Előszó
A falklandi konfliktusról szóló sorozatban a szembenálló erők és talán legismertebb hadművelet bemutatása már megtörtént, lásd a linkeket videókat a leírásban.
A brit flotta első egységei, 15 hajó május 1. érkeztek a szigetek közelébe. Ezek feladata a helyi légi fölény biztosítása, illetve az Argentin Flotta semlegesítése volt, ezzel előkészítve a terepet a később beérkező hajók és azokon levő csapatok számára. Innen folytatjuk a történetet.
De még mielőtt belekezdünk; a videó lektorai a lektorálást messze meghaladó mértékben járultak hozzá a tartalom bővítéséhez és pontosításához, ezért nekik külön köszönet. Nélkülük a sorozat tartalma a közelében sem lenne annak, amit csak saját erőből lettem volna képes megvalósítani.
Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető
Az összes epizód itt.
https://militavia.blog.hu/tags/Falkland
https://www.youtube.com/watch?v=JmQ0cF8Qk_Y&list=PLmQkiHcyAFsUxOy_EuwO39qvPLWEMLJEO&ab_channel=Militavia-katonairep%C3%BCl%C3%A9s%26l%C3%A9gv%C3%A9delem
A szigetekhez érkező első brit erők, az első két nap eseményei
A szigetek felszabadításának előfeltétele volt Argentin Flotta semlegesítése, illetve legalább a helyi légifölény biztosítása, a partaszállás ezek nélkül vállalhatatlanul kockázatos lett volna. A helyi légifölény biztosítása a vadászőrjáratok mellett Stanley és az ott levő reptér és köré települt légvédelmi technika hatástalanítását is magába foglalta.
A szigetekhez érkező első 15 hajó listáját következők tették ki:
- Hermes és Invincible repülőgép hordozók,
- 3 darab Type 42 osztályú romboló, Sheffield, Glasgow és a Coventry,
- egyetlen County osztályú romboló a Glanmorgan,
- 2 darab Type 22 osztályú fregatt, Broadsword és a Brilliant,
- 2 darab Type 21 osztályú fregatt, Arrow és az Alacrity,
- 2 darab Type 12 osztályú fregatt, Yarmouth, Plymuth,
- A 12 hadihajó mellett a flottával tartott még a Olmeda üzemanyagszállító, a Fort Austin lőszerszállító, és a Resource logisztikai raktárhajó.
A felszabadítási hadművelet nyitányának volt tekinthető az első Black Buck bevetés Vulcan bombázóval, ami Stanley repterét támadta. Ez április 30 és május 1-e éjszakáján történt. Ezen felül a hordozókon található Sea Harrierekkel is támadták Stanley és Goose Green füves repterét, szintén május 1 reggelén, lásd később. Stanley védelmének puhításába beszállt a flotta is. Az Alacrity, Arrow és Glanmorgan az első nap folyamán Stanley közelébe hajózott és ágyúzta a repteret.
Természetesen az argentin erők is tisztában voltak a brit flotta közeledtével és az első légitámadások után már azzal is tisztában voltak, hogy a britek megérkeztek. Sejtésük is lehetett arról, hogy nagyjából hol lehetnek a Királyi Haditengerészet fő erejét adó repülőgép-hordozók, elsősorban ezekre pályáztak. Azonban egy légicsapás megindításához szükséges pontosságú adattal még nem rendelkeztek. A szigetet ágyúzó hajók tettét sem lehetett szó nélkül hagyni, azok remek alkalmat szolgáltattak arra, hogy megtámadják őket főleg, hogy brit flottakötelék magjától leváltak, ezáltal légvédelmük számottevően gyengült, ráadásul ezeket így könnyebben be is tudták mérni.
Az Aramada támadási terve
Ugorjunk picit vissza az időben. Az argentin támadási terv a videó sorozat első részben bemutatott négy kötelékből állt össze. A fő fenyegetést a britek számára a repülőgép-hordozó Skyhawk repülői, a hajókon levő Exocet rakéták, és végül a General Belgrano lövegei jelentették. Miután a brit légitámadások bekövetkeztek, a korábban már kihajózott argentin flotta aktualizálhatta a támadási tervét.
