogy felmérjék a helyzetet. A helikopter tíz perccel a találatot követően értesítette a kötelék zászlóshajóját az Hermes-t. A találat után egy órával a Sheffield Lynx helikoptere átszállította Hermes-re a hajó légi célok elleni hadműveleti parancsnokát (AAWO), hogy beszámoljon a történtekről.
Mindeközben a Sheffielden a tűz megfékezésén keményen dolgoztak, de négy órányi keserves küzdelem után a kapitány, Sam Salt elrendelte a hajó kiürítését. A tűz már a Sea Dart légvédelmi rakéták raktára közelében volt és nem tudták annak további terjedését megfékezni. A 266 túlélő nagy részét az Arrow fregatt vette a fedélzetre, ami az égő Sheffield mellé állt. A személyzet kisebb részét a 826. század egy Sea King helikopterével mentették ki. A következő nap a Resource ellátóhajó Wessex helikopterei az Arrowról, a Resource és Fort Austin hajókra szállították át a túlélőket. A hajó vesztesége 20 fő volt halottakban, a Királyi Haditengerészet második emberveszteségét ekkor szenvedte el a konfliktus folyamán.
A brit szarkasztikus hozzáállásra jellemző, hogy a túlélők, miközben vártak a Brian Élete című filmnek, az Always Look On The Bright Side Of Life, vagyis „Mindig nézd az élet napos oldalát” című számát énekelték, ezzel végképp legendássá téve azt.
A kiürítést követően a Sheffielden továbbra is tombolt a tűz, de nem süllyedt el. A hajót a Sea King helikopterek passzív szonárbójákkal telepítették körbe attól tartva, hogy esetleg egy környéken ólálkodó tengeralattjáró megpróbálhatja megadni a hajónak a kegyelemdöfést. Tengeralattjárót viszont nem érzékeltek. A támadás után 5 nappal, május 9-én reggel a Yarmouth vonatókötélre vette a hajót és Dél-Georgia felé kezdte vonatni, hogy ott az esetlegesen használható elemeket leszerelhessék róla. Az, hogy újra harcképessé tehető a Sheffield, az fel sem merült. Másnap a viharos tengeren vonatás közben a hajó átfordult és süllyedni kezdett, ezért a vonató kábelt el kellett vágni. A Sheffield végül Stanleytől 160 kilométerre dél-dél-keletre süllyedt el.
A támadás következményei
Na, idáig tartott az események bemutatása. De pontosan mi is történt? Hogyan érték el a sikert az argentinok? A veszteség fő oka a Sheffield kommunikációs és elektronikai hadviselési rendszerének hiányossága volt. A műholdas kommunikációra szolgáló antenna olyan közel volt a radar-besugárzás jelző antennákhoz, hogy azok egyidejű használata nem volt lehetséges. A támadás alatt éppen kapcsolatban voltak Londonnal, ezért nem hallották rendesen a Glasgow figyelmeztetését a rádión. A hajó elektronikai rendszerei, nevezetesen az UAA-1 Abbey Hill antenna-rendszer nem érzékelhette az Étendard gépek Agave lokátorainak kisugárzását sem, hiszen az ki volt kapcsolva.
Mi volt ennek az oka? Nagyon messzire tekintve lényegében a költségvetési megszorítások okolhatók ezért. Az eredetileg a CVA-1 repülőgép hordozó mellé tervezett Type 82 osztályból végül csak egy romboló épült meg, a Bristol, ami részt is vett a falklandi konfliktusban. A hordozó beszerzését azonban 1966-ban törölték, emiatt viszont már a továbbiakban csak a jóval olcsóbb, és ezáltal kisebb méretű és Type 42 osztály egységeinek építését hagyták jóvá 1968-tól. A kisebb osztálynál a hajó fizikai mérete korlátozta le a kommunikációs és besugárzás jelző antennák közötti távolságot úgy, hogy a Sea Dart légvédelmi rendszer két célcsatornával még elférjen a rombolón. A másik ok a már említett hozzáállás volt, hogy túl könnyelműen kezelték a légiriadókat a 4. napon. Erre még visszatérek részletesebben, ami nagyban árnyalni fogja a képet arról, hogy mi, miért és hogyan történt.
