Előszó

A Magyar Néphadsereg a hidegháború végén a csatornán már bemutatott^[1] MiG-21 család és a MiG-23MF vadászgépek mellett még egy szuperszonikus típus üzemeltetett, ez volt a Szu-22M3 vadászbombázó. Lássuk hát a típus eredetét, képességeit és magyarországi szolgálatának történetét.

A típuscsalád háttere

A vadászbombázó kategóriáról eddig még nem nagyon esett szó a csatornán. A csapásmérő repülőgépek közül az egyfeladatú, szuperszonikus képességű, mondhatni vadászgép méretű repülőgépeket soroljuk ide. Az első ilyen szovjet repülőgép a Szu-7-es volt, az amerikai F-105 kortársa. Ugyanide a tartozik a sokkal későbbi és korszerűbb Szu-24, az európai Tornado és a ’60-as évek végén hadrendbe állt F-111 család is. Mi most fókuszáljunk a Szu-7 típusra, a történet kiinduló pontjára.

A ’60-as években a Szovjetunó a Varsói szerződés tagországainak felajánlotta a Szu-7BM/BKL típusokat, amivel atomfegyver bevetésének képességéhez jutottak volna a tagországok. Atombombák exportja természetesen fel sem merült, ezeket a Szovjetunió biztosította és csak háború esetén adták át volna. A lehetőséggel akkor csak kettő ország élt, Csehszlovákia és Lengyelország. Az előbbi két ezrednyi, az utóbbi csak egy ezredben szervezve rendszersítette a típus két változatát. Csehszlovákia 65 darab BM és 34 darab BKL, addig a lengyelek 6 darab BM és 30 darab BKL változatú gépet szereztek be azok teljes szolgálati ideje alatt. Az akkori idők baleseti mutatói mellet gyorsan fogytak a gépek, ezek egy része pótlás volt.

A Szu-7 beszerzését mellőző vagy elégtelen mennyiségben beszerző országokban a csapásmérő kapacitást a szovjetek pótolták ki. Az Német Demokratikus Köztársaságban 5 darab ezred, a lengyeleknél és Magyarországon 1-1 darab szovjet ezred települt.

A csapásmérő kapacitás fejlesztéskor az NDK, Bulgária és Magyarország egyszerűen rámutattak az elavulóban levő MiG-15BISz és MiG-17F vadászgépekre, hogy akkor mostantól azok a bombázók és felderítők. Ezeket az eredeti vadászgép feladatkörükből az elterjedő MiG-21 típuscsalád szorította ki. Ez a mondhatni lefokozás nem volt példa nélküli. Persze senki sem gondolhatta komolyan, hogy ezek a kisebb méretű, sokkal kisebb teljesítményű típusok csapásmérő potenciálban bármilyen téren egyenrangúak lehettek volna a Szu-7-tel. Magyarországon a kecskeméti és taszári ezrednél alakult plusz 1-1 század ezekkel a gépekkel feltöltve, tehát ezen ezredek negyedik századai voltak a már meglevő három mellett.

A csapásmérő képesség következő fejlesztése a ’70-es években történt a Varsói szerződésben. Az AL-21F hajtómű 1976-tól kezdődő exporttilalmáig az azzal gyártott Szu-20, utána csak az R-29B hajtóművel szerelt MiG-23BN típus volt elérhető a Varsói Szerződés tagországai számára. Magyarországon kívül minden Varsói Szerződés tagállam szerzett be a két típus közül az egyikből. A lengyelek 2 század Szu-20-at, Bulgária, és Csehszlovákia 1-1 ezred, illetve az NDK 2 század MiG-23BN vadászbombázót.

Magyarország, mondhatni másképpen állt hozzá a kérdéshez. A MiG-15BISz mellett – amit egyébként már 1975-ben kivont a Néphadsereg – a Kilián György Repülő Műszaki Főiskola tanszázadának L-29 Delfin gyakorló gépeit lefestették terepszínűre. A póttartályok helyére 2x4 darab Sz-5 nemirányított rakétát tartalmazó blokkot lehetett függeszteni. A feladat a részünkről ezzel le is volt tudva néhány vödör festék és némi átszervezés segedelmével. A gépek kismagasságon repülve lényegében a nyugati határt is alig érték el Szolnokról felszállva, fegyverterhelésük gyakorlatilag jelképes volt.

