Előszó

Az első részben megismerkedtünk az Sz-300P család hátterével, tervezési alapjával és lokátorainak alapvető működési elveivel. Ezek után lássuk hát a rendszer további fő elemeit, például a rakétát, ami alapvetően meghatározta a rendszer képességeit és annak tovább fejleszthetőségét.

Rakéta és a rakétaindító járművek

A vietnámi és a közel-keleti tapasztalatokból minden légvédelmi rendszer tervezésekor és/vagy továbbfejlesztése során felmerülő követelmény volt az indításra kész rakéták számának a növelése. Mivel a tűzvezető lokátor egy időben már 6 célra 12 darab rakéta rávezetését is lehetővé tette, ezért értelme volt még tovább növelni az indítható rakéták mennyiségét. A sok cél- és rakétacsatornának értelme se nagyon lett volna, ha a rakéták számát nem növelik.

A Dvina és Volhov rendszerek 6 darab állvány és állványonként egy rakéta, illetve a Nyeva 4 darab állvány és állványonként 2 vagy 4 darab rakétája helyett egyetlen Sz-300PT harci osztály 12 (!) darab indítóval rendelkezett, indítóként 4 darab rakétával. Tehát összesen 48 darab indításra kész rakétája volt a Volhov 6 és a Nyeva 8-16 darab rakétájával szemben. A tűzerő drámai mértékben nőtt minden korábbi rendszerhez képest. Még az öt osztálycsoportos Sz-200 rendszer is csak 30 darab indításra kész rakétával bírt.

Egy Sz-300PT rakétaosztály 4 darab 5P85PA jelű indítószakasszal rendelkezett, ami a következő elemekből épült fel:

• 1 darab F3 kabin
• 3 darab 5P851 BPU vontatott indítóállvány, amit KRAZ-260 jármű vontatott

A rendszer működése során egyszerre mind a négy szakaszt tudta kezelni, de szakaszonként csak 1 db járművel lehetett műveleteket, vagyis rakéta felkészítést és indítást végrehajtani. Az adott szakasz 3 db indítóállványa az F3 kabinhoz csatlakozott kábelesen, azon keresztül kommunikált a rakétaosztály F2 kabinjával, vagyis a tűzvezető radarral. Az Sz-300PSz változatnál az F3 kabin már az 5P85Sz önjáró indító járművön kapott helyet, az 5P85D segéd indítóállványok ezen keresztül kommunikáltak az F2 kabinnal.

A rakéták elhelyezése és alapvető kialakítása teljesen eltért az összes korábbi honi légvédelmi rendszerétől. A rakéták hermetikusan zárt konténerekbe kerültek szabad ég alatt indító sínen levő rakéták helyett. Ez olyan koncepció volt, aminek az elődjét akkor még csak a sokkal kisebb rakétákat használó 9K31 Sztrela-1, 9K33 OSzA, illetve és a 9K35 Sztrela-10 csapatlégvédelmi rendszerek alkalmaztak, de azok még nem voltak hermetikusan zártak. Manapság egyébként már ez számít korszerűnek és elterjedtnek. A konténerek szállítási helyzetben vízszintesen feküdtek a szállító járművön. A megállás és letalpalást követően lettek felemelve a konténerek függőleges helyzetbe. A hermetikusan zárt konténerek felnyitása nem lehetséges, a rakéta időszakos ellenőrzései a konténeren levő külső csatlakozásokkal végrehajthatók. Amennyiben a rakéta hibás, akkor a rakétát leírják és selejtezik. A konténereket soha nem nyitják fel, a rakéta csak indításkor hagyja el azt.

A rakéta egyfokozatú mint az Sz-25 Berkut rakétája volt, nem volt szükség leváló gyorsító fokozatra. Ellentétben a Berkuttal a rakéta szilárd tüzelőanyagú hajtóművel rendelkezett, mint a Nyeva rakétája. Ez rendkívüli mértékben megkönnyítette a rakéták üzemeltetését, főleg, hogy a konténerek légmentesen zártak és semleges gázzal feltöltöttek voltak.

Már a legelső a rakéta változat, az 5V55K kinematikai képességei is messze felülmúlták a Volhov és a Nyeva rendszerek rakétáiét, annak ellenére, hogy a Nyeva V601 kb. 950 kilogrammos rakétánál az 5V55K alig 50%-kal volt nehezebb a maga 1480 kilogrammjával. A Volhov különféle rakétáinál még könnyebb is volt, ahol kb. 2400 kilogramm volt a kétfokozatú rakéta induló tömege. A rakéta hossza 7,25 méter, ezzel kb. 3,5 méterrel rövidebb a rakéta, mint a Volhov V-755 gyorsító fokozattal együtt. A rakéta átmérője 508 mm, ez szinte azonos a V-755 rakétával.

A szilárd tüzelőanyag és a konténeres tárolás nagyban megkönnyítette az üzemeltetést, ezek a rakéta élettartamára és időjárás-állóságára is rendkívül kedvező hatással voltak. A rakétát indításkor a függőlegesen felállított konténerből gáz katapulttal 20 méter magasra dobják fel. A konténer poliuretánból készült fedelét a rakétát kivető katapultot meghajtó gázgenerátor által képzett túlnyomás töri ki a rakéta orra előtt. A kidobást követően nagyjából 1 másodperc múlva indul a tolóerővektorált menethajtómű, melynek működési ideje kb. 8-10 másodperc. A vektorálásnak köszönhetően ez a rakétát azonnal a számított kvázi-ballisztikus pálya irányába fordítja. A hajtómű a rakétát röppályától függően kb. 2000 m/s égésvégi sebességre gyorsítja, ez meghaladja a 6 Machot.

Amiben szintén egészen újat villantott az Sz-300P család, az a pálya, amin a rakéta megközelítette a célt. A Volhov és a Nyeva esetén a rakétának szinte egyenesen kellett a céllal való találkozási pont felé repülnie, ezért teljes röppálya hosszából a domináns a sűrű légkörben töltött időszak volt, ami hatalmas légellenállást jelentett. Az Sz-200-nál már robotpilótával kombinált megoldást használtak. Nagy magasságú és távolságú cél ellen a rakéta 20 kilométert is meghaladó magasságban közelíthette meg a célt.

Az Sz-300-nál jelent meg a kvázi-ballisztikus pálya. Ez lényegében azt jelenti, hogy a rakéta ballisztikus rakétákhoz hasonló, de a rakéta maximális repülési magasságát nézve erősen összenyomott pályán repül, ahol korlátozzák a maximális pályamagasságot a célparaméterek függvényében. Közeli és alacsony magasságú cél ellen a pálya laposabb, nagy magasságú és távoli cél esetén is a csúcspont 27 ezer méterre van korlátozva, hogy a rakéta végig irányítható maradjon az aerodinamikai vezérsíkokkal. Természetesen a repülési magasság növekedésével a rakéta manőverező-képessége is csökken, az egyre ritkább levegő és rakéta lassulása miatt. A kvázi-ballisztikus pályának megfelelő a rakéta alakja is, kinézetre sokkal közelebb áll egy SCUD ballisztikus rakétához, mint bármelyik korábbi légvédelmi rakétához. Felül az Sz-300PSz rendszer 5V55R, alul egy SCUD-D ballisztikus rakéta. A hasonlóság gyönyörködet.

