Előszó

Az előző részben a szovjet honi légvédelemi vadászgépek bemutatása a II. világháborút követő időszaktól a ’60-as évek közepéig történt meg. Innen folytatódik a történet.

Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető.

MiG-25 család

Elérkeztünk talán a legismertebb szovjet honi légvédelmi vadászgép családhoz a MiG-25 Foxbathez. Ismertségének, a körülötte kialakult nimbusznak vagy éppen ellenkezőleg, a típuscsalád lenézésnek több oka is lehet. Lássuk akkor ennek a két ellenpólusnak a hátterét.

Először a híres 1967-es domoegyevói légiparádén volt látható a leendő MiG-25 vadászgép prototípusa, a MiG-23 és Szu-17 prototípusai, illetve a már hadrendbe állt Szu-15 vadászgép mellett. Meglepő módon a nyugat számára is nyílt és látogatható esemény volt, emiatt a légiparádé típusfelhozatala sokkolta a nyugatot. A MiG-25-öst egyesek egy légifölény csúcsvadászgépnek képzelték, ebből született meg az legenda, hogy az F-15-öst a MiG-25 ellen tervezték, sőt, hogy arról másolták. Az utóbbi kettőből második úgy nem igaz, ahogy van, de az első is legfeljebb csak részlegesen. Erről bővebben talán majd máskor.

A 45. perc után jönnek az igazán látványos új típusok.

A valóság az, hogy a MiG-25 vadászgép változatát kizárólag a nagy magasságban, illetve nagysebességű repülőgépek vagy legalábbis repülőgép méretű célok elfogására tervezték meg. Manőverező légiharc képesség megteremtése fel sem merült, hiszen első látásra is lehetetlen feladatnak tűnt a típus fő célkitűzésének, a 3 Mach sebességű célok lelövése és az előbbinek a megvalósítása egyetlen típussal. A kompetens nyugati elemzők már a repülőgép méretei kapcsán helyes következtetésre jutottak.

Valahogy mégis, inkább a „hát ez biztosan egy világbajnok légifölény vadászgép lesz” legendája maradt fenn a köztudatban. Pedig az F-15-ös fejlesztését meghatározó koncepciós anyagban is le van írva, hogy egyes magasságokban esetleg a vízszintes gyorsulásban lehet némi előnye az új szovjet vadászgépnek, de szó nincs arról, hogy a Szu-15 vagy az addig ismeretlen új fenyegetés egy közeli légi-harcra alkalmas csúcsvadászgép lenne. Azt egy teljesen más, sokkal kisebb és eltérő fegyverzetű vadászgéptől várták, nem az első látásra gigantikus méretű MiG-25 prototípustól.

A Foxbat ismertségének másik alapja, a hadrendbe végül nem állt XB-70 Valkyrie, háromszoros hangsebességre képes bombázó, ami miatt lényegében megszületett a MiG-25-ös. Bár a bombázó gyártását végül törölték, de ettől függetlenül a MiG-25-öt nagy számban gyártották, hadrendbe állt. Emiatt a fogalmatlan sajtó és egyes emberek is olyan téveszméket terjesztenek, hogy a típus gyártásának nem volt értelme, mert hát Valkyrie nem állt hadrendbe, akkor nincs is értelme a Foxbatnak.

Ez megközelítés több szempontból is tévút. Először is a MiG-25P lényege abban rejlett, hogy szinte minden korábbi honi légvédelmi vadász leváltása lehetséges volt vele, kivéve a Tu-128 típust. A MiG-25P hatósugara kellően nagy volt, ráadásul nem volt olyan bombázógép, aminek leküzdése problémát jelentette volna nagy magaságban. Másodszor, a MiG-25 család nem csak vadászgépekből állt, volt felderítő-bombázó és minimális mennyiségben gyártott radarok elleni harcra specializált változata is. Ha a vadászgépet nem fejlesztették volna ki, akkor ezek az eltérő feladatkörű változatok nem is léteztek volna.