A támadást követően a brit hajók keletebbre vonultak vissza, hogy megnehezítsék a támadást, emiatt viszont Sea Harrierek kevesebb időt tölthettek a szigetek felett az őrjáratozással. A repülőgép-hordozókra leselkedő veszély akkora volt, hogy nem kockáztathatták meg azt, hogy bármelyik komolyan megsérüljön, mert az valószínűleg a hadművelet feladását jelentette volna akkor is, ha nem süllyednek el. Ettől függetlenül éjszakánként közelebb hajóztak a szigetekhez, helikopterekkel folytatták a különleges alakulatok szigetekre telepítését, akik a felderítést és az argentin erők megfigyelését végezték.
A veszteség után a Karib-térségből egy másik Type 42 osztályú rombolót vezényeltek a veszteség pótlására, az Exetert. Ez volt ekkor az egyetlen Type 42 osztályú romboló, ami az újabb Type 1022 lokátorral rendelkezett már, és rendelkezett a földháttérben levő célok követésének képességével is. Ezen kívül a reakció ideje is jobb volt a Sea Dart légvédelmi rakéta-rendszernek.
A Sheffield elsüllyesztése azért volt hadtörténeti mérföldkő, mert a II. világháború óta az első irányított lőszerrel, repülőgépről indított fegyverrel elsüllyesztett hajó volt. A II. világháborús német Fritz X siklóbombával szemben viszont a fegyver már teljesen önvezérelt volt. Az igaz, hogy az izraeli Eliat rombolót a P-15 hajó elleni robotrepülőgéppel süllyesztették el, ami szintén önvezérlő volt, de azt hajóról indították. A veszteségnek a szokásos sajtóvisszhangja is megvolt. Az idők során már számtalan fegyvernek az eltűnését jósolták meg – mint ahogy manapság az ukrán-orosz háborúban egyesek megkérdőjelezik a harckocsik szükségességét – akkor az irányított rakétafegyverzet miatt egyesek a nagyobb méretű hajók kihalását vízionálták. De nyilván e mögött részben az állt, hogy nem voltak ismertek az előbb említett részletek. Nincs új a Nap alatt...
A kismagasságon, közvetlenül a víz felett támadó, angolul sea-skimming hajó elleni rakéták és robotrepülőgépek korszaka beköszöntött, ez ellen viszont tényleg tenni kellett valamit. Azonban valójában ekkor már javában zajlottak az új közeli légvédelem eszközeinek elterjedése, hiszen például a SeaWolf is ezt a célt szolgálta. Ezek után lényegében csak az volt elsővonalbeli szolgálatra alkalmas hajó, ami ilyennel rendelkezett. Ezek között voltak a nagy tűzgyorsaságú gépágyús pontvédelmi rendszerek, mint a Phalanx vagy a Goalkeeper, amelyek rövid úton megjelentek minden NATO hadihajón. Olyan légvédelmi rakéta-rendszerek jelentek meg és terjedtek el, amik képesek voltak a néhány méterrel a vízfelszín felett közeledő rakéták és robotrepülőgépek lelövésére, mint például az amerikai AEGIS rendszer az SM2 rakéta családdal, vagy szovjet oldalon a BUK rendszer haditengerészeti változata.
