Előszó

Az előző részben megismerkedhettünk az OSzA rendszer fejlesztésének történetével. Most, a folytatásban következik a rendszer technikai bemutatása, a továbbfejlesztések rövid története, exportja, illetve néhány szó a harci alkalmazásáról a hidegháborúban, majd a Hegyi-karabahi, illetve az orosz-ukrán háborúban.

OSzA rendszer lokátorai

Az OSzA az eredeti specifikációnak megfelelve célfelderítő és a tűzvezető lokátorokkal is rendelkezik, amik egyetlen járműre vannak telepítve. A célfelderítő radar – továbbiakban a rövidítését használva a SzOC – stabilizált antennával rendelkezik, ami lehetővé tette a célkeresést mozgás közben, de csak lassú menetben és sík terepen. A radar körkörös célfelderítés közben 33 fordulat/perc sebességgel forog. Mivel a rendszer kis hatótávolságú, a gyors reagáláshoz a légi helyzetkép gyakori frissítése szükséges. Hogy kontrasztba helyezzük a forgási sebességet, a Dvina és Volhov rendszerekhez tartozó P-12 és P-18 célfelderítő radarok forgási sebessége 6 és 10 fordulat/perc, de a szintén csapatlégvédelmi rendszer, a KRUG SzOC-jának sebessége is csak 12 vagy 18 fordulat/perc volt.

A SzOC antennáját az előtte levő három eltolt tölcsérsugárzó egyike világítja meg, közöttük a váltás elektronikusan történik. A három, eltérő szögben álló tölcsérsugárzónak köszönhetően a keresőradar három eltérő irányba terjedő sugárnyalábot képes formálni, így korlátozottan képes magasságot becsülni. Az alapján, hogy melyik nyalábban tartózkodik a célpont, annak távolságát mérve a magasságra egy alsó-felső becslés adható. Ez lényegében a KRUG rendszer célfelderítő lokátoránál is alkalmazott megoldás, csak eggyel kevesebb sávval. Mivel kis hatótávolságú csapatlégvédelemi rendszerről van szó, kisebb magasság tartomány átfogása szükséges, kevesebb sáv is elég. Na meg persze az első részből tudjuk, hogy spórolni kellett a tömeggel, így nem lehetett a SzOC tömegét növelni határok nélkül, ez limitálta a képességeit is.

A SzoC antennájának nyalábszélessége az alsó két sávban 4 fok, a legfelsőben 5 fok. A nyalábok közepei helyszögben 2, 6 és 12 foknál vannak. Egy antenna fordulatonként történik a tölcsérsugárzók közötti váltás, tehát a teljes keresési tartomány letapogatási ideje nagyjából 6 másodpercig tart. Lehetséges a gyakoribb pásztázás, de akkor csak egyetlen kiválasztott sávban keres a célfelderítő lokátor.

A pontos magasság mérése nem szükséges, mert annak becslése is elég ahhoz, hogy az oldalszög, vagyis a bal-jobb irány ismeretében egy gyors helyszög, vagyis fel-le irányú pásztázással a célt megtalálják a szűk nyalábot használó tűzvezető lokátorral. A célfelderítő lokátor impulzus csúcsteljesítménye 270 kW, a maximálisan kijelzett távolsága 45 km. MiG-19 méretű cél esetén a felderítési távolság 25 méter magasan csak 12 km, 50 méteren 17 km, 100 méteren 22 km, 1000 méter magasság felett nagyjából 30-35 km. A lokátor rendelkezik SzDC, mozgócél kiválasztó üzemmóddal, ami lehetővé teszi a kismagasságban történő célkeresést azon az áron, hogy a kis sebességű vagy álló célok észlelése nem lehetséges. Az SzDC üzemmód működési elvét lásd a Volhov rakéta rendszerről szóló anyagban.

A 9K33 OSzA minden idők egyik, ha nem a legösszetettebb mechanikus legyezésű antenna-rendszerével rendelkező légvédelmi rakéta-rendszere. Az OSzA a KRUG rendszerhez nagyon hasonló antenna és vezérlési módszerrel rendelkezik, azonban komplexitásában még a KRUG-ot is felülmúlja. A KRUG 1 darab cél- és 1 darab rakétacsatornájával szemben az OSzA egy célra két rakétát is képes rávezetni egy időben. Emiatt egyes funkciójú antennák kettőzöttek a KRUG-hoz képest, az eggyel több rakétacsatorna kiszolgálásához. Az OSzA rendszer a ábrán látható antennákkal és kiegészítő berendezésekkel rendelkezik:

1. SzOC – Felderítő- és célmegjelölő rádiólokátor, 4 centiméteres hullámhosszal, 270kW impulzus csúcsteljesítménnyel
2. SzSzC – Keskeny sugarú monoimpulzus cél / rakétakövető antenna, 2 centiméteres hullámhosszal, impulzus csúcsteljesítmény 180 kW. A maximálisan kijelzett távolsága 28 km.
3. TOV – A lokátor mellett az OSzA, hasonlóan egyes honi légvédelmi rakéta rendszerekhez optikailag, vagyis TV kamerával is képes volt célkövetésre.

SzVR és SzPK - Rakétakövető és rávezető rendszer / 2 cm-es hullámhossz, 100 kW impulzus csúcsteljesítménnyel a következő anntennákkal rendelkezik.

4. Közepes sugarú monoimpulzus rakétakövető antenna az I/II rakétacsatorna számára.
5. Körkörös letapogatású, széles sugarú rakétakövető antenna az I/II rakétacsatorna számára
6. Széles sugarú rádió-parancsközlő antenna az I/II csatorna számára,

A 4, 5 és 6 jelű antennák a két darab rakéta csatorna miatt kettőzöttek. A SzOC-hoz hasonlóan az SzSzC lokátor is rendelkezik SzDC üzemmóddal. A monoimpulzus antennák működési elve az Sz-200 légvédelmi rakéta-rendszerről szóló anyag első részben már bemutatásra került, ezért itt azt nem részletezem. Link az anyaghoz ennek a videónak videó leírásában.