A MiG-25P csúcssebessége vadászgépek között mind a mai napig páratlan. 4 db légiharc-rakétával rövid időre elérhette ugyan a 2,83 Mach-ot, de hosszabb időn át csak 2,35 Mach utazó sebességre volt képes. Ez a hosszabb idő is maximum 4 perc volt, ha ugyanazon támaszpontra tért vissza, ahonnan felszállt. Ennél nagyobb sebességnél még ennél is rövidebb ideig tarthatna csak a nagysebességű szakasz. A legendákkal ellentétben szó nem volt arról, hogy az 2,83 Mach csúcssebesség kihasználható harcászati sebesség lett volna, legfeljebb csak speciális körülmények között. A repülőgépek maximális és reális harcászati sebességének boncolgatása és azok hatósugara egy olyan téma, amit majd külön tárgyal egyszer a csatorna.

Hogy hogyan volt képes még a kisebb, de amúgy rendkívül magas sebességet elérni és számottevő ideig tartani a gép? Az a gyakran hivatkozott állítás, hogy a Foxbat hajtóműve a nagy sebességű és magasságú repülésnél tapasztható dinamikus elősűrítést használta ki, az legfeljebb félig igaz. A jelenség létezik, de erőfeszítéseket nem tettek ennek komoly optimalizálásra az SR-71-hez képest. Mindössze a szívócsatorna átmérőjét csökkentik nagyobb sebességnél, de ez lényegében csak az alapkövetelmény teljesítése az üzemképességhez. A MiG-25 páratlan sebességét a hangsebesség feletti tartományban a nyers erő adta. A komplex elősűrítés hiánya meg is látszik a gép hatósugarán. Ennek következménye, hogy szubszonikus sebességgel és 10 km alatti magasságon legfeljebb átlagos volt a repülési teljesítménye vagy még az sem.

A MiG-25-öst nem manőverező légiharcra tervezték, ahogy egyetlen honi légvédelmi vadászt sem. Ennek megfelelő a Foxbat maximális túlterhelhetősége, mindössze 3,8G. Ez lényegében a 2 Mach sebesség felett, az elfogási pálya repüléshez volt elég, hogy képes legyen az elfogási pályán számottevően változtatni. Érzékeltetésképpen, 2,35 Mach sebességnél a gép fordulósugara 15 kilométer a maximális túlterhelés mellett.

A MiG-25P fegyverzetét 4 db R-40 rakéta alkotta, amelyek jellemzően fele-fele arányban félaktív radarvezérlésű (ez az R-40R variáns) és infravörös önirányítású (ez az R-40T változat) megosztásban szereltek fel. A tervezési specifikációban említett időfaktor miatt, hogy a háromszoros hangsebességű célpont is lelőhető legyen, radar észlelési távolságának számottevően meg kellett haladnia az összes korábbi típusét. A Tu-128-as Tornádó lokátorának megnövelt változatát építették be a MiG-be. A lokátor 600 kW impulzus csúcsteljesítményű és 1 méter átmérőjű antennával rendelkező RP-25 Tornádó-A (oroszul Szmercs-A) (NATO kód Fox Fire) volt. Ez biztosította egy Tu-16 méretű cél égháttérben, kb. 120 kilométerről történő észlelését.

A Tornádó lokátor családdal érdemes kicsit bővebben foglalkozni. A második hullámban érkező honi légvédelmi vadászgépeken a Szu-15, MiG-25 és a Tu-128-on eredetileg a Tornádó családba tartozó lokátor változatokat szerette volna látni a Honi Légvédelem. A Szuhoj tervező iroda viszont befolyását latba vetve keresztbe tett ennek az elgondolásnak. Inkább a jól bejáratott beszállítójuk lokátorát tervezte a Szu-15-ösbe, miután az már bevált korábban a Szu-11-esben is. Ez a Sas, oroszul Orel nevű lokátor volt.

Ennél a pontnál a Honi Légvédelem kicsit pislogott és dünnyögött, hogy ezt mégis hogyan képzelték, majd szépen megkérte a Szuhoj irodát, hogy ugyan nem lehetne-e mégis a Tornádó lokátor a Szu-15-ben, ha már a MiG-25P és a Tu-128-asnál is bevált. Végül a Tornádó-ASz lokátor alváltozatot – aminek jelzésben, az „Sz” a Szuhoj irodára utal – átnevezték Tájfunra, és a Szuhoj végül bele is tervezte az újabb Szu-15 változatba. A Szu-15T típusjelzésében, a „T” a Tájfun lokátort jelöli. Ebből a változatból 1970-ben csak két kisebb sorozat készült, a harmadik már a módosított Szu-15TM változat lett, ez gyártották egészen 1975-ig.