A kvázi-ballisztikus pálya előnye, hogy sokkal optimálisabb energia menedzsmentet tett lehetővé. A rakéta még 20 méter magasságú cél ellen is, ami kb. 25 kilométer távolságban volt elfogáskor, még akkor is felemelkedett kb. 3 ezer méter magasságba, ezzel csökkentve a légellenállást. Ahogy nőtt a célmagasság és távolság, úgy nőtt a pályacsúcs magassága is. A rakéta hamar maga mögött hagyta a sűrű légrétegeket és ezáltal a nagy sebességét viszonylag jól megőrizte, ha a cél közepes vagy nagy magasságban repült. Ezt a pályát a fázisvezérelt tűzvezető lokátor tette lehetővé, aminek köszönhetően képes volt több célt és rakétát is követni a Volhov és Nyeva rendszerekkel ellentétben, ahol a rakétának és a célnak a lokátor szűk fő nyalábjaiban kellett lennie. A ballisztikus jellegű pálya ellenére a rakéta folyamatos pályakorrekciót hajt végre a célpont manőverei és sebessége alapján. Tehát ha az indítás után a célpont irányt változtat, akkor nem csak végfázisban végez manővert a rakéta, hanem végig a röppálya alatt. De ettől még a pálya ballisztikus jellege megmarad.

 Az első rakéta változat, az 5V55K még tisztán rádió-parancsközlő vezérlést használt, ahogy a Berkut, Volhov Nyeva trió. Ez korlátozta annak megsemmisítési zónáját a vezérlés alapelve miatt. A távolsággal nő a radar mérési hibája, ami egy ponton túl akkora, hogy a rendszer nem képes kellő biztonsággal eltalálni a célpontot. Az 5V55K rakéta kinematikailag sokkal, de sokkal messzebbre volt képes repülni, mint a rendszer megsemmisítési zónája, a korábbi rendszereknél viszont a rakéták kinematikai képességei határolták le azok megsemmisítési zónáit.

Az 5V55K rakéta megalkotásakor előre gondolkoztak, hogy majd fejlettebb, angol terminológiával TVM vezérléssel – lásd az előző részt a tűzvezető lokátor ismertetésénél – a hatalmas hatótávolság majd kihasználható lesz. A rakéta nagy sebessége abból a szempontból is lényeges volt, hogy az akár 30 kilométeres paraméterrel érkező, terepkövető szubszonikus célokhoz is időben odaért a rakéta, mielőtt azok eltűntek volna a radarhorizont alatt. Sőt, a rakéták olyan gyorsak voltak, hogy a viszonylag nagy paraméterrel érkező terepkövető robotrepülőgépekre akár kétszer is lehetett tüzelni. Tehát a nagy sebesség nem pusztán a hatótávolság szempontjából volt fontos, hanem a rendszer ciklusidejét is csökkentette.

Az szilárd tüzelőanyag egyik legpozitívabb hatása a rakéta költségeinek drámai lefaragása volt. A folyékony üzemanyaggal és oxidálószerrel működő rakétáknál a turbószivattyú, a vezérlés és minden kapcsolódó elem igen drágává tette azokat. Látható a drámai különbség már a Nyeva és a Volhov rendszer rakétái között is. A szilárd hajtóanyagú V-601P rakéta a tizedébe került egy V750 és csak 7 százalékba a Volhov V755 rakétáihoz képest. Az új 5V55K rakéta ennyire olcsó azért nem volt, de 60 ezer rubeles költsége még mindig csak a harmada/negyede volt a Dvina és Volhov rakétáihoz képest. Az 5V55R rakéta ára a TU-2 vezérlés miatt 50%-kal nőtt, de a 90 ezer rubeles darabonkénti ár még mindig, messze a korábbi Berkut, Dvina és Volhov szintje alatt volt, ezeknek nagyjából a felébe harmadába került. Mindezt úgy a legenyhébb jelző a rakétaára a generációs ugrás.

Az 5V55K rakéta harci része 130 kilogrammos volt, ami a számottevően könnyebb volt, mint a Volhov rakéta 196 kilogrammos, vagy a Vega V880 rakétájának 217 kilogrammos harci része. Viszont nehezebb volt, mint a Nyeva V601P rakétáinál használt 72 kilogrammos harci rész. Az 5V55Sz rakéta változat speciális, vagyis nukleáris harci résszel bírt.

A rakéták utántöltése párosával, de akár egyesével is történhetett. A rakétákat a TM szállító gépkocsi mozgatja utánfutón, két paletta van egymásra helyezve, 2 darab tároló konténer van egy palettán. A palettát a ZM gépkocsi emeli és teszi le a földre, de a rakéta konténerek kiemelése a palettáról a TM utánfutójáról is lehetséges. A daru két egymástól független emelő-szerkezettel egy vagy két rakétát képes kiemelni és azt az indító járműre helyezni vagy levenni azt. A rakétaindító jármű kialakítása miatt egy pár rakéta bal oldalról, a másik pár csak a jobb oldalról helyezhető fel az indítóra. A komplexum utántöltésre szolgáló rakétákat a képen látható módon szabad ég alatt tárolják. Érdekes módon ezen a területen nem volt konkrét elvárás, hogy radikálisan jobb legyen a korábbi rendszerekhez képest. Viszont az osztály számára rendelkezésre álló rakéták nagy száma miatt az indítóállványok utántöltését kevésbé időkritikus módon kezelték a korábbi komplexumokhoz képest.

https://youtu.be/bTaUHNbO4FY?t=709

(A videón látható estben a ZM nem földön levő palettáról, hanem a TM kocsiró hajtja végre az utántöltést. Az utántöltést végrehajtó személy egy kábelen csatlakozó távirányítóval irányítja a darut.)

https://youtu.be/bTaUHNbO4FY?t=744

Harcászatilag a rakéta teljesen másfajta fenyegetést jelentett minden korábbihoz képest. A korábbi rendszereknél, mint a Volhov és a Nyeva, a radarbesugárzás jelző alapján a pilóta tudta, hogy milyen irányba kell nézni és a rakéta lényegében a célpont és az indító közötti egyenesen mozgott, ráadásul vastag füstcsíkot húzott. Mivel az 5V55 rakéta hajtóműve csak kb. az első 8-10 másodpercben működött, ezért a korábbiakkal szemben a rakéta vizuálisan lényegében észlelhetetlen volt, ráadásul nem kb. 2 Mach, hanem akár 3-4 Mach közötti végfázis sebességgel ért a célhoz a rakéta. Ilyen feltételrendszerben kitérő manővert végrehajtani ellene kvázi lehetetlen volt, mert a manőverezéshez nem volt információ, ahhoz látni kellett volna a rakétát.

