Bevezetés
Az előző részben megismerhettük az SzA-75 rendszer felépítését, működésének alapjait, továbbá exportjának felfutását. Ennek köszönhetően a szovjet rendszerbeállítást követően viszonylag hamar éles harchelyzetekben is debütált a Dvina.
A komplexum harci bevetésére elsőként Vietnámban került sor 1965-től, majd az úgynevezett Hatnapos háborúban (3. arab-izraeli háború) a Közel-Keleten 1967-ben, bár ez utóbbi esetben csak epizódszerep jutott a Dvinának.
A vietnámi háború tér, -és időbeni kiterjedése nem teszi lehetségessé a több száz harcérintkezés egyenként történő kielemzését. Így kizárólag arra lehet kísérletet tenni, hogy bemutassuk azon tényezőket és körülményeket, amelyek meghatározták a Dvina komplexumok eredményességét és alkalmazásának körülményeit.
Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető.
Ha lemaradtál volna az első részről, akkor itt pótolhatod.
https://militavia.blog.hu/2021/03/12/sza-75_dvina_sa-2_guideline_legvedelmi_raketa-rendszer
A Dvina számokban
A Dvina nem csak az első háborús helyzetben bevetett légvédelmi rakétarendszer volt, hanem valószínűleg - éles harci helyzetben a valaha legtöbbet használt légvédelmi rakétatechnika. Csak Vietámban több, mint ötezer rakétát indítottak a rendszert használva. A Dvina vietnámi és közel-keleti háborús alkalmazásának köszönhetően az elektronikai hadviselésre, illetve a légvédelmi rendszerek további fejlesztésére gyakorolt hatása tagadhatatlan.
A több mint ötezer indított rakéta ellenére a vietnámi légvédelem mindösszesen csak 195 vadászgépet és harcászati csapásmérő repülőgépet lőtt le a Dvinával. Mindeközben a csöves légvédelmi tüzérség, vagyis a légvédelmi ágyúk nagyságrendileg 2100 darab amerikai repülőgépet kitevő veszteséget okoztak.
Hogy mi volt ennek hatalmas eltérésnek az oka? Nos, legfőképpen az, hogy a Dvina eredeti fejlesztési célkitűzése a stratégiai/interkontinentális (hadászati) bombázók megsemmisítése volt. Minden továbbfejlesztés ellenére a harcászati rendeltetésű, jobb manőverképességű repülők, a megfelelő időben és irányban végrehajtott intenzív manőverekkel képesek voltak az irányított rakéták találatát elkerülni.
Ennek látszólag ellentmondó tény, hogy a harci alkalmazás első évében is számtalan amerikai harci repülőgép végzete a Dvina volt. Ennek hátterében feltételezhetően a szovjet tanácsadó személyek közvetlen részvétele, és az egy célra indított rakéták számának növekedése állt. Egy célra akár 2-3 rakétát is indítottak adott esetben.
Így, a harci alkalmazás első évében 1965-ben a bombázóknál sokkal jobb manőverező képességű célok ellen is 19,4%-os megsemmisítési arányt értek el, a rakéták találati aránya 11,9% volt. Egy célra tehát átlagosan 1,6 rakétát indítottak.
A támadó fél új harcászati eljárásai következtében, aktív-passzív zavarás, kis-, és kisebb vagy földközeli repülési magasság miatt a tüzelésre jutó sikerességi arány már a következő évben 10%-ra esett, a rakéták találati aránya 5,9%-ra. Ez 1967-re még tovább csökkent 5,6% és 3,3%-ra. Nagyjából ez a megsemmisítési arány állt be a háború végéig, ettől csak a Linebacker II hadművelet alatt volt eltérés a célpontok típusa miatt.
A pilótanélküli BQM-34 drónok ellen sokkal sikeresebb volt a rendszer, 1965-1967 között 70-85% közötti megsemmisítési arányt ért el a Dvina a tűzmegnyitásokat tekintve. A szovjet instruktorok és a személyzet 1967-ben elhagyta Vietnámot, ennek hatása tetten érhető volt a rendszer sikerességén. Még a drónok elleni megsemmisítési arány is kb. a harmadára zuhant és csak kissé emelkedett a háború végéig.
A Dvina relatíve alacsony hatékonysága csak részben fejezi ki annak a hatását, amit már csak a jelenlétével is kiváltott. Figyelembe véve a rendszer minimális megsemmisítési magasság korlátját, a támadó gépek erre reagálva elkezdtek alacsonyabban repülni. A Dvina Vietnamban kezdetben alkalmazott változata 2 km alatti célokra nem tudott tüzelni. Az alacsonyabb repülési magasságnak köszönhetően kitérő manőver esetén hamar ez alá tudtak süllyedni a támadó eszközök vagy eleve 2 km alatt repültek. Ez a korai Dvina változat hatékonyságát ugyan nullára csökkentette, de a rendszer potenciális jelenléte a csöves légvédelmi tüzérség dolgát könnyítette meg. Így légvédelmi ágyúk számára a lőtávolság számottevően kisebb lett.