A haditerv szerint a 79.1 kötelék S-2E Tracker gépei május 1-én éjszaka rádiólokátor és besugárzásjelző segítségével felderítik a brit flotta lokációját, majd sötétedés előtt, vagy másnap kora reggel, május 2-án az A-4Q Skyhawk bombázók észak-északnyugatról csapást mérnek rá.
A légitámadás és az Exocet rakétákkal történt támadás után a maradék erők eltakarítása a páncélozott Belgrano 152 mm-es lövegeivel akár a győzelem esélyével is kecsegtetett. Viszont a haditerv sikere alapvetően a meglepetésen alapult, ezért az argentin kötelékek teljes rádió, radar, és szonár csendben próbálták a brit flottát észrevétlenül megközelíteni.
A britek szemei és fülei, némi hátszél
Harcászati szemmel nézve az argentin terv jó volt. A bibi csak annyi volt, hogy erről a britek is tudtak. Hogy hogyan és honnan? Az argentin haditengerészet kommunikációját titkosító berendezéseket a piacvezető Svájci Crypto AG szállította. Argentínának 61 másik államhoz hasonlóan fogalma sem volt arról, hogy a köztiszteletben álló svájci cég két valódi tulajdonosa a CIA, és a BND, vagyis a Német Szövetségi Köztársaság hírszerző ügynöksége.
Crypto AG által gyártott, részben az Nemzetbiztonsági Hivatal, vagyis az NSA által tervezett kódoló berendezésekkel küldött argentin üzenetek feltöréséhez szükséges algoritmust átadták a brit Government Communications Headquarters részére. Ennek köszönhetően az argentin titkosított üzeneteket a britek képesek voltak dekódolni. Ezeket továbbítottak a Királyi Haditengerészet Northwood-i központjának, ahonnan műholdon keresztül továbbították a konfliktusban részt vevő Brit egységek számára. A korábban elfogott és dekódolt üzenetekből a britek számára kirajzolódott az Armada támadási terve a teljes rádiócsend ellenére is. Ennek megfelelően tervezték a flotta védelmi formációját.
A brit flotta légvédelme
Egy dolog ismerni az ellenfél terveit, de ettől még védekezni ellene nem egyszerű, ha a fenyegetés komoly. A brit flotta 12 hadihajóján a következő légvédelmi rakéta-rendszerek voltak: 
- Sea Dart közepes légvédelmi komplexummal csak 4 hajó, az Invincible hordozó, Sheffield, Glasgow és Coventry rombolók rendelkeztek.
- Seawolf kis hatótávolságú légvédelmi komplexum csak a Broadsword és Brilliant fregattokon volt.
- Az egy szem County-osztályú romboló a Seaslug és Seacat légvédelmi-rakéta rendszerekkel bírt
- A Type-21 osztályú fregattokon, illetve a Leander- és Rothesay osztályú fregattokon, valamint a Hermes fedélzetén a Seacat légvédelmi-rakéta rendszer volt.
A Sea Dart és a Seawolf rendszerekhez képest a Seaslug és Seacat annyira elavultak voltak, hogy lényegében mintha ott se lettek volna. Tényleges harcértékük a gyakorlatban szinte a nullával volt egyenértékű. Az argentinok használták a Tigercat rendszert, ami ezen elavult eszközök szárazföldi változata volt. Ezeknek a bemutatására csak a későbbiekben kerül majd sor.
A célfelderítésért a Type 22 osztályú rombolókon a Type 967 és 968 lokátor párosa felelt. A közös antenna egy forgó állványon kapott helyet, ami percenként 30 fordulattal pásztázott. A 967 típusnak feladata a nagy helyszögű, távoli célok felderítése volt. Ez 10 m2 radarkeresztmetszetű célt 70 kilométer távolságból derített fel, impulzus csúcsteljesítménye 59 kW volt. Ez D, vagyis 2 deciméteres hullámsávban üzemelt. A 968 típusú lokátor E, vagyis 10 centiméteres hullámsávban üzemelt, 3MW impulzus csúcsteljesítménnyel, feladata kismagasságú légi-, illetve vízi célok felderítése volt.