Összefoglalva az Sz-300-hoz megalkotott 5V55K rakéta egyesítette a Berkut és Nyeva rakétáinak összes előnyét, azzal, hogy egyfokozatú és szilárd tüzelőanyagú hajtóműve volt. Mindeközben sikerült a Volhov, Nyeva és Vega rendszer rakétáinak a hátrányaitól megszabadulni, kivéve a tisztán rádió parancsközlő, vagyis RPK módszertől, ami korlátozó tényező volt. Illetve volt még egy apróság, a rakéta nagy sebesség miatti túlmelegedése, amit az Sz-200 rendszernél már bemutatott kvarckerámia orrkúp megjelenése orvosolt, addig nagyobb távolságon a garantált megsemmisítési zóna nem ért le a radarhorizontig, lásd később. A rakéta mérete, kinematikai jellemzői, tárolása és kezelése tagadhatatlanul generációs ugrást jelentett, manőverező-képessége meghaladta minden korábbi honi légvédelmi rakéta-rendszerét. A rakéta a nagy sebessége mellett képes volt a 13-18G túlterhelésű manőverre a harcászati gépek jellemző magasságában.

 A tisztán RPK vezérlést a TU-2, angol terminológiával track via missile, vagyis TVM vezérlés váltotta le az 5V55R rakétánál. Ennek működési elve az első részben már tisztázásra került. Ezzel a rakéta megsemmisítési zónája nőtt, de még mindig nem a rakéta kinematika korlátozta le azt. Az 5V55R rakéta azonos harci résszel bírt, mint az 5V55K, de tömege 1665 kilogrammra nőtt, az újfajta vezérléshez szükséges berendezések miatt.

Amikor nyolcvanas évek második felében megjelent az Sz-300PSz változat, akkor a korábbi Sz-300PT rakétaosztályokat Sz-300PT-1A változatra korszerűsítették, így már azok alkalmazhatták az új 5V55R típusú rakétát is. Az Sz-300PSz egyeségek lefelé kompatibilisek, azok használhatták a kezdetektől az 5V55K, 5V55Sz és az új 5V55R rakétát is. Természetesen az régebbi 5V55K rakéta esetén a megsemmisítési zóna kisebb volt.

Az 5V55 rakéta családok gyártása az exportra szánt Sz-300PMU változatok gyártása után befejeződött. Ahogy a rakéták öregedtek és fogytak, akkor a későbbi Sz-300PM1-hez készült 48N6 rakéta alkalmazhatóvá vált, de annak megsemmisítési zónája 150 kilométer helyett csak 90 kilométer. Ennek oka, hogy az Sz-300PSz RPN lokátorának felderítési és célkövetési távolsága korlátozta le a megsemmisítési zónát.

A rendszer telepítése, mobilitása, képességek áttelepüléskor

Az eddig elhangzottak alapján azt már tudjuk, hogy a S-300PSz változat messze mobilabb volt, mint a korábbi Sz-75/125 családok, nem is beszélve a teljesen statikus Sz-25 Berkut és Sz-200-hoz képest. Viszont azt szükséges megjegyezni, hogy a jobb mobilitás csak korlátokkal értelmezhető, ha a megállástól számított tűzkészültségi idő a kérdés.

Lássuk először a vezetési rendszert az egyenletben. Az Sz-300PSz-nél célfelderítő radar, tehát az RLO megállástól számolva 5 perc alatt üzemkész. Ez igen gyors, de ettől még továbbra is áll, hogy amennyiben az vezetési osztály települ át és mozog, akkor a teljes ezred/dandár elveszti a RLO által biztosított közepes- és nagymagasságú, körkörös felderítési és légi helyzetkép-alkotó képességet. A harci osztályok mobilitása tehát inkább csak vezetési rendszer körüli mozgást jelenti, ha a fenti képességet nem kívánja az ezred/dandár időlegesen elveszteni. Viszont legalább az igaz, hogy ha úton lehet mozogni és viszonylag szerény mértékben, csak 20 km távolságba mozognak el, akkor akár 30 percen belül is pozíciót vehet fel az vezetési rendszer. Ez messze a korábbi honi légvédelmi rendszerek szintje felett van.

Mi a helyzet a rakétaosztálynál? Az PSz változatnál, az immáron önjáró rakéta indító állványok és az RPN is 5 perc alatt elérik a harcképességet. A légy a levesben az NVO, a kismagasságú célfelderítő lokátor. A 25 méter magas 40V6M 60 perc, a 40V6MD toldalékkal 39 méter magas torony felállítása 120 percet vett igénybe. Tehát, még ha akár a teljes ezred vagy dandár mozog, majd megállnak, akkor 5 perc alatt harcképessé válnak. Viszont a rakétaosztályoknál a kismagasságú célkereséshez ennyi idő után nem állt rendelkezésre az NVO. Tehát közepes és nagymagasságú célok elleni helyzetképet az RLO adta volna ilyenkor, korlátozott kismagasságú célkeresés csak az RPN-nel volt lehetséges. Az RPN képes volt szektorosan, a szükséges idő alatt belegyezni egy 1x105 fok méretű zónát. Viszont mivel az RPN nem tornyon volt, ezért annak felderítési távolsága kb. a légköri viszonyoktól függően csak 20-30 kilométer. Amennyiben nagyon jól behatárolható a célpontok érkezési iránya, akkor a RPN célkeresési ideje szektorosan alkalmassá teszi a kismagasságú célkeresésre, de azért az NVO-hoz képest számottevően lassabban.

Amennyiben ellenséges behatás (vagy műszaki okok) miatt az RLO kiesik, akkor annak kiiktatásával az ezred/dandár harcképessége a töredékére zuhan vissza. Tehát a rakétaosztályok csak annyira távolodhatnak el a vezetési rendszertől, hogy az mindig védve legyen legalább kismagasságú fenyegetések ellen, hiszen a vezetési rendszer önmagában teljesen védtelen. A vezetési rendszer célszerűen egy aktív Sz-300PSz rakétaosztály védőernyője alatt települ át, aminek az NVO lokátora annak közelében biztosítja legalább a kismagasságú fenyegetések ellen.

A megsemmisítési zóna

Az Sz-300 rendszer megsemmisítési zónáját meghatározó fő elemeinek bemutatása után lássuk, hogy azok jellemzőinek összeségéből milyen megsemmisítési zóna adódott ki a PT és a PSz változatok számára.

Sz-300PT-1 MZ-je 0 km paraméterrel 5V55K és 5V55R rakétákkal. [1]

Először kezdjük csak az oldalnézeti, vagyis a 0 paraméterrel közeledő célra vonatkozó megsemmisítési zónával. Az ábrán tisztán rádió-parancsközlő vezérlést használó 5V55K rakéta megsemmisítési zónája a kisebb, piros színű terület. Ebben az esetben a megsemmisítési zónát a vezérlés módja korlátozta le kb. 47 kilométer távolságban. Az 5V55R rakétával értelmezett megsemmisítés zónát a piros és a zöld területek összessége mutatja közeledő célpontok ellen.