A Szu-22M3 beszerzése

Magyarország tehát úgy fordult rá a ’80-as évekre, hogy lényegében évtizedes léptékben sikerült elodázni a vadászbombázók beszerzését. Ezzel szemben Lengyelország a ’70-es évek végén szerette volna még tovább fejleszteni a csapásmérő kapacitását. Mivel a Szu-7BM és BK, illetve a Szu-20-as típust üzemeltették, ezért nem kívánták a MiG-23BN-t beszerezni, addigra elkötelezték magukat a Szuhoj evolúciós vonal mellett. A szovjetek ezért csak a lengyelek számára legyártottak 1982-83-ban 70 darab Szu-22M3 vadászbombázót, ami a Szu-17M3 R-29B hajtóművel gyártott változata volt. Lengyelország az 1981 december és 1983 júliusa közötti szükségállapot miatt viszont a legyártott gépeket nem vette át. A gépek a szovjet Frontlégierőnek sem kellettek, mert a szovjet Szu-17-esek a fejlettebb AL-21F hajtóművel voltak gyártva és fejlettebb radarbesugárzás-jelzővel, stb. Na így jött képbe Magyarország.

1980-ban a következő ötéves tervidőszakra még a pápai MiG-23MF század ezreddé való kibővítéséről szólt a terv. A MiG-23MF típusból csak egy századot szerezett be az ország, lásd az erről szóló korábbi anyagot. 1982-re a két századnyi extra MiG-23MF beszerzése egyetlen új Szu-22M3 századra módosult azzal a kiegészítéssel, hogy a későbbiekben az majd vadászbombázó ezreddé lesz bővítve, tehát további két repülőszázad felállítása lesz majd szükséges.

Eleinte Jánoshalmán terveztek egy teljesen új repteret megépíteni az ezrednek, oda települt volna a 101. önálló felderítő repülőgép ezred. Hamar kiderült, hogy erre nincs pénz, így a börgöndi reptér merült fel második lehetőségként, ahol el is kezdték a kifutó és a guruló utak tervezését. De még erre sem futotta az egyre gyengélkedőbb nemzetgazdaságnak. Így végül maradtak Taszárnál, a beszerzendő vadászbombázó gépek a 31. vadászrepülő ezred bázisára kerültek.

A szovjetek elégedettek voltak, de azért biztos, ami biztos alapon megvették Magyarországtól a használt L-29 Delfineket megelőzve a további „csapásmérőként” való rendszerben tartásukat. Végül a lengyeleknek gyártott maradék Szu-22M3-ast kényszerűségből Iraknak és Szíriának adták el. A következő fejlesztési lépcsőben már a fejlettebb Szu-22M4-est exportálta a Szovjetunió a Varsói Szerződésbe az addig exporttilalmi listán levő AL-21F hajtóművel és számtalan más továbbfejlesztéssel.

Az egy századnyi Szu-22M3 beszerzése után a következő ötéves tervidőszakra 1983-ban a szovjet elvárás 40 darab Szu-25K támadó repülőgép és 12 darab Tu-143 Reisz felderítő drón, illetve 13 darab MiG-23MLD vadászrepülőgép beszerzését tartalmazta a 101. önálló felderítő és 47. vadászrepülő ezredek kiegészítésére. Némi alkudozás után, 1985-ben már csak két századnyi 24 db Szu-25K vásárlásáról szóltak a tervek, a drónok és a vadászgépek nem fértek bele a legvidámabb barakk fenntartása mellett.

A nemzetgazdaság egyre súlyosbodó helyzete miatt 1987 szeptember 20-án a magyar vezérkar Moszkvába látogatott. A magyar küldöttség közölte, hogy a Szu-25K típust nem kívánja rendszeresíteni és több más új eszköz beszerzését is el kívánja halasztani, légvédelmi eszközökét és a harci helikopterekét. A jelen levő két szovjet marsall szerint a katonai vezetőknek a védelem kérdéseivel, nem pedig a népgazdaság teherbíró képességével kellene foglalkoznia. Szeptember 23-án a Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter találkozott Dmitrij Jazov védelmi miniszterrel, aki mélységes rosszallását fejezte ki a magyar katonai kiadáscsökkentési kezdeményezés miatt. A gazdasági helyzetre való hivatkozást elutasította, ráadásul attól tartott, hogy a magyarok hozzáállása láncreakciót vált ki a többi testvéri szocialista országban, amit megengedhetetlennek tartott. Ennek ellenére Magyarország mégis ki tudott hátrálni a beszerzésekből, amire a szovjetek is rábólintottak 1987 október 20-án. Nem csak a csatarepülő ezred, de az OKA hadműveleti-harcászati rakétaosztály beszerzését is törölték. Magyarországhoz képest a többi Varsói szerződés tagország masszív fegyverzet fejlesztésbe fogott, erről bővebben az extra tartalomban.