További harcászai hatások
A Dvina harci alkalmazásának köszönhető számtalan egyéb kedvező hatás. Számtalanszor előfordult, hogy rakéta indítást észlelve a cél vészleoldással megszabadult a bombáitól, hogy növelje manőverező-képességét és ezzel túlélőképességét. Ezzel a Dvina lényegében megvédte a célpontját vagy legalábbis csökkentette a támadó erő tűzerejét a támadó gép lelövése nélkül is. A Dvina elhasznált egy vagy több rakétát, cserébe az ellenfél bombákat és üzemanyagot pazarolt el egy sikertelen bevetésen. Ezt a tapasztalatot felhasználva került később beépítésre a komplexumba az ún. „színlelt” rakétaindítás.
A gépek manőverező képessége mellett a Dvina kezdeti hatékonyságát jelentősen csökkentette az elektronikai hadviselés új aktív-passzív zavaró eszközeinek megjelenése és alkalmazása. Az új eszközök és a harcászati eljárások megváltoztatása együttesen megváltoztatták a helyzetet.
A harcászati és bombázó repülőgépeken megjelentek a radarbesugárzás-jelzők, amelyek viszonylagos pontossággal képesek voltak a Dvina tűzvezető radar kisugárzásának irányát mérni, illetve annak eltérő üzemmódjait jelezte ki. A berendezés képes volt megkülönbözteti a célkövető radar és a rádió-parancsközlő antenna által sugárzott jeleket is. Ez alapján nem csak a kabinból kinézve véletlenül vehették észre az indított rakétákat a pilóták. Az új berendezés segítségével sokkal könnyebb volt az indított rakéták vizuális észlelése, és a rakéták kimanőverezése. A figyelmezető műszernek hála lehetőség volt sebességet gyűjteni és felkészülni a megfelelő kitérő manőverre. A cél és rakéta távolság kb. 5-10 km a helyzettől függően a kitérő manőverek végrehajtásakor. Bombázók esetén a manőverezéssel kitérés természetesen kevésbé volt lehetséges.
Az optimális kitérő manővernél az ideális helyzet a védekező gép számára az, ha a rakéta 10 vagy 2 óra irányából közeledett. Amikor rakéta már csak 5-6 km távolságban volt, akkor rakéta irányába végrehajtott, akár magasság vesztéssel is járó fordulót hajtott végre a gép. Ezzel volt lehetséges a közeledő rakétát a legnagyobb túlterhelést igénylő manőver végrehajtására kényszeríteni. Egy 800 km/h óra sebesség feletti repülőgép 3,5-4G túlterhelésű manőverét a Dvina rakéták már képtelenek voltak lekövetni. A másik lehetséges manőver szintén a célpont irányába kezdett nagy palástorsó, ezzel a rakétát két síkban is kemény manőverezésre kényszerítette a célpont.
Videón bemutatva szemléletes, 5:52-től tekinthető meg az erről szóló rész.
Ezeknek a kitérő manővereknek a leírása természetesen sokkal egyszerűbb, mint azok végrehajtása a való életben. Ugyanis amikor az ember élete a tét, az komoly stresszfaktor. A megfelelő pillanatban történtő elkezdése ezeknek a manővereknek, a közeledő rakéta távolságának megítélésén alapszik, ami szabad szemmel történt. Annak, aki addig soha nem látott rakétát, stressz alatt ez egyáltalán nem lehetett egyszerű. A repülőgép és közeledő rakéta relatív sebessége akár 1000 m/s is lehetett. Néhány másodperces késlekedés vagy a manőver korai megkezdése sikertelenséget okozhatott.
Színlelt rakéta indítás
Érdekes módon pont a besugárzásjelzők megjelenése tette lehetővé a színlelt rakéta indítási funkció beépítését a Dvinába. A repülőgépeken levő besugárzásjelző rendszerek a rádió-parancsközlő (RPK) antenna kisugárzását érzékelték és megkülönböztették a célkövető radar működésétől. Tehát tudták mikor pásztáz a tűzvezető radar, és amikor érzékelték a RPK antenna kisugárzását, akkor jelezte a rendszer, hogy már rakétát is indítottak.
Erre az oroszok azt találták ki, hogy rakétaindítás nélkül is sugároztak az RPK antennával a Dvinán végrehajtott módosításoknak köszönhetően. Ettől a célba vett gép hihette azt, hogy rakétát indítottak rá, amikor ez nem történt meg.
Ez adott esetben azt eredményezhette, hogy az amerikai repülőgépek ugyanúgy vészleoldással szabadultak meg a bombatehertől, mintha rakétát indítottak volna. Tehát meg sem várták azt, hogy az emelkedő rakétát észrevegyék, biztos, ami biztos alapon megszabadultak a tehertől. Ezzel az olcsó trükkel még ha nem is lőtték le a célpontot, de a csapásmérést szerencsés esetben megakadályozhatták, akár rakéta felhasználása nélkül is. Ha éppen felhőzet takarása miatt a rakéta füstcsíkját amúgy is nehéz vagy lehetetlen lenne észlelni, akkor a trükk még hatásosabb lehetett.