Az Sz-300PT rendszerbe állításakor az Sz-200 Vega rendszernél is említett rakéta felmelegedés problémáját nem tudták még megoldani. Emiatt az Sz-300PT a ’70-es évek végén kb. 22 km távolságig képes volt a horizont magasságáig célok leküzdésére. Ez a kismagasságú robotrepülőgépek ellen már elégséges volt, de adott esetben korlátozhatta a tűzmegnyitások számát. Ez abból adódott, hogy a célokra tüzelés később volt lehetséges, mint ahogy az RPN a radarhorizont szélén már képes volt követésbe venni a célokat.

A rakéta felmelegedése miatt a közepes és nagy magasságú harcászati célok ellen is a garantált megsemmisítési zóna korlátozott volt. Tehát amennyiben az osztály képes volt magaslatra magasabbra, pl. egy dombtetőre települni, akkor az alacsonyan repülő célok esetén nem volt kihasználható a rakéta kinematikai hatótávolsága, még közepes magasságú célok ellen sem. Idealizált, sík terepviszonyok esetén 40 km távolságon 5 km alatti célokat nem lehetett támadni sem az 5V55K, de még a korai 5V55R rakétával sem. A 10-13 km magasságban repülő, esetlegesen gravitációs bombákkal támadó bombázógépek is kívül esetek a garantált tartományon 50 km távolság felett.

Moszkva védelménél ez nem volt probléma 1978-ban, ahol ilyen célpontokkal nemigen kellett számolni már a ’70-es évek végén. Szükség esetén még a nagysebességű AGM-28 Hound Dog rakéta is támadható lett volna nagy magasságú profil esetén, amikor az 17 ezer méteren repült. Ez a tényező azonban okafogyottá vált, mert az AGM-28-at 1976-ban két évvel az Sz-300PT telepítése előtt az USA kivonta a hadrendből.

Az, hogy Moszkva környékén harcászati vadászgépekre tüzeljenek, az nem volt reális forgatókönyv, mert azok képtelenek lettek volna elrepülni odáig. Viszont a rendszer exportja esetén, illetve azoknál a Szovjetunióban levő települési helyeknél, ami a nyugati erők számára vadászgép méretű célokkal elérhető volt – pl. Japánból vagy Dél-Koreából Vlagyivosztok – ez már korántsem lett volna igaz. Ahol adott esetben harcászati vadászgépekkel kellett volna felvennie a harcot, amik az esetek túlnyomó többségében 8-10 km-nél soha nem repülnek magasabban a harci zónában. Harcászati repülőgépek ellen ezek a rendszerek, az akkori rakétákkal csak korlátozottan lettek volna használhatók.

Viszont azt szükséges hozzátenni, attól, hogy a garantált megsemmisítési zóna nem ért le a radarhorizontig, az nem jelentette azt, hogy azon kívül ne tüzelhetne célokra a rendszer, csak azt, hogy a rakéta megbízhatósága egy adott magasságon, adott távolság felett már nem garantált. Hideg időben valószínűleg a felmelegedési probléma kevésbé volt súlyos.

Sz-300PMU (SA-10B) megsemmisítési zónája a ’80-as évek végén.[2]

Ezek után lássuk az Sz-300PT-1A, PSz és az export PMU változat maximális megsemmisítési zónáját. A zóna kiterjesztését a kvarckerámia orrkúp megjelenése tette lehetővé a ’80-as évek második felében.A PMU változatnál egy német forrás alapján, a kismagasságú céloknál már a radarhorizontig leérő megsemmisítési zónával kínálták a rendszert exportra, ami az Sz-300PSz-en alapult. A rendszer képes volt közeledő és távolodó célok ellen is tüzelni. A közeledő célok elleni maximális sebessége 1200 m/s volt, ami azonos a Sz-200 Vega értékével. Távolodó célok elleni maximális ebesség 500 m/s volt.

A megsemmisítési zóna alsó határa 5 és 38 kilométer távolság között a 25 méter. Ezután a távolsággal nő a megsemmisítési zóna garantált alsó határa, ami 74 kilométer távolságban 3000 méter magasságon határolja le a zónát. Tehát még a kvarckerámia kúppal sem ért le a zóna a radarhorizontig, ami kb. 350 méter magasságban van ekkora távolságban. Azonban a fejlődés mondhatni szabad szemmel is jól látható. A megsemmisítési zóna a maximális 27 ezer méteres magasságál 75 kilométer ferde távolságban ér véget. A megsemmisítés zóna maximális magassága 27 ezer méteren van, ezt a kvázi-ballisztikus pálya határolja le. A rendszer minimális megsemmisítési távolsága 5 kilométer kismagasságú célok ellen. Nagyobb magasságban az RPN lokátor 70 fokos helyszögbeli legyezési szögkorlátja jelenti a határt, ez jelöli ki a zóna szélét, 9 kilométer vetületi távolságban 27 ezer méter magasan.

A közeledő és távolodó célok ellen a rendszer egy holt zónával rendelkezik. Ennek oka, hogy a célpont radiális sebessége nem lehet tetszőlegesen kicsi. A RPN rendszer nem képes 30 m/s vagyis 108 km/h-nál kisebb radiális sebességű célt követni.

Figyelemreméltó, hogy a garantált megsemmisítési zóna (garantierte VZ az ábrán) a rakéta maximális túlterhelését bemutató ábrán, lásd majd később, kb. 15G maximális túlterhelésű tartományt fedi le. Ez a manőverező célokra vonatkozó garantált zóna, ami véleményem szerint igen konzervatív becslés. Hiába csökken a rakéta sebessége és túlterhelhetősége a távolsággal, az a korábban említett okok miatt, hogy a rakéta nem húzott füstcsíkot, lényegében manőverezéssel csak véletlenül manőverezhető ki, pontosan időzíett manőver hiányában.

A megsemmisítési zónát érdemes összemérni a korábbi rendszerekével. A minimális megsemmisítési távolság kicsit nagyobb, mint az Sz-125M Nyeváé, 5 kilométer 3,5 kilométer helyett. Ez a függőleges indítási mód és az indítás utáni hatalmas gyorsulás következménye valószínűleg. Az Sz-200 Vega 17 kilométeres értékével szemben határozott előrelépést jelentett és nem 300 méter volt a minimális célmagasság, hanem 25 méter. A megsemmisítési zóna a rakéta túlmelegedése miatti kérdéses tartományt leszámítva meghaladja a Sz-75M3 Volhovét is.

Némileg előre szaladva, a második Sz-300P generációt jelentő Sz-300PM/PMU1 változat újabb, 48N6 rakétáját az Sz-300PSz és PT-1A is képessé vált használni. Viszont ennek ára az volt, hogy a megsemmisítési zóna kisebb volt, mint a 2. generációval elérhető 150 kilométeres távolság. Viszont a korábbi RPN-nel is lehetségessé vált 75 kilométerről 90 kilométerre növelni a maximális megsemmisítési távolságot.