A lokátor tervezésekor a hírszerzési, illetve a későbbi vietnámi tapasztalatokból arra a következtetésre jutottak, hogy az amerikai bombázók nagyon komoly rádióelektronikai harcképességgel rendelkeznek. Így arra is felkészültek, hogy éles alkalmazáskor teljesen el fogják vakítani zajzavarással a lokátort. Ennek megfelelően készítették fel a Honi Légvédelem csúcsvadászait azok fogadására.

A Tornádó család abban különbözött minden más korabeli lokátortól, hogy gyakorlatilag két lokátort tartalmazott. Volt egy "békeidős" „I” sávú, 3 centiméteres hullámsávban működő alap lokátor, ami a cél távolságát és irányát mérte, valamint ennek jelére vezette rá magát az R-40R rakétát a MiG-25 esetében. Mivel a feltételezések szerint ezt zavarták volna az amerikaiak, vagyis a cél irányát még csak-csak meg lehetett volna határozni, az R-40R még így eltalálhatta volna a zavaró célt, amikor az zajzavarás irányába repül. (Angol terminológiával ez a Home On Jam módszer). Viszont a pilóta nem tudta mérni a céltávolságot, anélkül nem tudta volna ideális távolságban indítani a rakétát. Ekkor jutott volna szerephez a második szigorú államtitoknak minősített adó, ami az „J”, vagyis 2 centiméteres hullámsávban működött. Ez a cél távolságát csak akkor mérte, ha a 3 centiméteres adót zavarták. Tehát az egyikkel mérték a célirányt, ami zajzavaráskor is lehetséges volt, a másikkal meg a céltávolságot, hogy eldönthető legyen, hogy a cél a megsemmisítési zónában van-e vagy sem.

Kis kitérő után vissza magára a Foxbatre. A fenti képességek összességét csak egy hatalmas vadászgép volt képes teljesíteni, ennek megfelelően MiG-25P üres tömege kb. 20 tonna volt, amelyhez nagyban hozzájárult, hogy a fő szerkezeti elem acél volt, amely az alumínium ötvözeteknél jobban bírta a magas hőmérsékletet és egyszerűbb, no meg olcsóbb volt használata a titánnál. Ennek eredménye viszont az volt, hogy csak egy leheletnyivel volt könnyebb a Tu-128-nál a MiG-25. A számottevően nagyobb csúcssebesség oltárán feláldozták a MiG hatósugarát, de még így is ilyen nagy és nehéz lett.

Viktor Belenko 1976-os dezertálásakor kapta talán a legnagyobb reflektrofényt a Foxbat, amikor Japánban egy polgári repülőtéren landolt egy vadiúj gyártású MiG-25P vadászgéppel. A típust így lehetősége nyílt az amerikai szakembereknek részletesen megvizsgálni. A legmeglepőbb felfedezés számukra talán az volt, hogy a repülőgép nagyrészt hőálló acélból készült, messze kevesebb titánötvözetet használtak, mint arra számítottak.

A fedélzeti elektronika kapcsán is alacsonyabban volt a színvonal, mint azt várták. A dezertálás történetnek a részleteivel egyszer talán majd egy külön anyag foglalkozik. Ez az esemény viszont nagyon komolyan befolyásolta a honi légvédelem típusainak további szolgálatát, nem csak a MiG-25 családét. Első körben lássuk, hogy a dezertálás hogyan terelte új útra a vadászgép család további gyártását és szolgálatát.

Mivel a Honi Légvédelem csúcstípusát tüzetesen meg tudták vizsgálni amerikai szakemberek, ezért komoly aggodalmak merültek fel, hogy élesben mennyire lenne zavarvédett a gép radarja, adatkapcsolata stb. Ezért a típus áttervezése és egyben továbbfejlesztése mellett döntöttek. Ebből két altípus született. Az egyik a MiG-25PDSz, ami korábban legyártott P típusok átépítésével született. A másik vonal a PD változat kifejlesztése, amit 1978-tól 1984-ig gyártottak, tehát teljesen újak voltak. A következő fő módosításokat hajtották végre a továbbfejlesztett változatokon:

• A radar mellett a TP-26 infravörös célkeresőt építették be a gép orr szekciójába.
• A Tornádó-A radart lecserélték a Zafír-25 típusra. Ez lényegében a frontlégierős MiG-23M családon alkalmazott impulzus üzemű Zafír-23 lokátornak a MiG-25 számára felskálázott változata. A nagyobb orrkúp lehetővé tette nagyobb radar antenna beépítését. Az új radar miatt az elektromos rendszert is át kellett alakítani, mert az háromfázisú váltakozóáramot használt, eltérően a korábbi radartól. Emiatt új segédberendezés házra és generátorra is szükség volt. A radar viszont képes volt már földháttérben repülő célok követésére is 30 kilométer távolságig, ezzel a párhuzamosan 1978-tól hadrendbe állított MiG-23P mellett a MiG-25PD is képessé vált terepkövetésben repülő célok leküzdésére.
  
  Hogy lokátor cserének a hátterét és hatását megértsük, egy kis fejlődéstörténet. A hatvanas évek második felében némileg letisztult a lokátorok fejlesztése. A Tornádó család ment a Honi Légvédelemnek, míg a Zafír a frontrepülőknek. Így került az a MiG-21 és a MiG-23 családba. Tornádó volt a Tu-128-ban, Tornádó-A a MiG-25-ösben, és Tornádó-ASz átnevezve Tájfunná a Szu-15TM-ben.
  
  A légy ott került a levesbe, hogy a lokátorcsalád nagy titka kiderült Belenko dezertálása után, és nem volt más hasonló lokátor. Ezért kapta a MiG-25PD és PDSz a frontlégierőnek szánt Zafír módosított változatát. Viszont a Tu-128 és a Szu-15TM gépek Tornádó és Tájfun lokátorát már nem cserélték le. Valószínűleg erre már nem maradt erőforrás, emiatt a kompromittálódott lokátor alváltozatok használatával együtt kellett élni.

• A radar és a további változtatások miatt az orr részt kismértékben megnyújtották.
  
  
• A radar mellett az automatizált rávezető rendszert is lecserélték.

• Az R-40T és továbbfejlesztett R-40TD rakéták helyett a külső függesztőn lehetségessé vált 1 vagy 2 darab R-60 kis hatótávolságú infravörös rakéta hordozása is. Az R-40TD továbbfejlesztett változat indítási távolsága hátsó féllégtérből kb. kétszeresére nőtt.
  
  
• A törzs alatt függesztés helyen lehetségessé vált egy 5300 literes póttartály hordozása.

A PDSz változatok minden képességét megkapták a PD változatnak, kivéve a póttartály hordozásának a lehetőségét. A meglevő gépek korszerűsítése 1984-re befejeződött a PD gépek gyártásával együtt.

A MiG-25 egyedülálló volt a honi légvédelmi vadászok között, mert nem csak, hogy exportálták, de a Varsói Szerződésen kívül is a harmadik világba. A legyártott P változatok kb. negyedét adtak el külföldre keményvalutáért, vagy egy részét hitelbe. Az 1991-es Sivatagi Vihar hadművelet alatt több iraki példányt is lelőttek az amerikai F-15C Eagle vadászgépek, ami hozzájárult ahhoz, hogy a MiG-25-öst nem kellően ismerők gyakran alap nélkül nézik le a szovjet vadászgépet. Ezen esetek miatt is lett ismert a Foxbat, de ez inkább csak negatívan állította be a típust. Pedig arról nem tehet a kalapács, ha valaki fűrészelni akar vele... Érdekes módon az export MiG-25PD változatok szintén a régebbi Tornádó-A lokátort kapták. Tehát az export Foxbat vadászgépek egy része a harmadik világban ugyanannak a radarcsalád alváltozatával repültek (!), mint ami Honi Légvédelem szupertitkos Szu-15TM és Tu-128-as vadászgépeiben volt.

A MiG-25 abból a szempontból is kilóg a korábban fejlesztett honi légvédelmi vadászoktól, hogy felderítő és légvédelmi radarok elleni harcra specializált változatait a Frontlégierő használta. A MiG-25-öt karrierje csúcsán a honi légvédelem 12 ezredének állománya repülte, ebből 11 az Uráltól nyugatra. A MiG-25P változatból 1967-től 78-ig kb. 470 db, a Belenko incidens után megszülető PD változatból 1978-1984 között 148 darab készült. Így összesen kb. 620 darabot gyártottak, amiből exportra kb. 150 vadász változat került. A többi legyártott gép felderítő-bombázó és radarok elleni harcra specializált variáns volt, beleértve a kétüléses kiképző változatot is. Összesen 1116 db MiG-25 változat készült.