Légiriadók és farkast kiáltó fiú esete
Hogy megértsük a május 4-i légiriadónál mutatott hozzáállást több tényező ismerete szükséges. A britek védekezését nagyban segítette az, hogy ők is alkalmazói voltak az Exocet rakétának, sőt, beszállítói is, a rakéta alkatrészeinek 17%-át brit cégek gyártották. A legfontosabb, hogy ismerték a rávezető fej működését is. Nagyon fontos különbség volt a franciák és angolok által használt változathoz képest, hogy az argentinok által vásárolt AM39 változatba nem volt beépítve a passzív zavarás elleni képesség. Erre alapozva az eltérő fenyegetettség szerint, eltérő reakció protokollokat dolgoztak ki a britek. Ezek a hajókkal végrehajtott nagysebességű manőverekre és a rádiólokátor irányítású rakéta elleni csalitölteteken alapultak, amiket négy kijuttatási technikával alkalmaztak, ezáltal zavaró dipólkötegekből álló, vagyis chaff felhőket tudtak létrehozni. A kijuttatási technikák a következők voltak:
- a hajókon levő 4,5 hüvelykes lövegek speciális lőszerével (Chaff Charlie)
- a hajókról 3 hüvelykes rakétákat fellőve (Chaff Delta)
- a flotta helikopterei is képesek voltak ilyeneket szórni (Chaff Hotel)
- a civil forgalomból rekvirált hajók kéményeinél a felszálló meleg légáramlatba szórva azok a hajó felett terültek szét (Chaff Foxtrot)
Ezek sorrendben a Chaff Charlie, Delta, Hotel és Foxtrot módszerek voltak. Attól függően, hogy már közeli nagysebességű célt, vagyis rakétát érzékeltek lokátorral vagy az UAA-1 rendszerrel nagy távolságú észlelés történt, ettől függően eltérő protokollt használtak. Ami lényeges, hogy ez mindig chaff használatát, helikopterek felszállását, gyors irányváltoztatást és gyorsítást jelentett a flotta összes egysége számára. Ekkor minden más tevékenységet beszüntettek és mindenki, megismétlem, MINDENKI a begyakorolt protokoll szerint járt el. Kapát kaszát eldobták, a védekezés volt az egyetlen prioritás.
Mi volt a probléma a védekezésnél? Az, hogy az UAA-1 Abbey Hill besugárzás jelző rendszer a digitális könyvtára ellenére nem tudta megbízhatóan megkülönböztetni a Mirage-III vadászgépek Cyrano-II lokátorát az Étendardok Agave lokátorától. Emiatt, ha csak éppen a szokásos Mirage-III vadászgép őrjárat közelítette a szigeteket nagy magasságban 150 kilométerre nyugatra, és az Abbey Hill azt Étendard gép lokátornak jelezte, akkor is belekezdtek a védekező eljárásba. Lőtték a chaff-et, felszálltak a helik, a hajók gyorsítottak és manővereztek, minden lokátor kezelő pislogás nélkül meredt az indikátorra. Kis túlzással, ha nagyobb hullám radar visszaverődést okozott és gyanúra adott okot, akkor már lőtték is oda a Chaff-Deltát. Ez egész egyszerűen tarthatatlan volt, nem lehetett ezt a végtelenségig csinálni. Fogyott a chaff rakéta, fogyott a helikopter üzemanyag és lankadt az emberek figyelme is. Ez végül oda vezetett, hogy május 4-én már csak legyintettek a riadóra mondván, hogy „már megint egy”.
Összegezve a prekoncepciót a május 4-éig történt eseményekkel, azért nem izgultak akkor annyira az argentin Exocet rakéták miatt, mert:
- Úgysem tudják összeintegrálni a Super Etendarddal a rakétát, az franciáknak is két évébe telt. Ráadásul az argentin gépek tehetetlenségi navigációs rendszere eltért a francia repülőgépekétől. Négy napja itt vagyunk, nem támadtak Exocettel. Kell ennél jobb bizonyíték, hogy nem sikerült az integráció?
- De még, ha sikerült is a rakéta integrációja, akkor sincsenek jó képzett pilótáik, hogy kismagasságon támadjanak, hisz csak alig 50 órát repültek Franciaországban. Ezt pontosan tudták a franciáktól, hiszen kérésre még a további rakéták leszállítását is blokkolták.
- A szárazföld és a szigetek közötti távolság nagy volt, nem tudják légi utántölteni az Etendardot, nincs ehhez jártasságuk és/vagy gyakorlatuk. A brit flotta még légi utántöltéssel is a hatósugár határán volt, tehát úgysem fog sikerülni nekik, ha megpróbálják.