Érdemes a rakéta pályákról is néhány szót ejteni, hogy lássuk mekkora előrelépés volt az Sz-300 család az elődökhöz képest. Az ábrán az Sz-300PT-A1 és Sz-300PSz megsemmisítési zónája látható 0 km paraméterrel, 5V55R rakétával, de még a kvarckerámia orrkúp nélkül. Az ábrán a rakéta tesztlövészetek során mért röppálya adatok, a pálya és az indítás utáni repülési idő van feltüntetve.[3]

Sz-300PT-A1/PSz megsemmisítési zónája 0 km paraméterrel a ’70-es évek végén ’80-as évek elején
5V55R rakétával. [4]

A diagramon látszik, hogy az 5V55R rakéta sokkal gyorsabb a Nyeva V-601P és Volhov V-755 rakétákhoz képest. 25 km távolságba kb. 25 másodperc alatt elér, a ballisztikus röppályát figyelembe véve ez 1000 m/s feletti átlagsebességet jelent, ami kb. 3 Mach. Ehhez képest a Volhov rendszer V-755 rakétájának nagyjából ez az égésvégi sebessége, csak éppen 20+ kilométer magasan, ahol ritka már a légkör. Kis és közepes magasságú célok ellen az égésvégi sebesség is csak 2,2-2,5 Mach volt. Távolabbi célpontok esetén, ahol a rakéta lassulása kisebb az 5V55R rakéta átlagsebessége még ennél is jóval nagyobb, akár elérheti az 1100 m/s földhöz képesti sebességet, a rakéta átlagsebessége még ennél is nagyobb.

A nagyobb rakétasebesség amiatt is fontos, mert ez a két tüzelés közötti időt csökkenti, mivel a rakéta gyorsabban ér a célhoz. Hibázás esetén lehetséges, hogy még elégség idő van ismételt tüzelésre, akár nagysebességű és nagy magasságú célra, vagy akár a nagyobb paraméterrel érkező terepkövető célok ellen is. A kis hatótávolságú ballisztikus rakéták elfogásához is szükséges a nagyobb rakéta sebesség, hogy a célpont észlelése után még időben a ballisztikus rakéta elé érjen az elfogó rakéta. Kisebb rakéta sebesség esetén a védhető terület számottevően kisebb lenne.

A diagram jobb felső sarkánál a rakéta sebessége még mindig 1000-1050 m/s, ami még 3 Mach felett van. A rakéta magassága nem vagy alig csökken, a sebesség görbén látszik, hogy alig lassul a rakéta. Tehát az 5V55R rakéta kinematikailag messze többre lenne képes, ha a hőterhelés vagy a rendszer által használt rávezető lokátor képességei nem korlátoznák le.

Az 5V55 rakéta család röppálya és sebességprofilja teljesen eltért az összes korábbi légvédelmi rakétáétól, ahol a rakétahajtóművek szinte a teljes röppályán üzemeltek. Viszont a korábbi rakéták a hajtómű kiégése után gyorsan lassultak és a passzív szakaszban legfeljebb nem manőverező, szubszonikus célok ellen voltak csak hatásosak. Ettől csak a Vega tért el nagy távolságú célok esetén, ahol nagy magasságban még gyorsult a rakéta és az hosszú passzív szakasszal rendelkezett, mert nagy magasságban a hatalmas átmérőjű rakéta lassulása viszonylag szerény volt. Az Sz-300-nál ezzel szemben az indítás után egy nagy lökettel indult útjára a rakéta, néhány marginális esetet leszámítva a rakéta passzív szakasza dominálja a pályát, hiszen nagyjából 10 km repülés után a rakéta hajtóműve kiégett. Ennek ellenére a rakéta manőverező-képessége felülmúlta a korábbi légvédelmi rakéta-rendszereket. Mennyivel? Lássuk ezt is a megsemmisítési zónán belül ábrázolva.

Az ábrán[5] a rakéta által elérhető maximális túlterhelés van ábrázolva. Látható, hogy a zóna jobb felső részén a rakéta már alig képes manőverre a 3 Mach feletti sebesség ellenére is a nagyon ritka légkör miatt. A maximálisan elérhető túlterhelés mindössze 2G. Emiatt csökken 18 ezer méter magasság felett a zóna távolságban, mert az a pár ezer méteres repülési magasság különbség a zóna szélén lényegében már manőverképtelenné teszik a rakétát. A Volhov V-755 rakéta a harcászati gépek magasságán legfeljebb 7G, az V-759 rakéta is csak 9G-t tudott. Az Sz-125M Nyeva legfejlettebb rakétája kis magasságon kb. 10-13G túlterhelésre volt képes távolságtól függően. A diagramon látható, hogy harcászati célok ellen a megsemmisítési zóna egész területén nagyobb túlterhelésre képes a rakéta, mint a korábbi honi légvédelmi rendszerek bármelyike. Az terület, ahol a Nyeva V-601P rakétájára képes 18G túlterhelésű fordulóra, ott az 5V55R is képes 16-18G-re. 10 ezer méteres magasság és 20 kilométer távolságig a rakéta manőverezőképessége ebben a tartományban marad.

A rendszer harcászati újításai

A rakéták és a megsemmisítési zóna ismertetése után szükséges szót ejteni a rendszer további, a korábbiakhoz képest új képességéről is. A Sz-300P-t megelőző rakétás légvédelmi rendszerekhez képest az új légvédelmi rendszer elnyomása vagy megsemmisítése egészen más problémát jelent mennyiségileg és minőségileg is. Az AGM-88 HARM radar elleni rakéta és hasonló fenyegetések ellen a rendszer részleges védettséget élvez, lévén ezekre is képes rakétát rávezetni az rendszer. A Nyeva és Volhov esetén a rendszerek egy célcsatornás volta miatt ez fel sem merülhetett. Értelmetlen volt rakétát pazarolni egy másik rakéta lelövésére, csak a saját rakéta fogy vele miközben más célra úgysem tud dolgozni a rakétaosztály. Tehát amennyiben radar elleni rakéta (a továbbiakban REL) közeledését észlelték, akkor inkább lekapcsolták a rávezető állomást. Az Sz-300P családnál nem ez a helyzet.

Az igaz, hogy az ilyen fenyegetésekre készen állva Sz-300-nál ilyenkor a szabad célcsatornák száma csökkent, de ettől a rendszer még dolgozhatott párhuzamosan tovább más célpontokra is miközben a bejövő rakétát vagy rakétákat képes volt lelőni, bizonyos korlátokkal. Az elnyomás sokkal nehezebbé és költségessé vált, a megsemmisítése meg egy RPN-nek aztán végképp.

Bár a honi légvédelemnél REL-lel, mint célponttal nemigen kellett számolni, mégis felkészítették az Sz-300-at ezekre is a jövőre való tekintettel, ez egyértelműen a vietnámi tapasztalatok lecsapódása. Ilyen fenyegetés legfeljebb néhány szovjet települési helynél volt realitás, amik harcászati gépek hatósugarába estek. Ellenben a Varsói Szerződés vagy baráti országokba telepített változatoknál ezzel a fenyegetéssel igenis számolni kellett. Moszkva vagy más, mélyen az országban levő célpontok messze a harcászati vadászgépek hatósugarán kívül esnek, interkontinentális bombázókon pedig soha nem rendszeresítettek ilyen rakétákat. Az Sz-300 REL elleni önvédelmi képességeinek azonban több korlátja van:

• Az RPN csak 105 fokos oldalszög tartományban képes egyidejűleg legyezni, tehát miközben rakétát vezet célra, a radar megvilágítási tűzívén kívül is érkezhet AGM-88 HARM, amit az RPN semmiképpen nem érzékelhet, így rakétát sem vezethet rá. Két ellentétes irányból közeledő REL esetén csak az egyik irányba tud dolgozni egy Sz-300 rakétaosztály még akkor is, ha a vezetési rendszer RLO radarja képes mindkét irányból közeledő rakétákat érzékelni.
• A vezetési rendszer – rakétaosztály felépítésnek közvetlen hatása volt a lokátor elleni rakéták elleni képességhez. Az Sz-75/125 rendszereknél a célfelderítő lokátor a rakétaosztály része volt, tehát a tűzvezető lokátort célba vett rakéta is kvázi szinte pont a célfelderítő lokátor felé repült. Még, ha csak viszonylag kisebb távolságon is érzékelték ezek a közeledő rakétát, az is elég időt adott a lekapcsolásra.