Az elektronikai harc
A radarbesugárzás-jelzők mellett az elektronikai ellentevékenység, vagyis az elektronikai zavarás is megjelent. A zavarás irányulhatott a Dvina tűzvezető radarja, a P-12 célfelderítő radar, illetve a rakéták távirányítására szolgáló parancsok elnyomására. Kezdjük a tűzvezető radar elleni zavarással.
A Légierő Harcászati Parancsnokságának (US Air Force Tactical Air Command, röviden TAC) és Hadászati Légiparancsnokság (Strategic Air Command, röviden SAC) repülőgépei aktív zajzavarást alkalmaztak. Az egyszerű zajzavarás egy gép által egy függőleges zavarsávot eredményezett az UA kabin indikátorain (TV kijelzőin), ami elfedte annak távolságát, de szögben ettől még követhető volt a cél manuálisan. A zavarás ellen tehát az emberi szem és agy volt a zavarvédelem, ami felismerte a sávok közepét, így az indított rakéták hárompont módszerrel történő rávezetése lehetséges volt. A hárompont módszer miatt viszont, a rakéta repülésének végfázisában a közeledő rakéta kimanőverezése kisebb túlterhelésű fordulóval is lehetséges volt, mint zavarás nélkül.
1966-ban a CIA egy SzA-75MK (SA-2B) típusú komplexumot vásárolt Indonéziától, ami a rendszer felépítését megismerve lehetővé tette az impulzuszavarás kifejlesztését. Ezzel már egyetlen gép is több zavarási sávot volt képes létrehozni. Így kevesebb zavarógép alkalmazásával is lehetővé tette a célkövetés ellehetetlenítését. Ilyenkor már csak az optikai célkövetés volt lehetséges, de csak az SA-2F változattal, a korábbi variánsok számára ez a képesség nem állt rendelkezésre.
A Haditengerészet (US Navy) a szögben megtévesztő zavarást alkalmazta az AN/ALQ-51 berendezés segítségével. Ez a zavaró berendezés két megtévesztő zavarimpulzust küldött vissza. Ez a UA kabin képernyőjén a céljelek alakját változtatta meg, két kis „bajuszt” növesztve. A zavarásnak köszönhetően a cél mért és valós geometriai középpontja nem fedték egymást, vagyis a rakéta automatikus célkövetés módban kismértékben, de a cél mellett repült el. Ennél a zavarfajtánál csak manuális célkövetés volt alkalmazható. Viszont a manuális célkövetés ellenére az szögben megtévesztő zavarásnál nem csak a hárompont rávezetés volt alkalmazható, mivel a célpont távolságát nem fedte el a zavarás. Az fél-előre tartás rávezetés továbbra is lehetséges volt.
Az elektronikai zavarás hatása igen hamar megmutatkozott az alkalmazott rávezetési módszereknél. 1965-ben csak a célok 29%-ára tüzeltek manuális célkövetéssel, addig ez 1967 második felében már 59% volt. 1967 elején már 90%, 1967-ben pedig már 96%-ban manuális célkövetéssel vezették rá a célokra a rakétákat a kézikövető kezelők.
A Légierő Harcászati Parancsnoksága (vagyis a TAC) egy rövid időszakban képes volt sikeresen zavarni a rávezetőállomás és a rakéta közötti rádiókapcsolatot. Ennek köszönhetően a rendszer elvesztette a kapcsolatot a rakétákkal és azok egyszerűen lezuhantak. Amennyiben ezt a zavarást észlelték az operátorok, akkor tilos volt a rakéta indítása. A Dvina rakétákon később végrehajtott módosítások során a rakéta-válaszjeladó teljesítményének négyszeresére növelése elnyomta ezt a zavarást és a TAC a továbbiakban már nem is próbálta zavarni azt. A történet szépséghibája csak annyi, hogy a TAC és a SAC közötti rivalizálás oda vezetett, hogy ezt az információ elsikkadt a két szervezet között. 1972 végén, a Linebacker II hadművelet alatt a SAC B-52-es bombázói végig próbálták zavarni azt a rádiókapcsolatot, amiről a TAC már 1969 óta tudta, hogy hiábavaló próbálkozás...
Szintén a vietnámi konfliktus alatt jelentek meg a dedikált elektronikai zavaró repülőgépek. Ilyen volt például a Skynight vadászgép módosításával létrehozott EF-10B, a B-66 Destroyer bombázóból átalakított EB-66C és a szintén bombázóból átalakított Skywarrior EKA-3B változata. Végül ezeket váltotta le a Haditengerészetnél és a Tengerészgyalogságnál (USMC) is a később ismertebbé váló EA-6 Prowler A és B változata. A Prowler az A-6 Intruder haditengerészeti csapásmérő gép áttervezésével született. Az EA-6A gépek még megtartották az Intruder eredeti két fős személyzetét, addig az EA-6B változatnál már négy főre bővült a személyzet a kabin jelentős megnagyobbításával. Az EA-6B korszerűsített változatai egészen a 2010-es évek végéig szolgáltak.