A kishatótávolságú Seawolf rendszer rádió parancsközlő vezérlést használt. A Type 22 osztályú rombolókon két rakétaállvány és két Type 910 rávezető állomás volt, 1-1 a hajó orrán és a tatján. A célpont nyomon követése radarral vagy optikai módon is lehetséges volt. Előre és hátra 1-1 célcsatorna, de oldalirányban kettő is használható volt. A célkövető lokátor 3 centiméteres, vagyis az I sávban dolgozott 5 kW impulzus csúcsteljesítménnyel.
A rávezetőállomás 1,5 fokos helyszögig volt képes követni a célokat a monoimpulzus antennával. Az alatt már csak az optikai célkövetés volt lehetséges a cél és a vízfelszínről visszaverődő tükörjel által okozott célhelyszög mérés bizonytalansága miatt, mivel a követő nyaláb széle ekkor már elérte a vízfelszínt. A rendszer 0,2 m2 radarkeresztmetszetű célt volt képes követni 10 km távolságban. Ezzel képes volt automatikus üzemben lelőni a kisméretű hajók elleni rakétákat is. Mármint egészen addig, amíg azok nem kismagasságban érkeztek, mert akkor már optikai úton kellett követni a célt. Ezért volt az Exocet a legnagyobb fenyegetés a hajók számára, mert azt a rávezető állomás lokátorával nem tudták követni 1,5 fokos helyszög alatt. Az Exocet manuális követése a televíziós rendszerrel nehezebb volt, de egyáltalán nem lehetetlen. Ennek bizonyításáról bővebben az extra tartalomban esik szó.
A GWS 25 típusú rakéta mindössze 2 méter hosszú, 18 cm átmérőjű, 82 kilogramm tömegű, ebből 14 kg a repesz-romboló harci része. A rakéták konténerekben, 2x3-as csoportban egy forgatóható állványon voltak tárolva a Mod 0 változat esetében. A rakéta maximális megsemmisítési távolsága 6 km, a minimális távolság 1 kilométer volt. A maximális magasság 3 km, minimális magasság 10 méter volt.
A közepes hatótávolságú Sea Dart rendszer félaktív rávezetésű volt, a célfelderítésért a Type 965 lokátor felelt a Type 42 osztályú rombolókon és Type 1022-es lokátor az Invincible repülőgép-hordozón. Az előbbi 8 vagy 10 fordulat / perc sebességgel pásztázhatott. 450 kW impulzus csúcsteljesítmény mellett a maximális felderítési távolság nagy magasságon (20 km) 370 km (200 tmf) lehetett. A radar 220 MHz frekvencián, vagyis 1,4 méteres hullámhosszon üzemelt. A lokátor kismagasságon és földháttérben közeledő cél felderítésre nem volt alkalmas.
A korszerűbb Type 1022 lokátor 6 vagy 8 fordulat/perc sebességgel pásztázott. A lokátor adója 1,3 GHz frekvencián üzemelt - tehát ez deciméteres hullámsáv volt - az impulzus csúcsteljesítménye 150 kW. A maximális célfelderítési távolsága 416 km (225 tfm). Ez a fejlettebb lokátor kismagasságú és földháttérben való célfelderítésre is alkalmas volt már.
A Sea Dart rendszer Type 909 folyamatos hullámú célmegvilágítója egy műanyag kupola alá helyezett tornyon kapott helyet. A Type 42 osztályú hajók kettő ilyennel bírtak, tehát a rendszer két célcsatornás volt. A célmegvilágítók egyike a parancsnoki híd felett, a másik a taton, a helikopter hangár felett volt. Előre és hátra tehát ez is csak egy, oldalra viszont két célcsatornás volt. A type 909-es tűzvezető radar takarékossági intézkedések miatt nem rendelkezett a kiegészítő moving target indicator (MTI) berendezéssel, emiatt kismagasságon, földháttérben repülő célok követésére alkalmatlan volt. A sikeres célkövetéshez legalább két mérföldre, tehát kb. 3,7 km-re a parttól kellett a célpontnak víz felett repülnie. A víz felett kismagasságon repülő célokat a rendszer 28-38 km távolságnál tudta követésbe venni, magaságtól függően.