Az OSzA rádió-parancsvezérelt rakétát használ, mint a KRUG vagy akár a Sz-200 előtti összes honi légvédelmi rakéta-rendszer. A célkövető antennák viszont már a fejlettebb monoimpulzus technikát használják, ahogy a KRUG. A honi légvédelmi rendszerek széles nyalábú üzemmódjaihoz képest az OSzA keskenysugarú antennákkal követi a célpontot, ami nagymértékben befolyásolta a sikeres ellentevékenységet radar elleni rakétával, ami egészen az AGM-88 HARM megjelenéséig nagyon nehéz lett volna, lásd később.

Rakéta vezérlés, célkövetési módszerek

Az OSzA a vietnámi tapasztalatoknak köszönhetően csak a hárompont rávezetés néhány változatára alkalmas. A tervezők azért döntöttek amellett, hogy teljesen mellőzik a fél-előre tartás módszert, mert az ellenség által használt zajzavarás szinte semennyire nem csökkentette le így a rendszer hatékonyságát. A zajzavarás ugyan lehet, hogy elfedi a célpont távolságát, viszont ehhez a rávezetési módszerhez a távolság ismeretére nem feltétlenül van szükség, csak egyes speciális változatainál.

Viszont a hárompont rávezetés még nem manőverező cél ellen is magasabb túlterhelést okoz a rakéta rávezetés végfázisban, mint a fél-előretartás használatakor. Ennek magyarázatát lásd az SzA-75 Dvina rakéta rendszert bemutató anyagban. Link ehhez a videó leírásban és a jobb felső sarokban. Ennek a koncepcionális döntésnek az volt az ára, hogy a rakéta manőverezőképességet szükséges volt megnövelni. Már csak azért is, mert harcászati repülőgépek a célpontjai a rendszernek és nem lomha interkontinentális bombázók. Az OSzA négyféle rávezetési módszerrel rendelkezik, ezek között automatikusan választ a rendszer a célpont paraméterei alapján.

1. Helyszögben 1,8 fok felett repülő cél esetén alapértelmezés szerint a célkövető lokátor követi a célt, ekkor tiszta hárompont rávezetést, vagyis a METOD TT módszert (МЕТОД TT), alkalmazza a rendszer. A rakéta rádiógyújtóját a cél előtt 120 m-re élesítik a K3 parancs kiadásával. (K1 és K2 parancsok a kormányzást szolgálják).
2. Zajzavarás esetén továbbra is a célkövető lokátor követi a célt, továbbra is tiszta hárompont a rávezetési módszer, de a rakéta rádiógyújtóját az indítás után azonnal élesítik, ez METOD N (МЕТОД Н) rávezetési forma. Ehhez nem szükséges a cél pontos távolságának ismerete.
3. Amennyiben rádiólokátor elleni rakétát észlelnek, vagy ennek ellenséges alkalmazása valószínű, illetve a cél 1,8 fok helyszög alatti, kismagasságban repülő célok követésekor a célpontot a Karát TV kamerával követik. Ekkor a célpontot a manuálisan vezérelt kamerakép közepén tartják, miközben folyamatosan mérik a kamera oldal- és helyszögét, ez alapján történik a rakéta rávezetés. A rakéta rádiógyújtóját az indítás után azonnal élesítik ebben az esetben is.
   
   Mivel a rakéta forgásstabilizált, tehát repülés közben spirálozik, ezért az eltakarná a cél képét. Emiatt egy K konstanssal megemelik a rakéta pályáját, ez a METOD Gorka (METOД Горка) rávezetési módszer. Ez a konstans csak akkora, hogy a rádiógyújtó még a megemelt spirál tetején is észleli a célt.

4. A negyedik módszer az alacsonyan repülő helikopterek, illetve manapság drónok ellen használatos, amikor a célmagasság 25 méternél, a célsebesség 360 km/h-nál kisebb. Ekkora a METOD FI (METOД φ) módszer használatos. Ez a módszer a továbbfejlesztett OSzA-AKM változatnál jelent meg, egy új rakétával együtt. Lásd később.

Ekkor a célkövető lokátor méri a cél távolságát, de a rakétát a Karát kamerával vezetik a célra. A rakéta jelentősen megemelt pályán repül, nehogy spirálozás közben a földnek ütközzön. A célra fentről viszonylag meredeken zuhan rá, így küszöbölik ki, hogy a rádiógyújtó a cél előtt robbantsa fel a rakétát.

A rakéta rávezetése az indítást követően a következőképpen történik:

• Rakétaindítás után a ’6’ jelű széles sugarú antenna sugároz ki kódolt rakéta rávezetőparancsokat, hogy a rakéta biztosan fogja a jeleket. Ez kis teljesítményű, csak kis távolságból érzékelhető.
• Ezek után az ’5’ jelű széles sugarú rakétakövető antenna veszi az indított rakéta válaszjeladó jeleit.
• Ezt követően a ’4’ jelű, közepes sugarú antenna veszi át rakétakövetési feladatot, ez már nagyobb hatótávolságú, ez vezeti be a ’2’ jelű, keskeny sugarú rakétakövető antenna látószögébe a rakétát. Amikor ez megtörtént, attól fogva a rakétát és a célpontot már ugyanaz az antenna követi. A ’4’, ’5’, és ’6’ jelű antennák kettőzve vannak, egymástól függetlenül mozgathatók.

Célkeresés és célleküzdés

A célpont kiválasztását és a célleküzdést lehetőleg automatizált rávezetési rendszeren keresztül kapott adatokkal kezdik meg a célkeresőradar felkapcsolása nélkül. Ez azért fontos, mert a célfelderítő lokátor centiméteres hullámhosszon üzemel, emiatt az AGM-88 HARM és hasonló lokátor elleni rakétákkal, vagy még a hidegháború alatt az AGM-45 rakéta egyes rávezetési fejével is támadható volt a kereső radaron keresztül a teljes rendszer. A célfelderítő lokátor huzamos használata önveszélyes lehet adott környezetben. Azt azonban szükséges hozzá tenni, hogy az AGM-88 tömeges elterjedése még az Egyesült Államok fegyveres erőiben is csak a ’80-as évek közepe után történt meg.