MiG-23 család

 ’70-es években a MiG-25 típus ára és korlátozott gyártókapacitás, illetve a korábbi típusok elavulása és kiöregedése miatt, a már igen koros és elavult MiG-17 és 19-esek, illetve a kikopó Szu-9/11 helyett kényszerből a MiG-23 család több változatát is hadrendbe állította a Honi Légvédelem.

A ’70-es években már megjelentek a kismagasságú, terepkövetésre alkalmas típusok, mint az F-111 vagy Tornado és már láthatáron volt a terepkövető robotrepülőgépek megjelenése. Ezek leküzdésére a Szu-15 és a korábbi vadászgépek nem voltak alkalmasak, mert a radarjaik nem voltak képesek földháttérben, alacsonyan repülő célok követésére. A MiG-23-hoz kifejlesztett Zafír-23 lokátor viszont már igen, akár terepkövetésben repülő célok leküzdésére is alkalmas volt. Az ezzel a radarral szerelt honi légvédelmi MiG-23M volt 1976-tól az első honi légvédelmi vadászgép, ami terepkövető célpontok lelövésére képessé vált. A MiG-23P mellett szólhatott annak ára, feleannyiba került, mint egy MiG-25PD. A MiG-23 családról röviden már szó esett a többfeladatú vadászgépekről szóló sorozat 2. részében.

A Honi Légvédelem számára fejlesztett változat a MiG-23P volt, amiből 1978 és 1983 között 321 darab készült. Ennek harcértéke nem tért el a MiG-23ML-től, lényegében csak logisztikai szempontból és egyes alrendszerek indokolták az altípus bevezetését.

A MiG-23P mellett a Honi Légvédelemnél a huszonhármas család M, MLA és MLD változatát is hadrendbe állították, egész egyszerűen akkora mennyiségű gépre volt igény. A réskitöltő vadászgép végül Honi Légvédelem legnagyobb számban rendszerbe lévő típusa lett. A Szovjetunió széthullásakor 850 példánya szolgált, majdnem annyi, mint MiG-25 és MiG-31 együtt összesen. Érdekes párhuzam, hogy a Frontlégierőnél is a legnagyobb számban repülő típus a hidegháború végén a sokak által lenézett MiG-23M család volt. Az, hogy a MiG-23 rossz hírneve honnan ered, arról majd máskor...

 MiG-31

Ezennel elérkeztünk a hidegháború legnagyobb harcértékű honi légvédelmi vadászgépéhez, ami MiG-31 Foxhound. Ez a kifejezetten honi légvédelemre tervezett szovjet vadászgépek utolsó képviselője volt. A típus iránti igényt a terepkövető repülésre képes manőverező robotrepülőgépek, mint a BGM-109 Tomahawk és AGM-86 ALCM hozta el, illetve a terepkövető repülésre alkalmas B-1B bombázó. Mivel a manőverező robotrepülőgépekből egy B-52 vagy B-1B bombázó akár egy tucatot is indíthatott egyszerre és rendkívül kis magasságon repültek, ezért ezek lelövésére nagyon komoly előre lépésre volt szükség több területen is főleg, ha ezeket tömegesen kellett önállóan felderíteni és lelőni.

Első körben a radar és a fegyverzet párosa az, amiről szót kell ejteni, ezek alkották a MiG-31 képességeinek alapját. Mivel nagyon rövid időn belül, egy irányból több célpont leküzdése vált szükségessé, ezért az új vadászgépnek több célcsatornával kellett rendelkeznie. A ’70-es években már létezett ilyen vadászgép, az amerikai F-14 Tomcat. A Cicus azonban aktív radarvezérlésű légiharc-rakétával érte el, hogy egy időben több célra is képes legyen rakétát rávezetni. Minden egyes AIM-54 Phoenix rakétában egy kisméretű radar volt, ami a végfázisban magát vezette a célra. A végfázisig a vadászgép mechanikus legyezéssel működő radarjával, Track While Search üzemmódban, egy szűk szögtartományon belül volt lehetséges több célpont követése.