Szu-22M3 kontra MiG-23BM

Magyarország számára a Szu-22M3 beszerzés lehetséges alternatívája 1982-ben a MiG-23BN lehetett volna a. A darabonként 6,8 millió rubeles ára viszont csak 5%-kal volt alacsonyabb a 7,2 millió rubelbe kerülő Szu-22M3-hoz képest úgy, hogy számottevően kevesebb képességgel rendelkezett. Nem volt rádiólokátor ellenni rakétája és a precíziós csapásmérő fegyverzete is a H-23 rádió távirányítású rakétára korlátozódott. Ehhez képest a Szu-22M3 többféle precíziós csapásmérő fegyverrel is rendelkezett, felszerelhető volt felderítő konténerrel, képes volt elektronikai zavarókonténert hordozni és zavarótöltet kivető rendszerrel is bírt.

A legendákkal ellentétben Magyarország nem olcsójánoskodott, a kicsivel drágább megoldást mellett döntött a vezetés a Szu-22M3-mal. Persze lehetne azzal jönni, hogy miért nem az M4 változatot szerezte be az ország. A helyzet pont ugyanaz, mit a MiG-23MF és ML-nél volt. A Szu-22M4 a beszerzési döntés meghozásakor 1982-ben még nem állt rendelkezésre, annak exportját a Szovjetunió csak két évvel később kezdte meg. Persze lehetne azt mondani, hogy ez magyar politikai vezetés hibája. A realitás meg az, hogy folyamatosan jöttek ki az új, és egyre drágább fegyver típusok. Magyarország eddig tudta elodázni a vadászbombázó beszerzést, amit a többi Varsói Szerződés tagország már meglépett, sőt, még egy második fejlesztés lépcsőt is végrehajtott.

A Szu-22M3

Hajtómű

A beszerzés háttere után lássuk sorban a Szu-22M3 fő elemeit. A Szu-17 típuscsalád teljesítményét alapvetően határozta meg a hajtóműve. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió rendelkezett az R-29BSz-300 hajtóműnél fejlettebbel, az AL-21F-fel, az annyira drága volt és eleinte olyan keveset tudtak csak gyártani belőle, hogy egyesével osztotta szét Repülőgépipari Miniszter, hogy melyik gépbe mehet az adott példány. A prioritás a Szu-24-esen volt, majd a Szu-17-en, ezért a MiG-23 családba, tehát annak BN csapásmérőbe változatában már nem is jutott, sőt, még a továbbfejlesztett MiG-27-be sem. AL-21F hajtóművel feleszerelt Szu-17-est nem exportáltak 1976-tól egészen a Szu-22M4 változat megjelenéséig.

Emiatt került a Szu-22M3-ba is az R-29 hajtómű, és csak a Szu22M4 változat kapta meg az AL-21F-et a ’80-as évek közepén, ami akkor már nem számított annyira korszerűnek, hiába volt a legjobb szovjet turbojet hajtómű. Már beköszöntött a turbofan korszak, mire engedélyezték az ilyen hajtóművel felszerelt Szu-22M4 exportját.

Az AL-21F megalkotását a vietnámi háború során lelőtt F-4 Phantom II gépek J79 hajtóművének tanulmányozása tette lehetővé. Az ezzel felszerelt Szu-22M4 változat hatósugara kismagasságon kb. 20%-kal múlta felül az M3 változatét.

A hajtóműhöz kapcsolódóan az a városi legenda élt és talán él még most is, hogy azért R-29B hajtóműves Szu-22 változatot szereztünk be, hogy a MiG-23MF vadászrepülőgépekkel közös alkatrészbázisuk legyen, pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak ilyen hajtóművel adták el akkor a Szu-22M3-asokat.