Ezek a típusok elsősorban a célfelderítő radarok zavarására szolgáltak, Vietnámban ez főleg a P-12-őt jelentette. A P-12 radar zavarása megnehezítette a rakétaosztályok számára a célkeresést. Nagyon erős zavarás esetén a P-12 gyakorlatilag használhatatlanná vált, a teljes képernyőt kitöltötte ekkora a zavarás. Ilyenkor a Dvina tűzvezető radarjával kellett a célokat megtalálni. Ez nem csak a rendszer hatásosságát csökkentette, de az AGM-45 Shrike radar elleni rakéta megjelenését követően magát a célfelderítést is kockázatossá tette. A tűzvezető radarral történő felderítés jócskán kitágította a AGM-45 alkalmazási lehetőségét. Ideje erről az új, a konfliktus alatt megjelent fegyver kategóriáról is szót ejteni.
Az AGM-45 „radargyilkos” rakéta
Az AGM-45 Shrike volt a „radargyilkos” rakéták közül az első, ennek megfelelően a képességei viszonylag korlátozott voltak. A rakéta az AIM-7 Sparrow légiharc rakéta áttervezésével született. A rakéta mérete változatlan maradt, csak annak vezérlését és harci részét cserélték le, ami képessé tette a földi radarok sugárzása alapján az önálló rávezetést. Indítás után az indító géptől nem követelt meg semmilyen további tevékenységet, a gép szabadon kifordulhatott. A Shrike hatótávolsága kis-közepes magasságon mindössze 20-30 km volt, nagy magasságból indítva kb. 40 km.
A rakéta alkalmazásához az indító gépnek a Dvina tűzvezető radarjának legalább egyik nyalábjában kellett repülnie, tetszőleges irányból nem volt indítható. Emiatt viszont a rakéta indítása érzékelhető volt az UA kabin indikátorain, ha zavarás nem fedte azt el. A géptől eltávolodás során egy rövid időre két céljel látszott, ami végül egymástól elvált. Az akkori elektronika, a rakéta navigációs rendszere és a robotpilóta színvonala miatt az AGM-45 számára szinte a teljes rávezetési időszak alatt szükséges volt a Dvina radarjának sugárzása, hogy célra vezesse magát. Ha a radar lekapcsolt és a rakéta 7-8 kilométernél messzebb volt a céltól, akkor még a közeli találatban sem lehetett reménykedni, aminek hatását a földsáncok gyakran nagyban csökkentették vagy meg is állították.
Ennek köszönhetően a szovjetek olyan új harcászati eljárásokat dolgoztak ki, amelyek lehetségessé tették a célleküzdést, és egyidejűleg a komplexum túlélését is. A légvédelmi rakéta rávezetése alatt például többször, rövid időszakokra a tűzvezető radar kisugárzását lekapcsolták, így a közeledő AGM-45 legtöbbször elhibázta a Dvina osztályt.
A szakaszos célmegvilágítás miatt viszont a rakéta vezérlőparancsok képzése pontatlan volt, amit a tűzvezető radar visszakapcsolásakor kellett korrigálni. Manőverező vadászgépek esetén hosszabb lekapcsoláskor előfordulhatott, hogy a rakéta már nem volt képes követni a célpontot, ha az éppen akkor hajtott végre fordulót. Az elfogási pont ekkor annyira megváltozott, hogy a rakéta korlátozott túlterhelési értéke miatt képtelen volt ráfordulni és elhibázta azt. A cél-rakéta távolság 20 km-nél kisebb értéke esetén a kisugárzás lekapcsolása a rávezetés olyan pontatlanságát okozhatta, ami a cél megsemmisítését kockáztatta.
Az AGM-45 rakétának a korlátozott képességei ellenére volt egy igen nagy erénye, nagyon olcsó volt. A vietnámi háború alatt ennek köszönhetően több, mint tízezer, igen TÍZEZER darabot használtak fel belőle. Ebből is látható, hogy az AGM-45 inkább az elnyomás (suppression) és nem a pusztítás eszköze volt. Lényegében a támadó fél is rakétát használt fel a légvédelmi rakéta rendszerek elnyomására, méghozzá nem is keveset.
A Rolling Thunder hadművelet alatt 1967 március 1. és 1968 március 31. között 1146 AGM-45 rakétát indítottak és összesen csak kettő F-105F repülőgép volt a veszteség a „Vadmenyét”, vagyis a Wild Weasel bevetéseken. Az
F-105F csapásmérő a légvédelmi radarok rombolására kialakított specializált változata volt a Thunderchief típusnak. Ugyanezzel a változattal a „becserkésző”, vagyis a Hunter Killer bevetések során 12 darab F-105F veszett oda. Az F-105 hagyományos csapásmérő változataiból csak légvédelmi rakéták által kb. harminc gép. Jól mutatja ez, hogy mennyivel biztonságosabb volt az AGM-45-tel történő elnyomás a légvédelmi osztályokhoz való közel repüléshez és bombázáshoz képest.