Azonban a szovjet ipar nem volt képes hasonló teljesítményű aktív radarvezérlésű rakétát megalkotni, ezért más megoldást kellett találni. A megoldást végül a Zászló-A, oroszul Zaszlon-A, NATO kódnéven Flash Dance radar és az R-33 rakéta párosa adta. Az akkor forradalmian új, passzív elektronikus legyezésű fázisvezérelt, kvázi-folyamatos jelű lokátor segítségével lehetővé tíz célpont követése úgy, hogy azok akár a 20° x 90°-os pásztázási zóna ellentétes oldalán voltak. Az elektronikus legyezésnek köszönhetően az egymás után formált tűnyalábok hely- és oldalszöge a radar pásztázási zónáján belül tetszőleges lehetett. A teljes zóna felderítése 8,7 másodpercenként történt meg. Az elektronikus legyezésnek hála ezen nyalábokat olyan sűrűn bocsátotta ki a radar, hogy félaktív vezérlésű rakétákkal is lehetséges volt a szimultán célleküzdés.

A Berkut légvédelmi rakéta-rendszerről szóló videó elején bemutatott elemlámpa analógiával élve, olyan sűrűn világított meg egy visszaverő felületet a lámpa, hogy a rakéta képes volt követni a célpontot. A rávezetés kellően pontos volt ahhoz, hogy közelségi gyújtó segítségével egy nagyméretű harci rész képes legyen még akár a kisméretű robotrepülőgépeket is megsemmisíteni. A működési elve miatt kapta a lokátor a „Flash Dance” kódnevet nyugaton, lévén a lokátor is nagy sebességgel képes volt „villogni” különböző irányokba. A 2,5 kW átlagos adóteljesítményű és 110 centiméter átmérőjű Zászló-A egy közeledő Tu-16 méretű célpontot 180-200 km távolságból volt képes érzékelni, ami viszont távolodó cél esetén 60 km-re csökkent. A lokátor nem csak szimultán célleküzdési képességgel rendelkezett, de képes volt a földháttérben repülő célokat is a fenti távolságokon követni. Ez a másfél tonnás lokátor komplexum volt a hidegháború alatt fejlesztett szovjet vadászrepülőgépfedélzeti lokátorok csúcsa.

Kis kiegészítés, hogy hogy tudjuk értelmezni a lokátor 2,5 kW átlagteljesítmény értékét. Az Sz-75M Volhov SzNR-75 tűvezető lokátorának 1 MW impulzus csúcsteljesítménye valójában csak 730 W átlagos adóteljesítményt takart. Az Sz-200 Vega RPC tűzvezető lokátoránál a folyamatos hullámú adónál ez 3 kW volt. Az impulzus csúcsteljesítmény és az átlagteljesítmény közötti kapcsolatot az Sz-200 Vega rendszerhez készült extra tartalom fejti ki.

Sz-200 Vega RPC tűzvezető lokátor

A Tomcattel összevetésben annyit szükséges még megjegyezni, hogy az F-14-gyel ellentétben a rávezetés alatt a célokat folyamatosan kellett követi lokátorral, a végfázisban is. Addig az F-14-gyel elméletileg lehetséges volt megszakítani a repülőgép radarjával a célkövetést, kifordulni és távolodni a céltól. A rakéta az utolsó számolt találkozási pont felé repülve még képes lehetett a saját radarjával legyezve befogni a célt és eltalálni azt. A bombázók és robotrepülőgépek elleni képességet nézve ennek amúgy semmi jelentősége nem volt, csak vadászgépek ellen. De a vadászgépek manőverező célok, azok ellen a végfázis előtt megszakítva a célkövetést a vadászgép radarjával, adott esetben drámaian csökkenthette a találati valószínűséget. Ennek a témának a mélyebb boncolgatása egy külön videó témája lehet, majd egyszer.