Fegyverzet, függesztési lehetőségek

A repülőgép mérete és erős hajtóműve számottevően nagyobb csapásmérő fegyverzet hordozását tette lehetővé nemcsak a sokkal kisebb MiG-21-hez, hanem a MiG-23MF-hez képest is. Mind a MiG-23MF, mind a Szu-22M3 kb. 11 tonna szerkezeti tömegű volt, de a csapásmérésre tervezett típus fegyverzete messze meghaladta a vadászgépnek tervezett MiG-23MF-ét. A Néphadsereg addigi csapásmérő kapacitásához képest mennyiségi és minőségi téren is előrelépés volt a típus. Lássuk először a mennyiséget.

• A MiG-21MF és BISz vadászgépek kisebb hatótávolsággal legfeljebb 2 darab 500 kilós, vagy 4 darab 250 kilós vagy reálisan 8 darab 100 kilós bombával volt felszerelhető. A maximális fegyverterhelés 1 tonna lehetett.
• A MiG-23MF esetén a nagyobb bombákkal a hatósugár nagyobb lehetett, a maximális terhelés 2 tonna volt. A függesztési korlátok miatt az 500 és 250 kilogrammos bombákból a MiG-21-gyel azonos mennyiségre volt képes. A 100 kilós bombákból viszont 16 darab volt a maximum, de ebben az esetben törzs alatti póttartály hordozása a 2 tonnás limit miatt már nem fért bele. 

• Na, ezekhez képest a Szu-22M3 maximális terhelése 4 tonna lehetett. A Szu-22M3 így 100 kilogrammos bombából 20 darab, 250 kilogrammos bombából 10 darab, 500 kilogrammos bombából 8 darabot hordozhatott, amennyiben póttartályok használatát mellőzték. 

A Szuhoj kétféle póttartály hordozására volt képes, 800 és 1150 liter befogadó képességűekre. 1 liter kerozin kb. 0,8 kg tömegű, a póttartályok üres tömege kb. 100-150 kg. Így tehát 2 darab 800 literes póttartály mellett kb. 2,5 tonna, 2 darab 1150 literes mellett kb. 2 tonna, 4 darab 800 literes póttartály mellett is kb. 1,1 tonna fegyverzet volt hordozható.

Még két darab póttartály hordozása esetén is jellemzően meghaladta a bombafegyverzet mennyisége minden korábbi magyar üzemeltetésű típusét. Két darab 800 literes póttartály mellett is lehetséges volt 4 darab 500 kilós bomba, a két nagyobb póttartály mellett is vihetett 2 darab 500 kilósat. Pusztán a fegyverzet mennyisége és hatósugár alapján is dimenzióváltás volt a Szu-22M3 csapásmérés tekintetében. Áttelepüléshez mind a négy póttartály hordozható volt, nem csak a 800 literesből, de akár 2-2 a kisebb és nagyobb póttartályból is.

A hordozott bombák lehetettek hagyományos repesz-romboló FAB, a kazettás tölteteket tartalmazó RBK vagy a ZB napalm gyújtótartályok is. Természetesen a gépek képesek voltak atombomba hordozására, akár kettőre is a kisebb tömegű típusból. Gyakorlatban a 244N típus 1974-ben, míg az RN-24 1984-ben már kivonásra került, így az RN-28 volt az egyetlen típus, amit reálisan hordozhatott volna.

A bombák mellett a Szuhoj képest volt a Varsói Szerződésben általánosan használt nem irányított levegő-föld rakéták használatára is. Az 57 mm-es Sz-5 rakétákat tartalmazó UB-32-es blokkból legfeljebb 6 darabot, konténereként 32 darab rakétával, tehát összesen 192 darabot hordozhatott. A 80 mm-es Sz-8 rakétákat tartalmazó B-8 blokkból már csak négy volt a maximum, blokkonként 20 darab rakétával, tehát összesen 80 rakéta betöltése volt lehetséges. A nagyobb méretű, sínre függesztett rakéták voltak az 240 mm-es Sz-24 és 450 mm-es Sz-25, ezekből 6, illetve 2 darab volt a maximum.

Szintén új képesség volt a KMGU konténer megjelenése. Ezzel a kazettás bombákéhoz hasonló mini bombák szórása volt lehetséges. A konténerből szórták ki azokat, de maga a konténer viszont újrafelhasználható volt.