- Ezek után az Invincible azért nem rendelt vörös riadót, mert május 4-ig szinte az összes argentin gép nagy magasságban közeledett a szigetekhez, messziről érzékelték azokat. Szinte mindig előbb a besugárzásjelzőn, majd utána a radaron is. Ergo bizonyított az a feltevés, nem tudják a flottát alacsonyan repülve megközelíteni, tehát nagy távolságról észlelni fogják az Etendardokat is, ha jönnének és így az indított Exocet rakétákat is.
Na, ehhez képest, mint utólag kiderült az összes fenti feltevésben tévedtek, csak akkor ezt még nem tudták. Emiatt viszont angol szemmel nézve erősen kétséges volt még a lehetősége is egy Étendard + Exocet támadásnak. Mi az, amit viszont biztosan tudtak? Hogy a szigetek körül ólálkodik a nyugatnémet gyártású nagyon csendes San Louis tengeralattjáró, a kb. 38 kilométer távolság megtételére képes AEG Telefunken SST-4 torpedóival, amik elvben a hadszintér legpotensebb darabjai voltak. Azt is tudták, hogy a flotta legjobb, Type 2016-os szonárjával rendelkező Type 22 osztályú fregattja a Brilliant és a vele tartó Yarmouth, szóval 2 fregattal szemben is indított torpedót a tengeralattjáró, amit ezután majd egy teljes napi keresés után sem voltak képesek észlelni. Úgy, hogy nagyjából tudták, hogy hol kell keresni az Armada feltört és továbbított üzeneteinek köszönhetően.
Szóval a flotta előtt magányosan pozíciót tartva a fenyegetés irányában érthetőnek tűnik, hogy egyesek inkább tengeralattjáró támadástól tartottak, mint ez erősen kérdőjeles Exocet fenyegetéstől. Különösen, hogy brit Conqueror tengeralattjáró süllyesztette el a Belgranot. A Sheffield szonárja meg lényegesen gyengébb volt, mint a Type 22 fregatton található. Éppen emiatt használták a támadás pillanatában a műholdas kommunikációs rendszert, hogy a feltört és lefordított argentin haditengerészeti levelezést letöltsék műholdas kapcsolaton.
Kivizsgálások, megállapítások
Természetesen az esetet kivizsgálás követte. Már a háború utáni első vizsgálatok is megállapították, hogy a veszteség elsődleges oka az volt, hogy a műholdas kommunikáció miatt ki kellett kapcsolni a besugárzásjelzőt. Akkor ezzel nagyjából ezzel el is volt intézve a történtet. Micsoda pech, fátylat rá, nincs itt semmi látni való, okultunk belőle, lépjünk tovább, viszlát. Viszont... A 2017-ben nyilvánosságra hozott teljes vizsgálóbizottsági jelentés rámutatott, hogy több szempontból is kellemetlenebb volt az incidens.
- A jelentés szerint a legénység meghatározó tisztjei nem megfelelően jártak el egy harcvonalban dolgozó hadihajón. Ez elég súlyos vád. Érthető, hogy a Királyi Haditengerészet ezt sem a háború után, de még évtizedekkel később sem hangoztatta, ugyanis súlyos morális kérdéseket vet fel. Ahogy az is, hogy ezt a felelősök kvázi büntetlenül megúszták.
- A rengeteg fals riasztás miatt a helyzet egészen odáig fajult, hogy győzködni kellett az elöljárót, hogy ne a legalacsonyabb szintű készültség legyen, amikor már a Glasgow rombolón az Abby Hill jelzett ÉS a lokátor is kis távolságban észlelt alacsonyan repülő célt. A Glasgow hiába jelzett, hogy hahó, itt van az ellenség már a küszöbön, riadóóóóó, a győzködés közben az egyik indított Exocet meg kopogás nélkül berongyolt a Sheffield oldalán...