A rakéta kétfokozatú, az első fokozat szilárd hajtóanyagú gyorsító fokozat, a második folyékony hajóanyagú ramjet hajtóművet használt. A gyorsító fokozat 1,3 Mach sebességig gyorsította a rakétát, ahol a ramjet hajtómű már beindítható volt. Ez nagy magasságú célelfogáskor 2,5 Mach sebességig is felgyorsíthatta a rakétát. Az, hogy egy hajón üzemelő rakéta folyékony tüzelőanyagú, az meglepően szokatlan annak tűzveszélyessége miatt. A rakéta indulótömege 550 kg, hossza 4,36 méter, átmérője 42 centiméter volt. A rakéta 11 kg tömegű acélpálcikás harci résszel rendelkezett. A rendszer minimális megsemmisítési távolsága 4,1 km, a maximális 74 km (40 tmf). A rendszer minimális megsemmisítési távolsága 4,1 km, a maximális 74 km (40 tmf). A minimális célmagasságot csak a célpont radarkeresztmetszete és a közelségi gyújtó érzékenysége korlátozta, a maximális 18,5 km volt.
A felsorolt eszközök figyelembevételével alakította ki Woodward admirális a brit flotta harcrendjét, ami tükrözte az adott légvédelmi rendszerek harcértékét és a hajók fontosságát is.
A három Sea Dart közepes légvédelmi komplexummal rendelkező romboló, a Sheffield, Glasgow és a Coventry alkotta a védelem első vonalát a flotta nyugati, Argentína felé eső oldalán.
A második sort a „golyófogónak” alkalmazott, kevésbé értékes Type 21 és Type 12-es fregattokból tevődött össze. Az Arrow, Alacrity, Yarmouth, Plymouth*, illetve a County osztályú Glanmorgan romboló alkotta azt.
Mivel az Invincible repülőgép-hordozó rendelkezett az önvédelméhez szükséges Sea Dart közepes légvédelmi komplexummal, így a harmadik „golyófogó” sort a Hermes repülőgép-hordozó előtt a szállító hajók alkották, az Olmeda, Fort Austin és Resource. A golyófogó kifejezés alatt azt értjük, hogy amennyiben Exocet rakéták elérnék a flottát, akkor remélhetőleg ezeket az alacsonyabb harcértékű hajókat találták volna el. Ez még mindig jobb, mint elveszteni a hordozók bármelyikét.
A két értékes repülőgép-hordozó saját „kapust” kapott, a két Seawolf kis hatótávolságú légvédelmi komplexummal felszerelt Type 22-es fregatt képében. Ezek a Broadsword és az Brilliant voltak. Ezek a hajók végig a hordozók közelében maradtak, hogy a bejövő célok a lehető legkisebb paraméterrel közelítsenek, ezzel növelve a megsemmisítési valószínűséget. Ennek viszont az volt az ára, hogy fregattok két célcsatornája egyre csökkent, mert a Seawolf rendszert hordozó romboló nem fordulhatott ki a repülőgép-hordozó mellől, annak irányát tartania kellett.
Természetesen ez csak az alap felállás volt. Amikor pl. ágyúzni mentek Stanley-t, akkor a második sorban levő nélkülözhetőbb hajók váltak ki, amik légvédelme a leggyengébb volt. A legjobb légvédelemmel rendelkező hajókat jellemzően a hordozók védelmére tartották vissza, csak rendkívül indokolt esetben küldték őket más feladatra.