Amennyiben külső célfelderítési forrás, például az ezred szinten lévő P-15 / P-19 radar képes célkoordinátákat adni, illetve az időjárás és a fényviszonyok lehetővé teszi, tehát nappal van, akkor a Karát TV kamerával követve a célt egészen a rakétaindítás pillanatáig lehetséges kisugárzás nélkül tevékenykedni. Így a célpontnak kevesebb ideje van reagálni az indításra. A vietnámi tapasztalatok lecsapódása volt, hogy amikor csak lehetséges, akkor optikailag kövessék nyomon a célpontot a rendszerrel. Ennek előnye, hogy csak akkor sugároz ki bármelyik antenna, ha már elindították a rakétát.

A rakéta rávezetéshez szükséges parancsokat centiméteres hullámhosszon sugározza a rendszer, azonban az olyan rövid ideig tart, hogy arra reagálni lényegégben lehetetlen. Mire észlelik a sugárzást, becélozzák a rendszert egy lokátor ellen rakétával és indítják a rakétát, addigra az OSzA még a megsemmisítési zóna szélén repülő célra is rávezeti a rakétát. Tehát, ha a célfelderítés során nem történik kisugárzás, akkor a rendszer túlélőképessége még lokátor elleni rakéták alkalmazásakor is jónak tekinthető. Mivel a teljes célleküzdés kevesebb, mint egy percig tart ezért preventív módon lokátor elleni rakétákat indítani a OSzA ellen sok értelme nincs, mert eszementen magas rakéta felhasználással járna az.

A 9M33 rakéta család

A lokátorok és a vezérlés megismerése után lássuk a rakétát. A rádió parancsközlő vezérlés és a hárompont rávezetési módszer szükségessé tette, hogy a rakéta 20-25G-s túlterhelést is képes legyen elviselni. A nagy túlterhelésű fordulóra képes harcászati repülőgépek eltalálása megkövetelte a minden korábbit messze meghaladó manőverező-képességgel bíró rakétát.

A tervezők a „kacsa” kialakítást választották ennek elérésére, a kis méretű szárnyakkal készült rakéták kormányzásáért az elől levő vezérsíkok feleltek. A gond ezzel a kialakítással az volt, hogy a kormányzásért felelős vezérsíkok által megkavart légáramlás hatással volt a rakéta hátsó részén elhelyezett vezérsíkokra. Ez hossztengely irányától eltérő, ferde erőhatásokat eredményezett a pörgés közben, ugyanis a rakéta forgásstabilizált. Emiatt alakult ki az úgynevezett ferde megfúvási nyomaték. Ez egyszerűen túl nagy volt összevetve a gyártási pontatlanságból adódó aerodinamikai aszimmetria, a tömeg aszimmetria vagy az excentrikus tolóerőből származó erőkkel.

A Grusin által vezetett tervező csapat végül úgy szabadult meg a ferde megfúvási nyomatéktól, hogy a szárnyakat csapágyazásra helyezték, azoknak szabad forgást engedtek, így a problémás nyomaték nem került át a rakétatestre. Tehát a hátsó csapágyazott szárny tartja az indításkori pozíciót és a rakétatest forog. Érdekes módon a francia Matra cég ugyanezzel a problémával szembesült a Magic rakéta fejlesztése közben, akiknek a megoldásuk pontosan ugyanaz volt, mint amit az OSzA rakétáján az OKB-2 iroda alkalmazott.

A 9M33 rakéta öt fő funkcionálisan elkülöníthető részből áll, a rakéta test ketté bontható a hajtóműre szekcióra, illetve az első részre. A két részt csavarkötéssel illesztették össze a szükséges szilárdság elérése érdekében. Ezen biztosította a szükséges vízállóságot, ami szállítást és a tárolást is megkönnyítette. A hátsó szekció a többi résztől függetlenül kezelhető, ahol a rakéta hajtóműve található. Az első szekcióba került a rádióvezérlés, a robotpilóta, a rádiós gyújtó, a fedélzeti energiaforrás és a harci rész. Ez lehetővé tette a legtöbb feladatot adó elektromos rendszerek ellenőrzését a gyártás és az üzemeltetés közben. A szétszerelhetőség ellenére a rakétákat egybeszerelve tárolták. A lehető legjobb szerkezeti paraméterek eléréshez nagy szilárdságú VAD-1 és V96TSZ alumínium ötvözeteket használtak, valamint KVK-26 és KVK-42 acélt. Ezeknek a megmunkálásához új gyártási eljárásokat is el kellett sajátítani a gyártóknak, mint a forgatásos sajtolás és a robbantásos lyukasztás.

A rakéta tervezése során kiemelt szempont volt, hogy az üzemeltetést a csapatoknál megkönnyítsék, hogy komolyabb beállítás és szabályozások elvégzése a napi használat során ne legyen szükséges. Emiatt csupán évi egyszeri komolyabb ellenőrzést terveztek a rakéták számára, melyet a fegyverraktárakban vagy a támaszpontokon végezhettek el.

A 9M33M2 változatú rakéta az aktív szakaszán, amikor a rakétahajtómű még üzemel a csúcssebesség közelében 25G maximális túlterhelésű fordulóra is képes. Az OSzA rakétája a ’70-es évek második felében az éppen csak megjelenő 4. generációs vadászgépek ellen is kellő manőverező képességgel rendelkezett, nemhogy a bombákkal leterhelt vadászbombázók ellen. Sőt, ez mind a mai napig megfelelő, hiszen a ’70-es évek közepe óta a fizikai korlátok miatt nem történt előrelépés a célpontok manőverezőképességében. A rakéták kimanőverezése lényegében csak a megsemmisítési zóna szélén lehetséges, amikor azok már számottevően lassulnak a nagy túlterhelésű manőver végrehajtása közben.