Az Sz-300 esetén, ha nem az RPN által követett célok egyike indított rakétát, akkor azt a vezetési rendszer RLO lokátorának kellett észlelnie. Az ugyanis már tisztáztuk, hogy az RPN képtelen volt a teljes légteret belegyezni. Viszont az RLO akár 30 kilométerre is lehetett egy rakétaosztálytól. Tehát akkor egy, a rakétaosztálytól csak 20-30 kilométerre levő, de nagy sebességgel közeledő HARM rakétától a távolság 50-60 kilométer. A RLO marketing adatai alapján egy 0,1 m2 radarkeresztmetszetű célt is képes 107 kilométer távolságból észlelni. Tehát annak ellenére, hogy a rakétaosztályoknak nincs célfelderítő lokátora, az egész ezred vagy dandárt nézve a rakéták észlelése javult. Ráadásul az RLO célfelderítési sebessége meghaladta a korábbi P-12/15/18 célfelderítő lokátorokét. Az viszont meg kell említeni, hogy az RLO deciméteres hullámhosszon üzemelő lokátora ellen is képes elvileg dolgozni az AGM-88, tehát azt a rakétaosztályoknak kell megvédenie. A P-12 és P-18 lokátorok méteres hullámhosszuk miatt immúnisak voltak az AGM-88 rakétára.

• A Varsói Szerződés országaiba exportált PMU változatnál nem volt vezetési rendszer (lásd később), az országonként csak egy-egy megvásárolt rakétaosztály a helyi automatizált vezetési rendszerbe kötve üzemelt, illetve önálló, 360 fokban kereső célfelderítő radarral rendelkeztek az SzT-68UM-el. Ennek felderítési távolság viszont kisebb volt, mint az RLO-é, tehát még a vezetési rendszer és az rakétaosztály közötti távolságot figyelembe véve is később derített fel volna egy REL-t, ráadásul lassabban is, mint a Sz-300 PSz változat.

Amennyiben két Sz-300 osztály egymáshoz közeli átfedésben települt még az exportváltozatok esetén is, ha AVR kapcsoltban voltak egészen elképesztő mennyiségű HARM rakéta és/vagy egyszerre három irányból támadás szükséges azok túlterheléshez. Ez egy általános harcászati helyzetben kvázi kivitelezhetetlen, legalábbis a hidegháborús fegyverzettel és repülőgépekkel.

Az Sz-300PMU

Az Sz-300PSz közepes hatótávolságú légvédelmi rakétakomplexum 6 rakétaosztálya export változatban készült el. 1989-ben Bulgária és az NDK, leánykori nevén Keletnémetország vásárolt 1-1 rakétaosztályt, majd 1990-ben pedig Csehszlovákia, komplexumonként 89 millió Rubelért. Magyarország is tervezte ilyen rendszer beszerzését – lásd később – de, a kelet-európai rendszerváltás miatt a Magyarországnak és Lengyelországnak legyártott osztályok már nem kerültek leszállításra. 1990-ben Németország újraegyesítéskor az NDK-s osztály is visszaszállításra került a Szovjetunióba. Végül 1994-ben Kína vásárolta meg a három lemondott és a visszaszállított, a Gatcsinában találhat kiképző komplexumot is összesen 220 millió USD-ért. Tehát a hidegháború vége után nem csak a légierő eszközparkját – lásd az erről szóló anyagot[6] – hanem a légvédelemi rakéták eszközparkjánál sikerült nagyon komolyan szintet lépni az akkor már teljesen elavult Dvinához képest.

Az ábrán láthatóak egy Sz-300PMU osztály főbb elemei. A PMU változat markánsan eltér a PSz-től, takarékossági okokból nincs ezred/dandár szintű vezetésirendszer RLO radarral és PBU-val. Az országonként 1 darab rakétaosztály nem rendelkezett saját vezetési ponttal, hanem az AVR-be beköthetőek voltak, cserébe minden Sz-300PMU osztály egy kiegészítő saját körkörös felderítő radarral bírt, ez volt az 36D6 SzT-68UM (Tin Shield). A névadáskor itt sem hazudtolták meg magukat, mint látjuk. A lokátor múltjáról bővebben az extra tartalomban esik szó.

Az Sz-300PMU-nál érdemes még visszatérni a telepíthetőség és tűzkészültség idejére, mert a rendszer eltérő felépítése lehetőséget adott némi „trükközésre”, mert a rakétaosztály egysége megbontható annak moduláris felépítésének köszönhetően.

Az AVR kapcsolathoz szükséges 5Já63 (5Я63) kabin telepítése órás nagyságredet vett igénybe, az PMU export változatnál az AVR-rel ezen keresztül lehetett kommunikálni.

Az SzT-68U körkörös felderítő radar felállítása kb. 1 órát vett igénybe, tehát az export Sz-300PMU mobilitása a szovjet PSz változtatnál rosszabb volt. Amennyiben az egész rakétaosztály áttelepült, akkor 1 órával is a település megkezdése utánig csak az RPN tudott dolgozni és AVR kapcsolat sem állt rendelkezésre. Az rakétaosztály csak az RPN-nel végzett szektoros célfelderítésre volt képes legfeljebb, és azzal nem csak kis, hanem közepes és nagy magasságon is kellett volna célokat keresnie.

Viszont a rakétaosztályt ketté bontásával két helyre telepíthető az osztály. Az első tüzelőállásban előkészítve várakozhat a 5Já62 antenna rendszer, ami biztosítja a kapcsolatot az AVR felé. A másikban várakozhat a már felállított kismagasságú felderítő lokátor, az NVO. Mindkét helyen 2 darab indító szakasz lehet, szakaszonként 3 darab indítóval. Tehát mindkét települési helyen két klaszternyi rakétaindító van.

Ebben az esetben csak a RPN mozgott volna a települési helyek között. Ezzel a módszerrel mindkét előre előkészített helyen 5 perces tűzkészültséggel lehetett számolni, viszont a települési helyeket elő kellett készíteni.[7] Ezek közül, amíg az egyikben üzemelt az RPN, addig a másik fele az osztálynak mozoghatott. A szovjet változatoknál az AVR-rel való kapcsolatot a vezetési osztályban levő vezetési pont (55K6Sz PBU) oldotta meg, tehát ott AVR kapcsolat is rendelkezésre állt már a település megkezdését követő 5. percben.