Az Aramada műveletei
Az Aramada május elsején kelet-északkeleti irányban hajózott, hogy 240 mérföldre megközelítse a brit flotta általuk feltételezett lokációját. Kora reggel 7:23-kor felszállt a 2-AS-26 lajstromszámú Tracker felderítő. Ez 8:45-kor rádiólokátor besugárzás jelzőjével észlelte a brit flotta lokátorait, majd 10:38-kor szállt le a repülőgép-hordozón.
A 12:45-kor a 2-AS-23 lajstromszámú Tracker újabb felderítő bevetésre indult és 13:45-kor ismét észlelte a brit flotta lokátorait, majd délebbre 14:56-kor megtalálta a szigetek északi oldalán a San Luis tengeralattjáróra vadászó két fregattot, a Brilliant és a Yarmouth-ot. A dekódolt hírszerző jelentéseknek köszönhetően ezeket leválasztották a fő erőtől és küldték ki erre a feladatra.
A hordozó felé visszavezető úton 15:13-kor a besugárzás jelző jelzése után kissé felemelkedett a géppel a személyzet és a felszíni célokat felderítő radarját bekapcsolták. Ezt követően az egész brit flotta látható volt a radar kijelzőjén. Erre válaszul három Type 909-es rávezető állomás is megvilágította a Trackert.
A brit hajók radarhorizontja alá való gyors süllyedés után visszafelé úton 16:28-kor a brit flottától északra találtak egy körülbelül 25 hajóból álló halászflottát is. A Tracker 17:05-kor szállt le a teljes rádiócsendben üzemelő argentin repülőgép-hordozón. Mivel aznap délután öt órakor már késő lett volna támadást indítani – a déli féltekén ekkor tél volt, rövidek voltak a nappalok – a Skyhawk csapásmérő gépek már nem érték volna el a brit flottát szürkület előtt, ezért a tervezett csapást másnap reggelre halasztották. A szabadesésű bombákkal támadó gépek pilótáinak a sikeres csapásméréshez ugyanis látniuk kellett a célokat.
Este kilenckor az ismételten felderítésre küldött 2-AS-26 Tracker 11 órakor pontosította a brit flotta pozícióját. A Tracker felderítő lokátorának kisugárzását észlelték a britek, ezért a felderítő elfogására indították az Invincible készültségi Sea Harrier vadászgépét. A Harriert Ian Mortimer százados vezette. Az argentin felderítőt üldöző Sea Harrier 70 mérföldre, tehát úgy 130 kilométerre közelítette meg az argentin flottát, amikor a Hércules romboló Type 909-es Sea Dart légvédelmi rakéta tűzvezető lokátora megvilágította és követésbe vette a Harriert. A besugárzás jelző riasztása után Mortimer bemérte lokátorával az argentin flotta pozícióját, majd az argentin romboló radarhorizontja alá való süllyedés után hazatért az Invincible fedélzetére. Immáron tehát legalább egy argentin csoport pozíciója ismertté vált a britek számára.
Május 2-án kora reggel, 5:28-kor indult útjára megint a 2-AS-23 lajstromszámú Tracker felderítő, hogy rávezesse a Skyhawk-okat a célpontjukra. Viszont a brit flotta korábbi pozíciójában csak egy szovjet és lengyel hajókból álló nagyobb halászflottát találtak, aminek a közepéből érdekes módon egy nagyon erős lokátorral világították meg felderítő gépet. A brit flotta távolabb, dél-keletre húzódott az éjszaka folyamán, hogy tartsa a távolságot és megnehezítse az argentinok számára a támadást.
Reggel 6 órakor az argentin repülőgép-hordozó mindenesetre felkészült a támadás megindítására. Hat A-4Q Skyhawk-ot fegyvereztek fel, a törzsük alatt egyenként 4 darab Mk-82 500 fontos Snakeye féklapos bombával, illetve a szárnyaik alatt 2 darab 300 Gallonos póttartállyal.