A 9M33 rakéta más területen is úttörő volt. Ez volt az első szovjet légvédelmi rakéta, ami kettős tolóerő profillal bíró hajtóművel rendelkezett, mint az amerikai AIM-7F Sparrow légiharc rakéta. A hajtómű üzemideje külső hőmérséklettől függően 13-19 másodperc égésvégi sebessége nagyjából 2 Mach, névlegesen 640 m/s. A hajtómű kiégésééig a rakéta nagyjából 8-9 kilométer távolságot tesz meg, a rakéta sebességvesztése 10 kilométer távolságban még nem számottevő. A névleges megsemmisítési zóna szélén is rendelkezik kellő mozgási energiával nagy túlterhelésű manőver végrehajtására.

A rakéta végső formájában 126 kilogramm lett, hossza 3158 mm, átmérője 208 mm, fesztávolsága 650 mm. A harci rész 14,3 kg, ami 1580 darab 3,86 gramm tömegű repeszt tartalmaz. A rakéta 15 másodperc alatt tűzkésszé tehető, ennyi idő szükséges a giroszkópok felpörgetéséhez.

Továbbfejlesztések

Az első korszerűsítés az állami átvételi eljárási folyamat befejezése után indult 1971-ben. Eleinte két, egymástól függetlenül, de csaknem párhuzamosan futó fejlesztési program zajlott, az OSzA-A és OSzA-K programok. Az OSzA-A program célkitűzései a következők voltak:

• A járművezető kilátásának javítása a vezetőfülkéből.
• A célsebesség növelése 500 m/s-ra, hogy elérje az eredetileg specifikált értéket
• Távolodó célok megsemmisítésének képessége 300 m/s sebességig.
• A rakéta manőverezőképességének növelése, a maximális túlterhelés 25G-re emelése.

A rossz kilátást a vezetőfülkéből oldalra és hátrafelé már az állami tesztek folyamán jelezték a sofőrök. Az első kiképzett alakulat részt vett a moszkvai parádén, ahol a sofőrök alig tudtak vonal alakzatot tartani a járművekkel. Emiatt utólag oldalablakokat terveztek be, így könnyítve meg a szűk helyen történő manőverezést és alakzatban haladást.

A vezérlőrendszer felépítése számottevően változott, ettől javult a pontossága. A célpont maximális célsebessége 420-ról 500 m/s-ra nőtt és képessé vált 8G túlterhelésű fordulóban levő célt is eltalálni. A keresztező irányban haladó célok megengedett maximális sebessége 300 m/s-re növekedett.

Az OSzA-K fejlesztési program fő célkitűzése az indítható rakéták mennyiségének növelése volt. Gyárlátogatásai alatt Dimitrij Usztyinov a Szovjetunió honvédelmi minisztere ellenőrizte az Izsevszki Elektromechanikai Műveket is, ahol az OSzA sorozatgyártása történt. A látogatás alatt közölte, hogy a gyártás ütemét meg kell duplázni. Ehhez már tervezték a szükséges berendezések beszerzését, sőt, szociális fejlesztéseket az üzemben dolgozók számára.

A találkozó után a vendégek látogatást tettek a gyárban is, ahol Usztyinov és Jefremov is jelen volt. Miután végig hallgatta a jelenlevőket Usztyinov közölte, hogy szép és jó lett az OSzA, csak a helyi háborúk tanulsága alapján azt nem tetszik neki, hogy csak négy rakéta hordozására képes a jármű. Jó szovjet szokás szerint mekkora fejlődést várt el Usztyinov? Duplázást, ahogy az Sz-125M Nyeva rendszernél is történt, amikor a kétrakétás állvány helyett megjelent a négyrakétás.

A tervezők itt nyeltek egyet, a feladat adott volt, hát valamit csinálni kellett. A probléma részletes elemzése után Jefremov visszahívta a minisztert. Közölte, hogy 8 darabra bővítés nem lehetséges, de 6 darab rakéta konténerben történő elhelyezése viszont megoldható. Usztyinov itt eltöprengett egy sort, majd válaszolt:

„A fekete bárány is fehér gyapjúról álmodik...”

A kérdés ezzel lezárult, a védelmi miniszter áldását adta és elfogadhatónak találta a tervező által elért képességnövelést. 1973 február 7-én megszületett a döntés, az új változat típusjelzése OSzA-K lett. Hogy elkerüljék a párhuzamosan létező alváltozatok gyártását úgy döntöttek, hogy kombinálják az OSzA-A és OSzA-K változatok fejlesztését. Erről 1973 októberében döntöttek, imígyen a továbbfejlesztett változat az 9K33M2 OSzA-AK típusjelzést kapta.

Az AK csomag képességnövelésébe a rakétaszám növelésén túl beletartoztak olyan fejlesztések, mint a rádiótechnikai zavarás elleni védettség növelése, a rakéta élettartamának emelése, valamint a megsemmisítési zóna minimális magasságának csökkentése, hogy az alkalmassá váljon az extrém alacsonyan repülő helikopterek elleni harcra is. A ’70-es években mind az nyugati országokban, mind a Szovjetunióban fejlesztés alatt voltak az irányított páncéltörő rakétákkal felszerelt harci helikopterek, amire szükséges volt reagálni. Ez a kettős üzemmódú vevő bemutatkozásával vált lehetségessé a közelségi gyújtóba integrálva.

Az AK változat továbbfejlesztett rakéta a 9M33M2 típusjelzést kapta. Ez annyiban különbözött az alap változattól, hogy megkapta a módosított közelségi gyújtót, illetve behajtható szárnyakkal bír, hogy elférjen a négyzet keresztmetszetű konténerben. A rakéta élettartama 5 évre emelkedett, a rendszer zavarvédelme is javult. 1974 szeptemberében megkezdődtek az állami tesztek, ezek egészen 1975 februárjáig tartottak és végül sikerrel zárultak. Az OSzA-AK-t műszaki tartalmát rögzítették és elfogadták.