Az Sz-300 rendszer alapvetően moduláris, elvi akadálya nincs annak, hogy a mobilitás feláldozásával az RPN is és az SzT-68UM is a 40V6M tornyon legyen, de ez a rendszer telepítési idejét szintén növelte, ezek felállítása 1 óra nagyságrendjében volt. Ez nem csak a PMU, hanem minden változatra igaz.

Az Sz-300 története Magyarországon, Három a magyar igazság...

Érdemes néhány szót szólni a rendszer magyarországi vetületéről is. A történet első része 1975-ben indul, ekkor készült el a honi légvédelmi csapatok 15 éves, 1990-ig szóló távlati fejlesztés elgondolása. A kidolgozás során elemezték a légvédelmi tüzér- és rakétacsapatok helyzetét, a valószínű ellenség légierejének várható korszerűsítését és ebből eredően a légvédelmi csapatok korszerűsítésének szükséges irányát. Ezen felül számításba vették az ország gazdasági lehetőségeit és más tényezőket, amelyek befolyást gyakorolhattak a fejlesztésre.

A Magyar Népköztársaság ellen várható légi ellenség döntő csapásmérő ereje harcászati légierő volt, tehát vadászgépek és vadászbombázók. A támadás főiránya északnyugatiról fokozatosan délnyugatira tevődött át, ahonnan 200-210 darab ellenséges repülőgép harctevékenységével számoltak. Harcfeladatuk végrehajtását egyre nagyobb számban a légvédelem számára veszélyesebb kis és földközeli magasságon várták, 1975-ben a bevetések 60% becsülték ilyen profilúra.

A honi légvédelemnél első lépésként a budapesti légvédelmirakéta-tűzrendszert kellett ujjászervezni. Az eddiginél nagyobb hatékonyságú, vegyes légvédelmi rakétacsoportosítást új típusú légvédelmi rakétakomplexumokkal és VEKTOR-2 automatizált tűzvezetési rendszerrel tervezték.

Eközben a Szovjetunióban zajlott az Sz-300PT egyszerűsített és olcsóbb (Orsa kódjelű) export változatának tervezése. A cél a Varsói Szerződés és a harmadik világ országainak már meglévő Sz-75 kiépített infrastruktúrájának minél szélesebb körű felhasználása volt. Ezen elemek a tüzelőállás fedezékek, diesel aggregátorok, felderítő lokátorok, elhelyezési és ügyeleti körletek voltak. Az új rendszer csak 3 célcsatornás lett volna, célonként kettő, tehát összesen 6 darab rakéta párhuzamos célravezetésére lett volna képes. A közepes hatótávolságú légvédelmi rakétakomplexum parancsközlő távirányítású 5V55K rakétája 47 km hatótávolságú volt. A kismagasságon felderítő lokátor az NVO-t a tervek szerint csak a Varsói Szerződés országai kapták volna meg, a 3. világba exportált változatok még azt sem. A komplexumhoz tartozó 3 darab indítóállványon 12 darab rakéta állt készenlétben. Az 1982 elejére tervezett állami átvétel után az exportálható, olcsóbb telepített Sz-300-as változat végül nem valósult meg, így a Budapest köré 1978 és 1982 között kiépített új tűzrendszerből is kimaradt az eredetileg a várostól dél-nyugatra, Börgönd és Százhalombatta térségébe tervezett két Sz-300-as osztály. Egyszerűen nem valósult meg a rendszer exportja ebben a formában.

A második nekifutás 1987 őszén kezdődött, amikor döntés született egy Sz-300PMU komplexum beszerzéséről, ami számára egy béke időszaki és egy háborús időszaki tüzelőállást terveztek kiépíteni Paks körzetében, az atomerőmű védelme céljából.

1988 áprilisában a GRÁNIT légvédelmi gyakorlaton a 105. honi légvédelmi rakétaezred, illetve a 7. csapatlégvédelmi rakétaezred éleslövészetet hajtott végre Asulukban, bolgár és szovjet csapatok részvételével. A bolgárok Vegával, a magyarok Volhovval, illetve a csapatlégvédelmi KRUG rendszerrel (ez már szerepelt a csatornán),[8] a szovjetek viszont a legkorszerűbb Sz-300PSz komplexummal hajtották végre a lövészetet. Az éles lőfeladatot intenzív zavarviszonyok között kellett végrehajtani, amely erősen megközelítette a Volhov és a KRUG komplexumok lehetőségének határait. A magyar osztályok tevékenységét egységesen „alig megfelelőre” értékelték, ilyen korábban sohasem történt. A lövészet igazolta a szovjet Sz-300-as típusú több célcsatomás rakétarendszer alkalmasságát, a legeredményesebb volt a lövészeten. A lövészet eredményével is presszionálták Magyarországot a beszerzésre.

1988 nyarán szovjet szakértői csoport látogatott hazánkba a tervezett Sz-300PMU rendszerbe állításával kapcsolatban. A munkacsoport felmérte a dunaújvárosi meglévő tűzrendszert, és vizsgálta a jövőbeni eszközök tárolási és elhelyezési lehetőségeit, hogy a paksi objektum oltalmazását megfelelően biztosítsa. A tüzelőállások lehetséges helyének kiválasztását számítógépes programokkal, valamint helyszíni bejárással végezték. A tábori tüzelőállásokat Dunaújvárostól nyugatra és Pakstól délnyugatra javasolják. A komplexum tárolását Mezőfalván az Sz-200VE Vega osztálycsoport mellett, míg a technikai üteget Sárbogárdon az Sz-75M Volhov állásában tervezték.

Két probléma merült csak fel. Az egyik, hogy az SzT-68UM felderítőlokátor „nem csatlakoztatható a komplexumhoz, külön kell beszerezni mivel nem tartozik annak készletébe". Másrészt a feladatokat időarányosan úgy kell végrehajtani, hogy 1990 végére a légvédelmi rakétarendszer belépjen a Néphadsereg hadműveleti rendszerébe.

1988 augusztusában egy magyar konzultációs csoport utazott a Leningrádhoz közeli Gatcsinába, az ottani Légvédelmi Rakétakiképző Központba. A kiutazás célja az volt, hogy pontosítsák az Sz-300PMU légvédelmi rakéta rendszer összetételét, harci lehetőségét, valamint a megrendelendő különböző funkciójú járműveket. Továbbá, hogy átfogó képet kapjanak a légvédelmi rakétaosztály harci tüzelőállásának berendezéséről, és építészeti-kivitelezési szempontból is megismerjék azt. Az új technikával kapcsolatos átképzési programról és az oktatási csoportok létrehozásáról is kaptak információkat. A kiutazás során a delegáció megtekintett egy üres tüzelőállást is. A kiképzési program szerint 16 csoportra osztva készült volna fel a tiszti és a sorállomány a technika kezelésére 1990 első felében.