Dvina veszteségek Vietnámban
A radargyilkos rakéták megléte ellenére nem csak azokkal, hanem minden rendelkezésre álló eszközzel igyekeztek pusztítani a Dvina rakéta osztályokat. Hagyományos és kazettás bombákkal, illetve nem irányított rakétákkal is. A radarokon túl a rakéták és a többi kabin elpusztítása is fontos volt. A Linebacker II hadművelet alatt még szőnyegbombázással is próbálkoztak a B-52-es bombázók.
Vietnám földrajzi adottságai lehetővé tették az osztályok hatékony álcázását és megtévesztő tüzelőállások felállítását, ami igencsak megnehezítette a valódi céloknak már megtalálását is, nemhogy az elpusztításukat. Számtalanszor ezeket az üres vagy csali állásokat érték a támadások. Ezeket a megtévesztő tüzelőállásokat adott esetben a hagyományos légvédelmi tüzérség, vagyis légvédelmi ágyúk védték. Ennek köszönhetően a rakétaosztályok elleni támadások sikeressége a következőképpen alakult:
- 1965 és 1967 között a „Vadmenyét” bevetéseknek a 24%-a a csalinak kihelyezett rakétaosztály utánzatokat, 20%-a az üres tüzelőállásokat és csak 56%-a érintette valódi rakétaosztályokat.
- A valós tüzelőállásokra mért csapások az esetek 45%-ban csak okoztak tényleges sérülést.
- Mindössze a sérülések 8-19%-a jelentette (legalább) egy kabin elvesztését, érdekes módon a tűzvezető radarok még ennél is kevesebb találatot kaptak.
- Összességében a támadások kb. 2-5%-a járt legalább egy kabin elvesztésével.
- A háború alatti teljes veszteség - osztály egyenérték mennyiségben kifejezve - körülbelül 38 Dvina komplexum volt
Ugorjunk kicsit vissza az időben, arról mindeddig nem esett szó, hogy hogyan is kezdődött a Dvina története Vietnámban. Az USA politikai és katonai vezetése számára ismert volt már 1965 elején is, hogy a Szovjetunió több légvédelmi rakéta komplexumot szállított Vietnámba. Az eszközök harci alkalmazásra történő előkészítése megkezdődött, de a szovjet tanácsadók jelenléte miatt nem engedélyezték a tüzelőállások közvetlen támadását az amerikai erőknek.
Az első légvédelmi rakéta által okozott veszteségre Vietnámban 1965 július 24-én került sor, amikor egy F-4C Phantom II veszett oda. Ezek után a politikai vezetés jóváhagyta a Dvina rakétaosztályok elleni támadást. A Dvina osztályok ellen végrehajtott első sikeres légicsapást több komoly kudarc előzte meg. Az első akcióra az F-4C elvesztése után három nappal került sor 1965. július 27-én.
Az első támadás során a bevetett huszonnégy F-105 vadászbombázóból hat gépet lelőtt a vietnámi légvédelem és csak egy pilóta élte túl a gépének elvesztését. Mint utóbb kiderült megtévesztő tüzelőállásokat támadtak, amiket álcázott légvédelmi ágyúkkal alaposan körbe bástyáztak. A támadás eredménytelensége és az elszenvedett veszteségek sokkhatásként érték az amerikaiakat.
A második próbálkozásra két héttel később került sor, ekkor tizenkettő F-105 kapta a fő támadóerő szerepét. Az első jelentések szerint lebombáztak egy Dvina tüzelőállást, de utólag kiderült, hogy az is csak csali volt, a valós harci osztályok megint valahol máshol voltak...
A harmadik próbálkozásra több, mint két hónapot kellett várni, 1965 október 31-én került sor az akcióra. Ekkor nyolc F-105-öst a Haditengerészet egy A-4 Skyhawk gépe vezette a célra a VA-164 századtól a USS Oriskany hordozóról. A Skyhawk gép vezetésével egy újfajta „Hunter killer” bevetést próbáltak végrehajtani. Az A-4 azért volt fontos, mert azt addigra ellátták az AN/APR-23 besugárzásjelzővel, így már nem csak a felderítőgépek által készített hosszú átfutási idejű képekre támaszkodhattak. A bevetésen az A-4-es odaveszett, de a Légierő F-105-ösei az első alkalommal végre voltak képesek eltalálni egy valódi Dvina tüzelőállást.
Link harmadik támadást bemutató angol nyelvű videóhoz és annak magyar nyelvű szöveges összefoglalójához.[1]
Linebacker II hadművelet
legismertebb eset, amikor a Dvina azzal a céllal nézett szembe, aminek lelövésére tervezték a Linebacker II hadművelet alatt volt 1972 végén. A hadművelet célja Észak Vietnám rákényszerítése a Párizsban zajló béketárgyalások folytatásra. Annak sikeres lefolytatása lehetővé tette volna az amerikai kivonulást Vietnámból, illetve az amerikai hadifoglyok szabadulását fogolycsere által. A B-52 bombázók fő célpontjai a Hanoi és Haiphong voltak, ezeket légvédelmi rakéta osztályok védték. Ezek mellett La Dang és Thai Hguyen is a célpontok között volt, de ezek nem rendelkeztek légvédelemmel. A hadművelet tizenegy napig tartott december 18-tól december 29-ig.