1975 novemberében indult az OSzA-AKM modernizációs program, ami a fejlesztés alatt álló AH-64 Apache harci helikopter megsemmisítésére koncentrált. A minimális megsemmisítési magasság további csökkenése volt a cél, mert helikopterek extrém alacsonyan képesek repülni, akár néhány méterre a talaj felett, illetve függeszkedés közben ráadásul a célsebesség 0, leszámítva a forgószárnyak forgása miatt jelentkező sebességet. A harci helikopterek ellen egy különleges rakétarávezetési módszert javasoltak: félautomata célkövetést, televíziós-optikai célszög meghatározással. Ez lett a korábban már említett METOD FI módszer. Az új 9M33M3 rakéta a korábbi változatoktól az új közelségi gyújtóban tért el.

A OSzA új verziójának gyári próbái 1977-ben megtörténtek, majd 1979 szeptemberében az Emba lőtéren megkezdődtek az állami átvételi tesztek. A próbák folyamán az egyik legnehezebb feladat annak biztosítása volt, hogy valós körülmények között tesztelhessék az alacsonyan repülő harci helikopterek leküzdését.

Mivel nem voltak távirányítható célhelikopterek az éleslövészeti tesztekhez, ezért úgy döntöttek, hogy egy valódi helikopterre tüzelnek majd, amit egy fából ácsolt torony tetejére helyeznek. A torony azért készült fából, hogy az ne zavarja meg a radart. A helikopter felhelyezése az állványra mondhatni hajmeresztő módon történt. Egy kiselejtezett Mi-4-es helikopterrel landolt a pilóta, bekapcsolva hagyta a hajtóművet, a rotort alacsony sebességre állította, kiszállt a helikopterből, majd lemászott a mintegy 10 méter magas toronyról. A nem mindennapi lövészeten nem csak a megszokott személyzet, hanem a lőtér parancsnoka is megjelent. Az indítás után a rakéta a célpontot a megfelelő módon közelítette meg, amit robbanás követett, vastag, sűrű füst szállt fel, a célpontot eltalálták. Mire a tűzoltók megérkeztek nem csak a célpont, de a torony jó része is elégett. A következő lövészeten a második torony ugyanúgy elégett, így végül több tornyot nem építettek, az eredménnyel elégedettek voltak. Az első lövészet tapasztalatinak köszönhetően a későbbiekben már földön álló (!) helikopterre lőttek, azokra is sikeresen.

Még egyszer építettek hasonló tornyokat 1981 őszén a „Zapad” hadgyakorlaton, hogy demonstrálják az egybegyűlteknek az OSzA-AKM képességeit. Erre meghívtak a Szovjetunió legmagasabb rangú parancsnokait és helikoptertervezőit. Az utóbbiak bizonyosak voltak benne, hogy alacsonyan repülő helikoptereik leküzdhetetlen célok radar vezérlésű légvédelmi rakéta-rendszerek számára. Ehhez képest mind a négy helikopter imitátor célt megsemmisítették és mindet első próbálkozásra, amivel nagyon mély benyomást tettek a látogatókra.

Az új komplexum típusjelzése OSzA-AKM lett, ez 1980-ban került hadrendbe. A legnagyobb ugrást a kismagasságon repülő helikopterek elleni képességei jelentették. Ez az OSzA-AKM esetében előbb jelent meg, mint például a francia Crotale és a francia-német Roland légvédelmi rakéta-rendszereknél.

Megsemmisítési zóna

Az OSzA rendszer továbbfejlesztése során némileg nőtt a maximális megsemmisítési távolság és számottevően javult a kismagasságú célleküzdési képesség, különösen az extrém alacsonyan repülő helikopterek ellen. Az első OSzA az alap 9M33 rakéta változattal a következő fő paraméterekkel és korlátokkal bírt:

• 300 m/s célsebességig a minimális magasság 50 m, maximális 5000 m, maximális távolság 9 km
• 420 m/s célsebességig a minimális magasság 200 m, maximális 5000 m, maximális távolság 7 km

 Az alap OSzA változatból csak minimális mennyiség készült, az első igazán nagy számban gyártott AK változatot már a továbbfejlesztett 9M33M2 rakétával gyártották. Ennél a megsemmisítési zóna széleső értékei a következők:

• 300 m/s célsebességnél a minimális célmagasság 25 méterre csökkent, a maximális hatótávolság 10,3 kilométerre nőtt
• a maximális célsebesség 500 m/s-ra nőtt úgy, hogy a minimális célmagasság 100 méterre csökkent, a maximális hatótávolság 10,3 kilométerre nőtt

 Az AKM változanál a 9M33M3 rakétával 100 m/s, vagyis 360 km/h célsebességnél a minimális célmagasság 10 méterre csökkent, viszont a maximális céltávolság csak 6,5 kilométer volt az extrém kismagasságú célok ellen. Az AKM változatnál a helikopterek elleni megsemmisítési zóna kiterjesztése történt. Az 500 m/s célsebesség mellett a megsemmisítési zóna szélső értékei nem változtak. A reálisan szóba jöhető, a  hangsebesség közelében, 300 m/s sebességű repülőgépek ellen a maximális paraméter, tehát az rendszer melletti elrepülési távolság kb. 4,5 kilométer.

Az OSzA-AKM maximális megsemmisítési távolsága felülmúlta a ’70-es években a helikoptereken használt irányított páncéltörő rakétáét, amik még a 4 kilométert sem érték el. Ezt csak az AH-64A és az AGM-114 Hellfire rakéta megjelenése változtatta meg 1986-tól, aminek maximális hatótávolsága már elérte a 8 kilométert.

A rendszer maximális megsemmisítési távolsága a lőszabályzat szerint 10,3 km, maximum 5 km célmagasságig, azonban a görögországi lőtéri tapasztalatok adatai alapján ez pesszimista becslés. A rakéta ezen a távolságon túl is néhány kilométerrel rendelkezik megfelelő sebességtartalékkal a manőverezéshez.