A személyi állományt a mezőfalvai Sz-200VE Vega laktanyában helyezték volna el, ahol a korábbi fejlesztések eredményeként az állomány élet- és munkafeltételei biztosítottak voltak. A hivatásos állománynak lakásokat építettek Dunaújvárosban. Sárbogárdon a technikai üteg állományát helyezték volna el. Látható tehát, hogy az Sz-300PMU telepítése során a már meglevő települési helyek infrastruktúráját is igyekeztek kihasználni, ezzel csökkentve a költségeket.

A rakétarendszer hadrendbe állítását 1990 végére tervezték Mezőfalván. Ahhoz, hogy ezt az ütemet tartani tudják, a technikai állást 1990 nyarára kellett elkészíteni, a dunaújvárosi lakásokat pedig az év elejére. A magyar Sz-300-as program a gazdasági, így a honvédelmi finanszírozási helyzet további romlásával, illetve a hidegháború lecsengésével 1989 nyarán halt el másodszor is. Az Sz-300PMU megrendelését visszamondtuk.

A harmadik immáron sajtónyilvános nekifutás a rendszerválltás után, 1992-93 folyamán történt. A szovjet államadósság fejében ismét felmerült az Sz-300-as komplexum beszerzése, de azt csak kemény valutáért (USD) adott volna az orosz fél, Rubel adósság jóváírásaként nem. Végül 1994-ben Kína vásárolta meg a kelet európai országok lemondott és hazaszállított komplexumait, összesen négyet 220 millió USD-ért. Magyarországra az Sz-300 helyett jöttek meg jöttek MiG-29-esek, de ez már egy másik történet.[9]

Sz-300 és az orosz-ukrán háború

Oroszország 2022 februárjában Ukrajna ellen indított hadműveletében az Sz-300P család mindkét oldalon részt vett és vesz a harccselekményekben. Ukrajna széleskörűen használta az Szovjetunió szétesése után örökölt Sz-300PT és PSz rakétaosztályokat. Ukrajna összesen 41 darab Sz-300PSz és Sz-300PT-1 rakétaosztályt örökölt meg. Ebből a Krím félsziget 2014-es orosz megszállásakor 8 darab rakétaosztály orosz kézbe került. 2003 és 2021 között több komplexumot kivontak és pótalkatrésznek használták fel azokat, így 2021 végén 22 rakétaosztály adott készültséget.

Az ukrán Sz-300PT-k és PSz-ek, illetve az orosz Sz-400 rendszerek jelenléte számottevően korlátozta a légi hadműveleteket mindkét oldalon. Az ukrán konfliktus igazolta a több célcsatornás területvédelemre alkalmas légvédelmi rakétarendszerek koncepcióját, korlátozva még egy magát nagyhatalomnak tartó ország légierejét is. A nem alacsony észlelhetőségű, vagyis nem stealth repülőgépeket lényegében terepkövető repülésre korlátozta le ezen légvédelmi rendszerek jelenléte. A háború elején még megpróbálkozott mindkét oldal a közepes- és nagy magasságban repekdéssel, de a veszteségek miatt ezzel igen hamar felhagytak. Jól mutatja ezen rendszerek területvédelmi, angolul area denial képességeit, hogy Kijev felett is lőttek le velük ukrán repülőgépet, azok még a saját légtérben repülve sem voltak biztonságban.

A kismagasságban operáló repülőgépek ellen viszont lehetőséget kaptak a kis hatótávolságú, infravörös vezérlésű légvédelmi rakéták, sőt gépágyúk is. A háború elején tucatszám lőtték velük az orosz repülőgépeket az ukránok, még a legkorszerűbb Szu-34 csapásmérő és Szu-35 többfeladatú vadászgépekből is lőttek le. Emiatt egy ideig a légi hadműveletek minimálisra csökkentek.

A nem lopakodó repülőgépek lehetséges alkalmazása csapásmérő feladatkörben emiatt lényegében a nagy hatótávolságú robotrepülőgépek indítására, illetve a terepkövető repülésből végrehajtott ugrás folyamán hajító bombázásra korlátozódik precíziós siklóbombákkal. Utóbbi módszert az F-16 és Ukrajnáról szóló korábbi anyag már bemutatta, de az másikról is szó esett.

https://militavia.blog.hu/2024/07/17/viperafeszek_f-16_vadaszgepek_ukrajnaban_2_resz_mire_hogyan

A drónok és terepkövető robotrepülőgépek ellen is kiemelkedően jól szerepel az Sz-300P. Viszont a bemutatott képességek ellenére az Sz-300P család sem csodafegyver. Jól mutatja, hogy orosz oldalon több Sz-400 rakétaosztály sikerült kiiktani és az ukrán oldal sokkal szerényebb képességű rendszereiből is számtalan bizonyítottan a veszteséglistára került. Ukrán oldalon 19 darab megsemmisült vagy zsákmányolt tűzvezető lokátor és 70-nél több rakétaindító jármű elvesztése van igazolva, ezen felül 3 db F3 kabin is megsemmisült. Ennek részben az az oka, hogy egészen más környezetben szükséges helyt állni ezeknek, mint amire eredetileg tervezték őket. A veszteségek és a rakéta készletek fogyása miatt Szlovákia átadta Ukrajnának az egyetlen Sz-300PMU rakétaosztályát. Ezen kívül Európában már csak Bulgária rendelkezik 1 db PMU változatú rakétaosztállyal, annak átadásáról nincs hír, ahogy a görög Sz-300PMU1 és török Sz-400E változat adományozására sem került eddig sor.

Lezárásként ugorjrunk vissza a hidegháború végére. Az Sz-300PMU változat gyártásával párhuzamosan megkezdődött a második Sz-300P generáció, az Sz-300PM változattal, de ennek és a későbbi változatok bemutatása itt már nem került sor, itt szakítjuk meg a történetet

Közreműködők

• Molnár Balázs                                Grafika, animáció, szöveg
• Hpasp                                             Technikai lektor és tartalombővítés
• Cifka”Cifu” Miklós                           Technikai lektor

 A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.

https://www.patreon.com/militavia

https://www.donably.com/militavia-katonai-repules-legvedelem

---------------------------------------

 [1] http://historykpvo-2.ucoz.ru/index/0-13;

Система зенитного управляемого ракетного оружия "Орша". Технические предложения. 1978; 24.oldal

[2] Der Fla-Raketenkomplex S-300PMU in der NVA, 82. oldal

[3]     A diagram a soha hadrendbe nem állított (Orsa) rendszer próbái alatt mért adatokból készült, a rendszer rakétája ugyanaz volt, mint az Sz-300PT-A1 rendszeré. http://historykpvo-2.ucoz.ru/index/0-13

[4] http://historykpvo-2.ucoz.ru/index/0-13

Система зенитного управляемого ракетного оружия "Орша". Технические предложения. 1978; 45.oldal

[5] http://historykpvo-2.ucoz.ru/index/0-13

Система зенитного управляемого ракетного оружия "Орша". Технические предложения. 1978; 66.oldal

[6] https://youtu.be/PNdyXMXWT4E

[7] Der Fla-Raketenkomplex S-300PMU in der NVA, 99. oldal

[8] https://youtu.be/Y_rmy3sWKdM

[9] https://youtu.be/KW92LtV5Lwc