A Zászló-A lokátor mellé tervezett új nagy hatótávolságú, félaktív vezérlésű légiharc-rakéta az R-33, NATO kód és név AA-9 Amos volt. A MiG-31 fő fegyverzetét 4 db R-33 rakéta alkotja a törzs alatt. A szárny alatt 1-1, vagy kettős függesztőn 2-2 db kishatótávolságú R-60 légiharc rakéta hordozása volt lehetséges vagy 1-1 db, a MiG-25-ön is használt R-40TD rakéta függeszthető. A vadászgép fő fegyverzetét nézve a mennyiségileg a MiG-25-tel azonos, 4 db rakéta, a szárnyak alatt hordozott rakéta az adott célhoz éppen jobban passzoló infravörös vezérlésű rakéta lehetett. Az R-33 rakéta a Tu-128-on alkalmazott R-4-gyel és az MiG-25 R-40 rakétáival lényegében holtversenyben a legnehezebb szovjet légiharc-rakéták a kb. 490 kilogrammos tömegükkel. Mindre illik a „nagy pénz, nagy foci” jelző… Az R-33 érdekessége, hogy ez volt az első kettős tolóerő-profilt használó szovjet légiharc-rakéta. A rakéta maximális hosszát ugyanis limitálta, hogy egymás után két sorban el kellett férnie süllyesztve a MiG-31 hasa alatt. Viszont, hogy a hatótávolság követelményt tartani tudják, az átmérőt voltak kénytelenek növelni, hogy elég üzemanyag férjen bele még a kettős tolóerő profilt is használva.

A MiG-31 külsőleg nagyon hasonló a MiG-25-höz, annak alap aerodinamikai megoldásai és jellege köszönnek vissza. A gép túlterhelhetősége a MiG-25P 3,8G értékéhez képest csak 4,5G-re nőtt, a közelharc továbbra sem volt opció. A MiG-25-höz képes azonban számottevő előrelépést értek el a rakéták elhelyezésre terén. Immáron nem a szárnyak alatt, hanem a géptörzs alján, félig besüllyesztve hordozza azokat. Ez nagyon kedvező a repülőgép légellenállására nézve, különösen a hullámellenállás, vagyis a szuperszonikus tartományban.

A repülőgép hatótávolságának számottevő fejlődését a MiG-25-höz képest az új kétáramú, vagyis turbofan D-30F6 hajtómű adta. Ez 40%-kal gazdaságosabb üzemű volt a MiG-25 turbojet a hajtóművéhez képest. Szubszonikus üzemben a tolóerő a negyedével, szuperszonikusan minimálisan, 4%-kal nőtt. Ezeknek köszönhetően a Foxhound is képes 4 db R-33 rakétával a kétszeres hangsebességre és azt számottevő ideig tartani.

Annak ellenére, hogy a MiG-31 lokátora számottevően automatizáltabb, mint bármelyik korábbi típusé, a lokátor kezelése, a navigáció és a légi helyzetkép kezelés megkövetelte a személyzet létszámának növelését. A MiG-25-tel ellentétben a Foxhound két fős személyzettel repül. A MiG-31 ráadásul elsőként a szovjet vadászgépek közül adatkapcsolat terén is újat villantott. A kommunikáció már nem csak egyirányú, a vadászgépek képesek egymással is megosztani céladatokat. Az akkor még fejlesztés alatt levő, de később hadrendbe álló A-50 légtérellenőrző gépekkel is létesíthettek adatkapcsolatot.

A vadászgépek közötti adatkapcsolatnak köszönhetően egy négygépes kötelék vonalba állva akár egy 300-600 km széles légteret is képes végigpásztázni. A célpont radarkeresztmetszetétől függ, hogy mekkora lehet a gépek közötti távolság. Mindezen újdonságok mellett a MiG-31 infravörös célkeresővel is rendelkezett.

A Foxbat abból a szempontból különleges, hogy a kizárólag honi légvédelemre tervezett vadászgépek közül csak ez rendelkezett beépített gépágyúval. Ráadásul nem a frontvadászgépeken megszokott működési elve volt, hanem Gatling elven működött, mint az amerikai M61 Vulcan. De ettől még számtalan alapvető technikai megoldásban nem voltak azonosak ezek, de erről majd talán máskor.

A Foxhoundból 1978 és 1992 között 505 darab készült. A szovjet vadászgépek közül ez lett az első típus, ami a levegőben is képes volt üzemanyagfelvételre, de nem az összes legyártott példány. Ez a képesség csak a flotta később gyártott, nagyából a teljes mennység felénél lett csak megteremtve. A leírtakból látható, hogy a MiG-25 és MiG-31 párosa lényegében minden korábbi honi légvédelmi vadászgépet leválthatott, kiegészülve egy utolsónak érkező harcossal.