Úgy számoltak, hogy a kis magasságon, északról érkező meglepetésszerű támadás ellenére is kettő gépet lelőnek még bombaoldás előtt, és hazafelé repülve még további két gép elvesztését becsülték. Tehát hatból négy támadó gép jutna át. Ha a bombáknak csak a 25%-a talál, akkor is 4 bombataláltat valószínűleg kiüti az egyik brit hordozót, ami nagyon szerencsés esetben akár el is süllyedhet. A támadás után hazatérő gépeket egy légi utántöltőnek felszerelt A-4Q várta volna, egy másik gép pedig 2db AIM-9B Sidewinder rakétákkal felszerelve támogatta volna a hazatérést, amennyiben azokat még üldözte volna Sea Harrier.
A terv és a brit flotta pozíciója tehát kb. megvolt, viszont az égiek máshogy gondolták. Aznap reggel a Dél-Atlanti óceánon beállt a csak nagyon ritkán tapasztalható teljes szélcsend. Mindez a déli 50. szélességi kör táján történt, amikor már a 40. szélességi körön uralkodó erős szeleket is, azok sebessége miatt csak „Üvöltő Negyvenesek” hívják. Az 50. szélességi körnél meg már „Tomboló Ötvenesek” az erős szelek becenecneve. Na, de miért is volt probléma a váratlan szélcsend?
A Skyhawk gépek számára szükség volt a két 300 gallonos szárny alatti üzemanyag póttartály hordozására, hogy a meglepetésszerű támadás érdekében végig kismagasságon repülve, hatósugarukat 155 mérföldről 240 mérföldre növeljék. A felderítési adatok alapján a brit flotta kb. 200-240 mérföldre tartózkodhatott dél-keleti irányban.
A diagramon a repülőgép-hordozó gőzkatapultjával való felszállásához szükséges fedélzet feletti szélsebesség látható. A törzs alatti tartóra 4 darab 500 font, vagyis kb. 220 kg tömegű Snakeye bombát szereltek, amivel a gépek tömege elérte a katapulttal való indítása esetén maximális 22 500 fontot. Ez a diagramon a zöld nyíl, ehhez 29 csomós szélre lett volna szükség. Ez a hajó haladási sebességéből + természetes szél összegéből adódik.
Viszont a hordozó elöregedő és rossz állapotban levő gépészetével aznap reggel csak 18 csomós sebesség elérésére volt képes, és éppen teljes szélcsend honolt. Emiatt a Skyhawk gépek egész egyszerűen nem tudtak felszállni ezzel a fegyverzettel. Ha csökkentik a tűzerőt 3 darab bombára, akkor a gépek tömege 22 000 fontra csökkent volna, amihez még mindig 22 csomós szélre lett volna szükség. 2 darab bombával a gépek tömege
21 500 fontra csökkent – ez a diagramon piros nyíl -, amihez 15 csomó fedélzet feletti szélre volt szükségük. Ezt a hordozó már saját erejéből is el tudta érni.
A probléma ezzel csak az volt, hogy gépenként két bombával számolva, a fenti becslés mindössze két bombatalálatot valószínűsített. A várható négygépes veszteségre való tekintettel a támadásnak már nem látták értelmét az argentinok. Ezzel a tűzerővel még egy repülőgép-hordozó hosszútávú kiütése sem látszott valószínűnek, cserébe a gépek felét vagy akár többet is egyetlen támadás alkalmával elvesztették volna a saját becslésük szerint.
A meteorológusok a következő 24 órára is teljes szélcsöndet jósoltak, ami azt jelentette, hogy legalább egy teljes napot a brit flotta kb. 400 kilométeres körzetében kellett volna tölteni. Mindezt úgy, hogy azok már tudtak az északnyugatról érkező erőkről, hiszen Ian Mortimer bemérte a Sea Harrierjének radarjával több argentin hajó helyzetét is. Emiatt főparancsnokság május 2-án délelőtt 11:00-kor a támadást lefújta, és kiadta az utasítást, hogy mind a négy hajó kötelék térjen vissza a kikötőjébe.
Az Armada visszavonulása. Miért tették?