A hadművelet egyes napjain több, mint 100 repülőgép támogatta a B-52-es bombázókat. A hadműveletet éjszaka hajtották végre, ezzel ellehetetlenítve az Dvina optikai rávezetésének használatát, ezzel növelve az elektronikai zavarás hatásosságát.
A bombázók az első három éjszaka kb. 4 órás időközökkel támadtak három hullámban. A bombázók a hadművelet első és harmadik napján szenvedték el a legnagyobb veszteséget. Az első éjszaka három B-52-est lőttek le és négy további szenvedett sérüléseket. A tüzelésre számított megsemmisítési arány az első nap 8,8% volt, ami meghaladta a harcászati gépek ellen elért addigi átlagot. A hadművelet harmadik éjszakáján hat bombázót vesztett el a SAC, annak ellenére, hogy azon az éjszakán csak 4-6 Dvina rakétaosztály volt aktív. Az első támadó hullámból három bombázót lőttek le egészen elképesztő 75%-os megsemmisítési sikerességgel. Ez a veszteség annyira sokkoló volt, hogy a második támadó hullámot visszafordították. Az aznap esti harmadik hullám sem járt sokkal jobban, szintén három gépet vesztett el, de ekkor már „csak” 23%-os volt a megsemmisítési arány.
A harmadik nap magas vesztesége miatt negyedik naptól kezdve a támadók már csak egy hullámban támadtak, kevesebb, mint 20 percre csökkentve a támadások teljes időtartamát. A hadművelet hossza miatt a vietnámi légvédelem hatásossága csökkent, kezdtek a rakétákból is kifogyni. A negyedik napon három, az ötödik napon már csak két bombázó veszett oda, de a tűzmegnyitások kb. 20%-a továbbra is sikeres volt. Még ez a 20% is nagyjából négyszer magasabb érték volt, mint amit a vadászgépek és vadászbombázók ellen addig fel tudtak mutatni. A Dvina sokkal sikeresebb volt a bombázók ellen, ami nem meglepő azt nézve, hogy azok ellen tervezték.
A hatodik és hetedik napon a légvédelem által nem védett célpontot támadtak, így a bombázók veszteség nélkül zárták december 24-ét és 26-át.
A nyolcadik napon a Hanoit támadó gépek közül kettőt lőttek le, de ezzel az eredményesség már csak 8% volt. További három bombázó megsérült. A Haiphongot támadó gépek veszteség nélkül megúszták a bevetést.
A kilencedik napon a Hanoit támadó gépek közül kettő nem tért haza. A tizedik és tizenegyedik napon nem volt veszteség, a vietnámi légvédelem már csak alig néhányszor volt képes tüzelni, ami annak köszönhető, hogy már csak 3-4 Dvina osztály volt bevethető.
A Linebacker II hadművelet alatt összesen 10 darab B-52 bombázó veszett oda és további nyolc szenvedett sérülést. A hadművelet egészére nézve a tűzmegnyitásra számolt megsemmisítési arány 11% volt, ami kb. kétszerese a vadászgépek ellen elért eredménynek. Ameddig a vietnámi légvédelem harcértéke magas volt, ez az arány elérte a 20%-ot. A harmadik éjszakán az első hullám ellen elért 75% egészen elképesztő arány, a hidegháború egyik legkiemelkedőbb teljesítményei közé tartozik.
Linebacker II értékelése, következtetések
Sikeresnek volt tekinthető a Dvina teljesítménye a bombázók ellen? A válasz az, hogy egyértelműen. Persze lehet jönni azzal, hogy a Dvina osztályok nem voltak képesek megakadályozni a bombázók támadását, de az erők aránytalanságát nézve ez teljesen irreális elvárás. A támadók száma sokszorosan felülmúlta a rendelkezésre álló célcsatorna mennyiséget. Azonban nagy támadó hullámok miatt a bombázók relatív vesztesége viszonylag alacsony maradt. Ez alól a harmadik éjszaka volt kivétel, amikor az elérte a 17%-ot, ekkor a Dvina a 75%-os eredményt ért el a tűzmegnyitásokat nézve. Ez hosszútávon elfogadhatatlan arány lett volna. A bombázó személyzetek morálja emiatt nagyon súlyos csapást szenvedett a hadművelet korai szakaszában.
Azonban a B-52-esek tervezett hadműveleti területe atomháború esetén a Szovjetunió volt. Az észak-vietnámi légvédelem sikeresen dolgozott a B-52 bombázók ellen annak ellenére, hogy azok olyan szintű támogatást kaptak a különféle feladatkörű gépektől, ami egy mélyen a Szovjetunió ellen végrehajtott támadás során nem lett volna lehetséges. A Szovjetunió felett a Honi Légvédelem vadászgépéivel is szembe kellett volna nézni, míg Vietnámban gyakorlatilag nem volt vadászellenállás a Linebacker II alatt. Csak a hadművelet végén, a légvédelmi rakéta osztályok kifulladásakor engedélyezték azok bevetését, de nem jártak sikerrel.