- A Glasgow riasztása ellenére sem rendeltek el teljes harci riadót ('Actions Stations') és nem hívták a kapitányt sem a vezérlőterembe. Itt került elő a kapitány felelőssége, hiszen az ő feladata meghatározni az eljárási rendet. A kapitány egyébként elsődlegesen a tengeralattjáró-veszélytől tartott, ami a fentebb ismertetett okokból eredt.
- A mai napig nem egyértelmű, hogy felrobbant-e az Exocet harci feje, több jel is arra mutatott, hogy lehetséges, hogy mégis csak felrobbant. Ettől függetlenül maga a hajó sérülésállósága és egyéb tervezési hibáit nem tették ki az ablakba, amire az incidens világított rá. Hogy túl gyúlékony volt elektromos hálózat, túlságosan szűkek a búvónyílások vagy, hogy elégtelen volt tűzvédelmi rendszer redundanciája, amelyek nagyban felelősek voltak hajó elvesztéséért. Ráadásul mindezt egyetlen kisméretűek mondható rakéta találata hozta össze. Ezek azért is voltak félelmetesek akkori szemmel nézve, mert rámutattak, hogy a Type 42 osztály mennyire sok sebből vérzik. Nem csak a Sea Dart és a Type 965 lokátor képességei és elmaradt korszerűsítés miatt, ahogy sokáig hangoztatták. De mivel újabb hajók beszerzésére nem volt pénz, ezért ezek voltak Királyai Haditengerészet első számú légvédelmi egységei még további két évtizedig...
Brit légi hadműveletek május 4-én
A Sheffieldet ért találat ellenére a britek folytattak légi tevékenységet. A 800. század három Sea Harrier gépével terveztek csapást mérni a Hermes hordozóról Goose Green füves reptere ellen. A bevetést az argentin támadás miatt elhalasztották, a felszállásra végül 12 óra 30-kor került sor, kicsivel több, mint 1,5 órával a Sheffieldet ér találatot követően. Két gép kazettás bombákkal, egy gép három darab 1000 fontos fékernyős bombával támadott.
A két kazettás bombával támadó gép a Choiseul-öböl felől alacsonyan repülve támadott, az 1000 fontos bombákkal Ted Ball délnyugat felől közelített. Közvetlenül bombaoldás után a vezér észlelte, hogy Nick Taylor gépét a repteret védő 35 mm-es lokátor vezérlésű üteg eltalálta. A Sea Harrier kigyulladt majd a földbe csapódott a reptér pereménél, a pilóta nem tudott katapultálni. A repteret ért kár minimális volt, a röpképes Pucara gépek nagy részét ekkorra már a Pebble szigeten levő, távolabbi füves reptérre telepítették át. A britek a gépveszteség után a közepes-nagy magasságú és hajítóbombázásra álltak át még azon az áron is, hogy a bombázás jóval pontatlanabbá vált. A továbbiakban csak nagyon indokolt esetben támadtak alacsonyan repülve.
Május 4-e összefoglalása
Amennyire a britek nagy napja volt május elseje, amikor minden is összejött és megúszták komoly veszteség nélkül, annyira nem az ő napjuk volt május negyedike. A Sheffield elleni sikeres támadás után felsejlett, hogy nem lesz sétagalopp a hadművelet, az első hajó- és repülőgép veszteség is megtörtént. A hírszerzési információk és előzetes feltevések ellenére bebizonyosodott, hogy kiemelt fenyegetésként kell kezelni Exocet rakétákat, az argentinok képesek voltak elérni a brit flottát és használni is a rakétát. Ez alapvetően meghatározta a flotta további hadműveleteit, hogy az Armada légi komponense és a Légierő milyen fenyegetést jelent, illetve, hogy milyen feltételek mellett és hol hajtható majd végre a partraszállás.
Közreműködők
- Molnár Balázs Grafika, animáció, szöveg
- Hpasp Technikai lektor és tartalombővítés
- Cifka”Cifu” Miklós Technikai lektor és tartalombővítés
A Patreon és Donably csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.
https://www.patreon.com/militavia
https://www.donably.com/militavia-katonai-repules-legvedelem