Szu-27

Az utolsónak érkező vadászgép a Szu-27 Flanker volt. A MiG-31 mellett ez is főleg a Honi Légvédelem állományába került annak ellenére, hogy a MiG-23-hoz hasonlóan a Frontlégierő igényei miatt manőverező légiharcra is kifejezetten alkalmas volt típus. Viszont a hatalmas mérete és belső üzemanyag kapacitása és a turbofan hajtóműve a MiG-31-hez mérhető hatósugarat biztosított a típusnak.

Viszont a Szu-27 fegyverzete és több képessége lényegesen eltért a MiG-31-től. Az új Szuhoj vadászgépet egy méter átmérőjű réselt fázisrácsos, mechanikus legyezésű radarral álmodták meg, hasonlóval, mint ami az F-15 típusban volt, de ezt végül nem sikerült megcsinálniuk.

Emiatt viszont bajban volt a Szuhoj iroda, mert csak két másik radar fejlesztése volt folyamatban. A MiG-23-as Zafír-23ML-3 ami végül a MiG-29-be került Rubin néven, és a Zászló-A, ami a MiG-31-be került. Mivel a Zászló nem fért el a Szu-27-es orrában, így szégyenszemre a MiG-29-es Rubin radarja lett a megoldás. A különbség a kettő között mindössze a nagyobb antenna átmérő és ezáltal a nagyobb felderítési távolság volt. A Szu-27 az RP-27 N001 Mecs, vagyis Kard nevű lokátora 107,5 centiméter átmérőjű antennát kapott. Ezzel szemben MiG-29-esen levő RP-29 N019 Rubin lokátor antennája csak 72 centiméteres. A hasonlóság miatt mindkét lokátor NATO kódneve Slot Back.

Az R-27-es félaktív rakétánál a tervezés elején még gondot okozott, hogy amíg a Rubin 2 centiméteres hullámsávban működött, addig az eredetileg a Szuhojhoz tervezett radar meg 3 centiméteres sávban dogozott volna. Emiatt viszont az eredeti elgondolás szerint kétfajta rávezető fejjel készült volna az R-27R rakéta. A Szuhojhoz eredetileg tervezett 3 centiméteres hullámsávú radar bukása végül megoldotta ezt a problémát és a MiG-29 és Szu-27 R-27R rakétája így lett egységes.

A Szu-27 csak egy célcsatornás, a MiG-31-hez képest egy időben csak egy célt tud támadni. A Szu-27-essel a többfeladatú vadászgépek fejlődésével foglalkozó video sorozat 2. része foglalkozott. Link a videó alatti leírásban.

1992-ig 507 db Szu-27-es készült, aminek kb. háromnegyede a Honi Légvédelemhez került. Összesen 12 Szu-27-tel repülő ezredből 9 a Honi Légvédelemhez tartozott. Elsősorban a Jak-28P, a kiöregedő első MiG-23 vadászgépeket váltotta le. Az eredetileg tervezett mind a kilenc darab ezred tengerparti repterekre került a típus kiemelkedő hatótávolsága miatt. 2-2 a Balti és az Északi-tenger, illetve a Csendes-óceán és 3 a Fekete-tenger partjára. A hidegháború végén a 4. generációs vadászgépek közül emiatt lényegében csak a MiG-29 terjedt el tömegesen a Frontlégierőnél.

Na, ezzel nagyjából vázlatosan képbe kerültünk a szovjet honi légvédelmi vadászgépekkel a kezdetektől a hidegháború végéig. De ezzel még nincs végre a történetnek. A következő epizódban behatóbban foglalkozik a csatorna azok harcképességével, számszerűen látható lesz a különböző vadászgépek teljesítménye és azok képességeinek határa.

Közreműködők

• Molnár Balázs                                Grafika, animáció, szöveg
• Hpasp                                             Technikai lektor és tartalombővítés
• Cifka”Cifu” Miklós                           Technikai lektor és tartalombővítés
• Galcom                                          Technikai lektor és tartalombővítés

 A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.

https://www.patreon.com/militavia