Az OSzA alkalmazási módja

Az OSzA légvédelmi rendszert ezredekbe szerveződve használták a Varsói Szerződésben, melyek jellemzően öt ütegből, valamint egy parancsnoki egységből álltak. Egy üteg négy harcjárműből és egy parancsnoki járműből állt. Egy teljes OSzA ezred 20 darab harcjárművet tartalmazott, kezdetben 80, majd az AKM változattól 120 darab indításra kész rakétával.

Ezred törzsnél 2 db 9Sz482 BTR-60 PU-12 vezetési pont, illetve 1 db P-40, 1 db P-18 és 1 db P-19 lokátor volt jellemzően a hidegháború utolsó évtizedében. Az Ezred törzs PU-12 vezetési pontjai továbbították az adatokat az OSzA ütegek P-12 vezetési pontjainak.

A Varsói Szerződés tagországaiban minden ezred[1] rendelkezett 1 db PU-12[2] mobil vezetési ponttal, ami lehetővé teszi a 25-30 km-en belüli digitális telekód csatornán történő adatok fogadását a hadosztály vagy hadsereg szintű felderítő radaroktól, tehát a KUB ütegek és a KRUG osztályok lokátorai által felderített célokat lehetett ezeken keresztül továbbítani az OSzA ütegeknek.

A mobil légvédelmi vezetési pontot a BTR-60 páncélozott szállító jármű alvázán alakították ki. A géppuskás torony helyére egy 16 méter magas teleszkópos antenna került, aminek adás/vételi távolsága kb. 25-30 km. A célok koordinátái digitális telekód csatornán keresztül a vezetési pont tervtábláján kerültek megjelenítésre. Majd ezek után a célok paramétereit rádión keresztül, szóban továbbították az OSzA vagy más légvédelmi jármű számára- mint például a Sztrela-10 vagy a Silka önjáró légvédelmi gépágyú, amik közvetlenül az ezredekkel együtt mozognak. A csapatlégvédelem felépítéséről részletesebben lásd a korábbi anyagot.[3]

Az OSzA maximálisan 36 km/h sebességgel haladhatott burkolatlan úton vagy sima terepen nappal, éjszaka ez 25 km/h-ra csökkent. Jó minőségű, burkolt úton a maximális sebesség 80 km/h, úszva 7-10 km/h. Az OSzA a Sztrela-1/10-hez hasonlóan úszóképes, azonban fegyverzetét használni a csak szárazföldön, álló helyzetben volt képes. Megállástól számítva akár fél percen belül tűzkész lehetett a rendszer. Az AK változattól fogva már 6 darab tűzkész rakétájának köszönhetően sokáig harcképes maradt, sokszor tüzelhetett, de a rakéták kifogyása után az újratöltés órás nagyságrendű időt vett igénybe.

A 9B33B harcjárművön kívül az ezred eszközparkjának részét képezte a TMZ 9T217B utántöltő jármű 8 darab rakétával, az MTO 9V210 karbantartó jármű, illetve több technikai kiszolgáló jármű is. A BAZ-5939 alvázon kialakított utántöltő jármű a normál üzem szerint a harcjárművel együtt halad, az utántöltéshez egy a járműre telepített daruval is rendelkezik.

https://youtu.be/GpA70Ad4Ta4?t=234

A rakéta újratöltése videón.

A rendszer exportja

Az OSzA rendszer fejlesztésének elhúzódása nem csak a szovjet hadrendbe állítást, hanem annak exportját is késleltette, amire egészen 1980-ig nem is került sor. Emiatt viszont csak AK és AKM változatokat exportálták. Az OSzA fejlesztésének elhúzódása miatt a Varsói Szerződés tagállamaiban a drágább és eltérő célú 2K12 KUB rendszeresítésére kényszerültek az OSzA helyett. Ugyanis az eredeti 1959-es elképzelés szerint csak a harckocsi hadosztályok légvédelmi rakéta ezredei, az összes alakulat nagyjából negyede lett volna a drága KUB rendszerrel felszerelve, míg a gépesített lövész hadosztályok légvédelmi ezredei kapták volna az olcsóbb OSzA rendszert. A késlekedés miatt ennek viszont ennek pont az ellenkezője történt.

A Varsói Szerződésen belül 33 darab KUB ezred lett felállítva mindössze a mindösszesen 10 darab OSzA ezreddel szemben. Ez igen súlyos terhet rótt az keleti blokk országainak nemzetgazdaságára. Mire az OSzA exportálása megkezdődött, addigra a keleti blokk gazdasági nehézségei egyre súlyosbodtak. Emiatt:

• Magyarország egyetlen OSzA ezredet sem állított fel.
• Az Német Demokratikus Köztársaság csak két darab ezredet állított fel 1984 és 1987-ben.
• Csehszlovákia csak egyet, 1984-ben.
• Lengyelország volt az éltanuló, négy OSzA ezrednyi mennyiséget szerzett be. 1980, ’83, ’84 és ’87-ben, viszont egy ezredben csak 16 darab jármű volt 20 darab helyett.
• Bulgária két ezredet rendszeresített, de valójában ezek is csonka ezredek voltak. Azt hozzá kell tenni, hogy Bulgária nem követte le a klasszikus szovjet hadsereg-hadosztály szervezeti szinteket, hanem hadosztállyal szemben kisebb dandárokba szervezte haderejét egy hadseregen vagy hadtesten belül. A két darab ezred egyenként csak 3 üteggel bírt, tehát csak 12 darab jármű volt bennük 20 darab helyett. Tehát a két csonka ezred állománya csak 20%-kal volt több, mint egy teljes állományú ezredé. A beszerzésük 1982 és 1988-ban történt.
• Románia egy ezredet szerzett be, de ez is csak 16 darab járműből állt, mint a lengyeleknél. Ezt a rendszer végóráiban, csak 1989-ben állították fel.