Szükséges kontextusba helyezni, hogy mi történt és miért. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem próbálkoztak meg az Exocet rakétákkal csapásméréssel az argentinok, még ha repülőgépekkel nem is volt az lehetséges. Az Exocet rakéták hatótávolsága csak 40 kilométer volt hajókról indítva, ami messze kisebb a Skyhawk gépek 240 tengeri mérföld, vagyis kb. 440 kilométeres hatósugarához képest. Ezért is nem volt időzíthető volt a légicsapás az Exocet rakéták egyidejű célbaérésével, hogy így terheljék túl a légvédelmet. Viszont, attól, hogy az argentin repülőgépek nem mértek csapást, ettől a britek még megtehették ezt a saját Sea Harrier gépeikkel.
A legaggasztóbb nem is a brit repülőgép-hordozó, hanem az atomtengeralattjárók fenyegetése volt, ami az idő múlásával egyre csak súlyosbodott. A Falkland-szigetek felszabadításért indított hadműveletben ugyanis több tengeralattjáró is részt vett, mindkét oldalon. Hogy a britek elkerüljék a saját erőkre tüzelés lehetőségét, a NATO-ban begyakorolt eljárás szerint, zónákra osztották a Falkland-szigetek körüli vizeket. Mindegyik zónában csak egyetlen brit atomtengeralattjáró tartózkodhatott, cserébe azok korlátozás nélkül tüzelhettek a felszín alatt haladó célokra. A felszínieket viszont csak parancsra semmisíthették meg. A világ két legcsendesebb, propulzorral felszerelt egysége, a Splendid és Spartan állt a szigetektől keletre elhelyezkedő brit felszíni kötelék, és az észak-nyugatra fekvő nagyobb argentin kikötők közzé. A harmadik, a Conqueror dél felől az esetleges bekerítést volt hivatott megakadályozni.
Miután Ian Mortimer bemérte Sea Harrier vadászgépének lokátorával az argentin hordozó pozícióját, Northwood műholdon keresztül utasította a tengeralattjárókat, hogy vadásszák azt le. A Spartan ugyan megkapta az argentin repülőgép-hordozó koordinátáit, de üldözéséhez át kellett volna hajóznia a Splendid zónájába. Woodward admirális a felszíni flotta parancsnoka javasolta a tűzmegnyitási szabályok megváltoztatását az Admiralitásnak, de ezt a northwoodi parancsnokság tartva esetleges baráti egységre tüzelés veszélyétől elutasította. Nem volt biztosítható, hogy mindkét tengeralattjáró egyidőben értesüljön a tűzmegnyitás szabályainak változásáról. Így Spartan az argentin zászlóshajót kénytelen volt futni hagyni, a Splendid viszont csak jókora késéssel kapta meg a hordozó kötelékének a koordinátáit. Azok vétele után a helyszínre sietve viszont már nem talált semmit.
Az argentin haditerv részleteinek ismeretében a Conqueror a Dél-Georgia szigetektől tempósan az Isla de los Estados és a Falkland-szigetek közötti pozíciót vett fel, hogy felderítse és parancsra megtámadja a 79.3-as köteléket. Erre végül május 2-án került sor 16:00-kor, tehát öt órával a flotta visszavonulásának kiadott parancs után. A legendákkal ellentétben tehát nem a Belgrano elsüllyesztése miatt vonult vissza az argentin flotta. Az viszont nagyon erős pozitív visszacsatolásként működött. Ugyanis az argentin hadihajók a háború további részében már nem játszottak szerepet, nem hagyták el támaszpontjaikat. Így tehát a II. világháború óta, az első repülőgép-hordozók által vívott csata nemcsak elmaradt, de az argentin flotta még olajra is lépett a legnagyobb harcértékű egységeivel.
Május elsején és másodikán tehát a nagy csata a két haditengerészet között elmaradt, de ez nem jelenti azt, hogy más miatt ne lett volna mozgalmas a munka ünnepének napja. De erről majd, már csak a következő részben esik szó.
Közreműködők
- Molnár Balázs Grafika, animáció, szöveg
- Hpasp Technikai lektor és tartalombővítés
- Cifka”Cifu” Miklós Technikai lektor és tartalombővítés
A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.