Ha azt nézzük, hogy a Szovjetunióban mennyi vadászgép és mennyi célcsatorna állt rendelkezésre úgy, hogy a bombázókat lényegében semmi nem támogatta volna, könnyen belátható, hogy a bombázók csak egy töredéke érte el volna a célpontjait. A Dvina igenis jól használható légvédelemi rendszer volt, ha az ellen használták, ami ellen tervezték. Az, hogy a hidegháború alatt gyakorlatilag végig más célpontok ellen alkalmazták, mint ami ellen tervezték, az eleve meghatározta annak relatíve alacsony eredményességét.
Az eddig elhangzottak alapján az is látszik, hogy a veszteségek elviselhető szinten tartásához nagyon komoly ellenlépésékre sarkallta az amerikaiakat már a Dvina is. Dedikált elektronikai zavarógépek, önvédelmi aktív/passzív zavarás, besugárzásjelzők, új taktika és a radargyilkos rakéták együttes alkalmazása is csak kb. a harmadára tudták csökkenteni a veszteségeket. A konfliktusból mindkét fél tanult, lényegében a vietnámi és közel-keleti tapasztalatok határozták meg a következő évtized fejlesztéseit a légvédelem terén, illetve az amerikai válaszlépeseket is.
A Dvina Kínában
Vietnámon kívül további babér is termett a Dvina számára, bár ez nem túl ismert. A híres-hírhedt Szovjetunió feletti U-2-es kémrepülőgép lelövését az Sz-75 Gyeszna érte el, de érdekes módon Kína a Dvinával is ért el sikereket a típus ellen.
A Szovjetunió feletti lelövést követően elnöki rendelet tiltotta meg a további ember vezette gépek berepülését a Varsói Szerződés országai fölé, de az Egyesült Államokat ez nem gátolta meg a kommunista Kína felett végrehajtott repülésekben. Azonban okulva a korábbi veszteségekből az U-2-eseket tajvani pilóták repülték. A gép és emberveszteség dicsőségét meghagyta nekik Uncle Sam...
A lelőtt gépek közszemlére kiállítva.
Kína 62 darab V-750 1D rakétát kapott az öt SzA-75 (ötkabinos) komplexumhoz, tehát 12 rakétát osztályonként. Ezek hivatalos megsemmisítési zónája nem érte el az U-2-esek repülési magasságát, azonban Kína próbálkozott és többször is sikerrel járt. A megsemmisítési zóna nem egy szilárd fal, csak az mutatja, hogy nem manőverező cél ellen hol kezd romlani a találati arány és hol kezd a rakéta manőverező képessége is romlani. 1963 és 1967 között öt U-2-es lőtt le a kínai légvédelem. Az öt pilótából hárman nem élték túl és ketten csak 19 és 17 év fogságot követően térhettek haza.
A Dvina magyarországi története
Végezetül néhány szó a Dvina magyarországi szolgálatáról, ebben Veres Mihály, "Légvédelmi Tüzérek és Rakétások" című könyve volt segítségemre.
1959 és 1962 között három légvédelmi tüzér ezredet fegyvereztek át SzA-75 Dvina komplexumra. A komplexumokkal két tűzrendszert alakítottak ki. A nagyobb Budapestet és Dunaújvárost védte nyugatról és a keletről érkező támadások ellen, a másik Miskolc körül épült ki.
1959-ben érkezett az első ötkabinos SzA-75 és egy gyakorló komplexum, 30 darab V-750 rakétával. A továbbiakban csak háromkabinos Dvina változat beszerzése történt. 1960-ban három SzA-75M Dvina-A komplexum érkezett 66 darab V-750V rakétával. A következő évben négy további rakéta osztály 146 darab V-750V rakétával érkezett be. 1962-ben érkeztek az utolsó komplexumok, további 144 darab V-750V változatú rakétával. Ezzel vált teljessé a 10 darab osztályból álló budapesti és négy osztályból álló Miskolc körüli tűzrendszer.
A későbbiekben már csak további rakéta beszerzés történt az osztályok száma nem nőtt tovább. 1968-ig három lépcsőben további 380 db V-750V rakéta leszállítása történt meg. 1974-ben 100 darab V-750VM rakéta, 1975-ben 50 darab V-750VMV rakéta érkezett az országba.
Budapestet és Dunaújvárost nyugatról a 11. Légvédelmi Rakétaezred védte. Harcálláspontja Budapesten (Kinizsi laktanya), tartalék harcálláspontja Veszprémben volt. Öt légvédelmi rakétaosztály alkotta a tűzrendszert, Úny, Vértesacsa, Börgönd, Sárbogárd, és Dunaföldvár közelében települtek a Dvina rakétaosztályok. Az ezred technikai osztálya Börgöndön volt.