Az OSzA-t a harmadik világ országaiba is exportálták, Angola, Algéria, Irak, Jordánia, Líbia, Szíria és meglepő módon, a nyugati érdekszférába tartozó Kuvait is vásárolt be ezekből a hidegháború legvégén, amikor a Szovjetuniónak nagyon nagy szüksége volt már a keményvalutára. Líbia 1981, Irak 1982, Kuvait 1985, Jordánia 1986-ban szerezte be az OSzA-t. Szíria két részletben 1979-81 között 20 darabot, majd 1982-88 között további 40 darabot vásárolt. A Szovjetunió szétesése után szinte mindegyik tagállam megörökölt kisebb-nagyobb mennyiségű OSzA-t.

Érdekes módon a hidegháború után egy a NATO tagállam, nevezetesen Görögország is rendszeresítette az OSzA-t, összesen 38 darabot szereztek be. 1993-ban 12 darab ex. keletnémet járművet, majd 1998-ban 20 darab és 2006-ban még további 6 darabot Oroszországtól vásároltak.

Külföldi szereplés és harci alkalmazás

Az OSzA a ’80-as évek egyik alacsony intenzitású helyi háborújában, az angolai konfliktusban részt vett. A források szerint összesen három darab Aermacchi AM.3CM Bosbok ultrakönnyű, kis támadógépeket semmisítettek meg OSzA alkalmazásával. Több kisméretű pilóta nélküli felderítőre is indítottak rakétát – igen, ilyenek már akkor is voltak, de azok direkt rádió távirányításúak voltak – de az AK változatú OSzA rakétáinak közelségi gyújtói valószínűleg nem voltak kellően érzékenyek a kis radarkeresztmetszetű célok ellen, ezért találat nem történt.

Az OSzA-AKM-re ezután került fel a kis méretű cél kapcsolója („MЦ”). A 9M33M3 rakéta az új, érzékenyíthető közelségi gyújtóval valószínűleg az angolai tapasztalatoknak köszönhetően került kifejlesztésre.

Az konfliktus abból a szempontból érinthette kellemetlenül a szovjeteket, hogy ellenséges kézre jutott legalább egy jármű, a dél-afrikai erők egy sértetlen komplexumot zsákmányoltak. A baloldali képen angolai kezelők és szovjet tanácsadók láthatók, a jobboldali képen már dél-afrikai kézben van a jármű. Olyan nagy léptékű háborúban nem vett rész az OSzA, mint amiben a többi exportált szovjet csapatlégvédelmi rendszer. Mint például az 1973-as 4. arab-izraeli háború, ahol a KUB légvédelmi rakéta-endszer, vagy a Silka önjáró légvédelmi gépágyú szép sikereket ért el. Az OSzA ezért a hidegháború alatt nem igazán tudta demonstrálni képességeit. Az 1991-es Sivatagi Vihar hadművelet idején Irak rendelkezett OSzÁ-val, de azok használatáról megbízható információ nem áll rendelkezésre.

2020-ban a Hegyi-karabahi háborúban több örmény OSzA-t pusztítottak el pilóta nélküli repülőgépek aktív részvételével az azerbajdzsáni erők. A TB2 Bayraktar drónt lényegében ez a konfliktus tette híressé és robbant be a drónok korszaka a harctéren, még ha kicsit túl is becsülik sokan azok jelentőségét és harctéri súlyát. Azt hozzá kell tenni a történethez, hogy a kisméretű drónok messze az OSzA eredeti tervezési határain túl levő célpontok.

A sikert a TB2 kis mérete, a felhasznált anyagokból adódó kisradarkeresztmetszete tette lehetővé. Az OSzA bőven a hidegháború közepén volt tervezve, a célpontja csak ember vezette repülőgép vagy helikopter lehetett, 1-2 m²-nél kisebb a radarkeresztmetszetű céllal lényegében nem kellett számolni. A precíziós csapásmérőfegyverek a közeli légitámogatásban gyakorlatilag nem léteztek, a fegyverek alkalmazási magassága a kellő pontosság érdekében legfeljebb 2-3 ezer méter magasan történt. A célkörzetbe repülés jellemzően már terepkövető vagy legalább kismagasságon történt. Az OSzA célfelderítő lokátorának a felderítési zónája ennek megfelelően volt tervezve.

A probléma, hogy ha egy kisméretű cél radarkeresztmetszete 0,1 m² táján van, akkor a névleges felderítési távolságból visszafelé számolva az észlelési távolság kb. 13-15 km-re adódik. A TB2 drón képes majdnem 7000 méteres statikus magasságot elérni. Tehát, ha a drón felemelkedik legalább 4500 méterre, akkor látható, hogy nagyobb távolságon a célfelderítő lokátor még nem érzékeli, kisebb távolságon meg egyszerűen a lokátor felderítési zónáján kívül van, mert az túl magasan repül. Ha más lokátor nem érzékei és nem ad át céldatot az OSzA számára, akkor az képtelen érzékelni. Viszont, ha egy nagyobb felderítési távolsággal bíró radar érzékelte a TB2-est, akkor a kapott információkkal az OSzA már képes volt lelőni a célt. Távolságtól függően akár optikai, akár lokátoros célkövetéssel. Emiatt történt az, hogy számtalan OSzA esett áldozatul a TB2 drónoknak közvetve vagy közvetlenül, az azok által szolgáltatott adat és tüzérségi támadás következményének.

Az OSzA a 2022-ben kezdődött orosz-ukrán háborúban is részt vesz, több is veszteséglistára került, de egyes drónok ellen sikeresen alkalmazták azokat. A konfliktus elhúzódása miatt a OSzA eredeti rakéta készlete valószínűleg elfogyott, ezért nem egyedi jelenségként a háborúban, mondhatni barkácsolással a kis hatótávolságú R-73 infravörös vezérlésű égiharc rakéta használatára is képessé tették. A kisebb rakéta miatt az eredeti megsemmisítési zónája nagyjából a felére csökkent. A rendszeren levő antennák közül csak a célfelderítő SzOC és az célkövető SzCC-nek maradt funkciója, hiszen az infravörös vezérlés nem igényli a rádió-parancsközlő rendszer antennáit. Az SzCC egyetlen funkciója lényegében távolság- és sebességmérésre korlátozódik, amennyiben szükséges, hogy egy célpontról megállapítható legyen, hogy a megsemmisítési zónán belül van-e vagy sem. Parasztosan fogalmazva az OSzÁ-t ezzel egy célkereső lokátoros Sztrela-10M szerűséggé fokozták le, aminek zavarvédettebb rakétája van és nem csak a cél távolságát, de a sebességét és haladási irányát is képes mérni.

Összefoglalás, lezárás

Véleményem szerint az OSzA AKM a ’80-as évek végig, az újgenerációs légvédelmi rendszerek megjelenéséig talán legveszélyesebb csapatlégvédelmi rendszer volt. Viszonylag sok rakétával rendelkezik, azok minden szóba jöhető célpont ellen megfelelő manőverező-képességgel rendelkeznek még mind a mai napig. Egy teljes gépesített lövészhadosztály számára nagyon sok célcsatornát biztosított, hadosztályonként 20 darabot.

A hidegháború alatt a 10,3 kilométeres névleges maximális megsemmisítési távolság és 5 km célmagasság minden harcászati fegyver hatásos alkalmazhatósági távolságát felülmúlta, még az AGM-65D-2 Maverick rakétáit is, ami a hidegháború csúcskategóriás páncéltörő rakétájának tekinthető, ami a ’80-as évek közepén jelent csak meg.

A legelső OSzA változat megjelenésekor, annak maximális megsemmisítési távolsága felülmúlt minden akkori, helikopterről indítható páncéltörő rakéta hatósugarát. Az AGM-71 TOW maximális megsemmisítési távolsága kezdetben 3, majd később 3,75 km volt, ez a ’70-es évek közepén jelent meg harci helikopteren. Amennyiben a helikopter legalább 25 méter magasan repült, akkor azt már az alap OSzA változat is képes volt leküzdeni. A továbbfejlesztett AKM változat 6,5 km távolságig képessé vált közvetlenül a földfelszín felett függeszkedő helikopter megsemmisítésére is. Csak az 1986-tól megjelenő AH-64 harci helikopter rendelkezett ennél nagyobb hatótávolságú rakétával az AGM-114 Hellifre típussal, amit pont az OSzA megjelenése miatt fejlesztettek ki. Mivel az AH-64 éjszakai képességgel is bírt az nagymértékben szűkítette az OSzA célleküzdési lehetőségeit, mert éjszaka a Karát TV kamera nem használható.

A radar romboló rakéták elleni védelme is kiváló volt a megjelenésekor. Az AGM-45 Shrike rakétával lényegégben szinte támadhatatlan volt a rendszer rakéta rávezetéskor, mert keskenysugarú megvilágítás esetén csak az AGM-45-öt hordozó gép indíthatott rakétát, a célmegvilágító nagyon keskeny nyalábja miatt. Azonban még erre is csak rendkívül rövid idő állt rendelkezésre, mert a rávezetési idő kisugárzással együtt nagyságrendileg legfeljebb 25 másodperc volt maximális céltávolság esetén is. Lényegében a rendszer kis hatótávolsága nehezíti meg az ellen való védekezést, hiszen csak nagyon rövid ideig szükséges kisugározni a tűzvezető lokátorral.

Csak az AGM-88 HARM megjelenésével vált a rendszer támadhatóbbá, azzal lehetséges volt az oldalszirmokon keresztül is támadni a lokátorokat. De még így is komoly korlátozó tényező a rövid kisugárzási ideje a rendszernek, amennyiben külső forrásból kap céladatot az OSzA. A HARM azért hozott generációs ugrást, mert az már univerzális eszköz. A HARM rakétában levő antenna párnak köszönhetően a 0,5 és 20 GHz közötti frekvencia-tartományban, vagyis a 0,6 méter és 1,5 cm hullámhossz tartományban üzemelő lokátorok támadására képes a rakéta. Nem szükséges rávezető fej cseréje az eltérő hullámsávban üzemelő lokátorok ellen, mint a Shrike esetén, rugalmasan alkalmazható. A OSzA célfelderítő lokátora 4 centiméteres hullámhosszával bőven a HARM által támadható tartományban van, ahogy a 2 centiméteres hullámhosszal operáló célkövető SzCC radar-rendszer is. Tehát a célfelderítő lokátor huzamos használata nagyon veszélyesség vált, ha az ellenfél rendelkezett ilyen rakétával. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy ez a sérülékenysége nagyon relatív volt a ’80-as, de még a ’90-es években is. Még a hidegháború legvégén is csak az Egyesült Államok rendelkezett a HARM tömeges bevetésének képességgel. A 3. világ országai közötti fegyveres konfliktusban ez a kérdés egyszerűen fel sem merült, ott senki nem rendelkezett még az AGM-45-höz fogható rakétával se nagyon, nemhogy AGM-88-cal. Ilyen környezetben az OSzA igazi fenevadnak számított, amit jobb volt messzire elkerülni.

További egyedi jellemzője az OSzA rendszernek a kétéltű képessége. Semmilyen más, hasonló, radarvezérlésű, kis hatótávolságú légvédelmi rendszer nem úszóképes. Az OSzA-AKM össztömege teljes feltöltéssel is mindössze 19 tonna.

Az OSzA a maga nemében szinte páratlan eszköz. A hidegháború alatt rajta kívül csak egyetlen radarvezérlésű, kis hatótávolságú légvédelmi-rendszer volt, ahol egy járművön kapott helyet a célfelderítő- és a tűzvezető lokátor is. Ez a francia-német fejlesztésű Roland Marder volt. Viszont az nem volt úszóképes, köszönhetően a könnyed 32 tonnás tömegének, illetve koncepcionálisan több ponton is eltért az OSzA-tól. De erről talán majd egyszer egy másik anyagban esik szó...

[1] http://www.wikiwand.com/de/PU-12

[2] http://www.rwd-mb3.de/pages/pu12a.htm , http://www.flak11.de/Pu12-3.htm

[3] https://youtu.be/0Mkgt-NtAGo