A hagyományos ezred vagy osztály hadrendi megnevezés mellett a szervezetek MN számmal és fedőnévvel is rendelkeztek, ezek a felsorolásban láthatók. A titokvédelem miatt a béke Hadrendben „rakétaezred”, helyett a „tüzérezred” megnevezés szerepelt.
A tűzrendszer keleti felét a 104. Légvédelmi Rakétaezred adta. Harcálláspontja Nagytarcsán, tartalék harcálláspontja Gyömrőn volt. Az öt rakétaosztály Szabadszállás, Nógrádverőce, Vácegres, Gyömrő és Táborfalva közelében települt. A technikai osztály Isaszegen állomásozott.
Miskolcot a 105. Légvédelmi Rakétaezred védte. Harcálláspontja Lillafüreden, tartalék harcálláspontja Szakáldon volt. A négy rakétaosztály Tardona, Cserépfalu, Aszaló és Szakáld közelében települt. A technikai osztály Pingyomon állomásozott.
A rendszert magyarországi szolgálata alatt többször is korszerűsítették. Az elsőt szovjet szakemberek végezték el 1965 és 1966 között. A komplexumok alsó megsemmisítési magassága így 500 méterre csökkent, 35 km magasságig a felderítő léggömbök is leküzdhetővé váltak és végszükség esetén földi célokra is lehetőség volt tüzelni. Az ötkabinos komplexumon az átalakítást nem hajtották végre.
Ennek folytatását jelentette az 1970 és 1972 között a nyírteleki bázison végrehajtott nagyobb léptékű korszerűsítés. Ez tovább növelte a komplexumok megsemmisítési zónáját, az alsó magassági határ 100 méterre csökkent, a minimális megsemmisítési távolság 5 kilométerre.
1971-ben az egyetlen ötkabinos SzA-75 Dvinát kivonták, illetve megszüntettek két rakéta osztályt Táborfalván és Aszalón, hogy a további korszerűsítések végrehajtása alatt rendelkezésre álljon tartalék. Így kisebb mennyiséggel, de folyamatosan fenntartható volt a harckészültség. Ekkor kapták meg az optikai rávezetési képességet az osztályok, a „kutyaólat” a PA kabin tetején.
1973 és 1974 között folyt a légvédelmi rakétakomplexumok kisebb átalakítása. Ennek során a ZEF-kabin közbeiktatásával lehetővé vált a repülőgépek hovatartozásának azonosítása a légvédelmi rakétakomplexum rávezető indikátorain is. Ez lényegében az „ellenség-barát” felismerő berendezés integrálását jelentette. Ezáltal megbízhatóbbá vált az együttműködés a vadászrepülőkkel.
A következő jelentős módosítás 1975 és 1976 között zajlott. Ennek során a beépített IARU- és identifikációs üzemmódokkal lehetővé vált a nagy intenzitású zajzavar fedezete alatt repülő célok követése, és a zajzavarást végző repülőgépek szétválasztása. Ezzel javult a komplexum zavarvédettsége. Az átalakítást követően a V-750VU és V-750VMU típusú rakéták gyorsított felkészítése is lehetővé vált, 30 másodpercre csökkent a tűzkésszé tétel ideje.
1973-ban megkezdődött a V-750V rakéták korszerűsítése V-750VU, majd a V-750VM típusok V-750VMU változatra való átalakítása.
A komplexumok utolsó átalakításakor 1980-ban a Vektor-2VE típusú automatizált vezetési rendszerhez történő illesztést biztosították, de ezt már csak az időközben átszervezett és újabb komplexumtípusokat alkalmazó 11. Légvédelmi Rakétadandár harcrendjében maradó két osztály kapta meg. A 11/7. rakétaosztály Gyömrőn és a 11/8. rakétaosztály Vácegresen.
A vietnami háború tapasztalatai, tanulságai alapján a rakétáknak a technikai osztályoktól a rakétaosztályokhoz való áttelepítésével növelték a harci lehetőséget. Addig a rakéta osztályoknál csak 6+6 darab rakéta állt rendelkezésre. A normál javadalmazás hat rakéta állványon és további hat az egyszeri újra töltésre volt elegendő. A megvalósítás során megszűntek az ezredek technikai osztályai és más szervezeti egységek vették át annak feladatait. Ezt a változtatást 1964 és 1966 között hajtották végre. Ezt követően egy rakéta osztálynál háromszor (6+6), tehát 36 darab rakéta állt rendelkezésre a korábbi 12 helyett.
1978 és 1982 között cserélték le a 11. Légvédelmi Rakétadandár Dvina komplexumait a korszerűbb
Sz-75M2, és M3 Volhov, illetve Sz-125M Nyeva típusokra. Néhány évvel később a 104. és a 105. Légvédelmi Rakétaezredek is Volhov rendszert kaptak. A Dvinák aktív szolgálata ezzel magyar földön lezárult.
Közreműködők
Molnár Balázs Grafika, animáció, szöveg
Hpasp Technikai lektor
Cifka”Cifu” Miklós Technikai lektor
Linkek
[1] https://htka.hu/2020/07/18/technika-es-az-ember/ Gary Barnhill és az F-105 résznél