A bombafegyverzet mellett két szárnytőbe épített 30 mm-es NR-30 gépágyúval rendelkezett a Szuhoj, egyenként 80 darab lőszerrel. A beépített gépágyún kívül konténer formában is lehetséges volt 23 mm-es gépágyú hordozása, konténerenként 260 darab lőszerrel. Érdekesség, hogy a konténerek hátrafelé is tüzelhettek, ha fordítva voltak felfüggesztve. A kétüléses gyakorló/oktató Szu-22UM3-ason csak egy gépágyú volt.

A minőségi előrelépést a precíziós csapásmérő fegyverek, szovjet szemmel széles skálája biztosította, illetve a beépített fedélzeti rendszerek, amik lehetővé tették a pontosabb célzást a nemirányított bombákkal is. Az orrfutó előtti DISzSz-7 doppler radar segítségével nem csak a repülőgép magasságát, de sebességét is mérték a talajhoz képest, illetve a szél általi sodródást is. Ezt az adatot a bombacélzó és navigációs rendszer is felhasználta. A lézervezérlésű rakéták használatához beépített célmegjelölő képes volt távolságmérésre, a bombacélzáshoz is felhasználható volt a berendezés. Ezek berendezések és az általuk biztosított képességek miatt a Szu-22M3 még azonos bombaterheléssel is, a hasonló tömegű MiG-23MF vadászgéphez képest egészen más kategóriát jelentett a csapásmérés területén.

A MiG-23MF-en is elérhető rádió távvezérelt H-23M rakéta mellett, az H-25ML és H-29L lézervezérlésű rakéták alkalmazása is lehetséges volt. Ezen felül a Vjuga-E lokátor bemérő konténerrel a H-25MP lokátor elleni rakéta is a fegyverzet része volt. Ezzel a képességgel egyedülálló volt a Néphadseregen belül, sőt, azóta is, mert a Gripenhez nem rendszeresítettünk hasonló kategóriába eső rakétát. A Szuhoj elsőként a Néphadseregben felderítő konténer hordozására is képes volt, a Gripenek lényegében ezt a képességet teremtették meg újra, persze sokkal magasabb technikai színvonalon. Az elektronikai zavaró konténer hordozásának képességével is együlálló volt a Néphadseregben, amit együtt használhatott H-25MP rakéta és a Vjuga-E konténerrel is. Önvédelemre, végszükség esetén a R-13M és R-60 légiharc-rakéta is felszerelhető volt. Az R-60 rakéta dedikált függesztési hellyel bírt, minden csapásmérő konfigurációban hordozható volt.

Fegyver típusok és berendezések

Vegyük át röviden az Szu-22 fegyverzetét és a gép berendezéseit. Az eredetileg a MiG-23-ashoz kifejlesztett 287 kilogramm tömegű H-23M (AS-7 Kerry) távirányított rakétából 2 darab függesztése volt lehetséges, illetve a rakéták távirányításra szolgáló Delta-NGE rádióparancsközlő konténer. A botkormányon található négyállású kapcsoló segítségével lehetett a rakéták távirányítani, az amerikai AGM-12 Bullpup rakétához hasonló módszerrel. A csak nappal és jó látási viszonyok között maximálisan 8 kilométer távolságból indítható rakétából egy rácsapás alatt annak manuális távirányítású rávezetési módszere miatt csak egy volt célba vezethető. A rakétával kb. 6 méter körüli szórást lehetett elérni, tehát a rakéták kb. fele ekkora vagy kisebb távolságban csapódott be a célponthoz képest. A 111 kg tömegű harci rész kumulatív sugara 280 mm vastagságú homogén acélpáncélt üthetett át, illetve repeszei 40-50 méteren belül pusztítottak. Egy harckocsi méretű célt eltalálni vele csak szerencsével lehetett, de egy reptéren parkoló repülőgépet vagy egy nagyobb hajót szinte biztosan. A fegyver alkalmazásához relatíve jó látási viszonyok voltak szükségesek, a célra vezetés látás alapján történt enyhe süllyedés közben.

A 316 kilogramm tömegű H-25MP (AS-12 Kegler) lokátor elleni rakéta az olasz fegyveres erők HAWK légvédelmi rakétakomplexumainak folyamatos hullámú, a CWAR felderítő és HPIR tűzvezető lokátorainak megsemmisítésére szolgált. A H-25MP használatához szükséges volt a Vjuga-E konténer. A rakéta 40 kilométeres maximális indítási távolsága lehetővé tette a HAWK komplexum megsemmisítési zónáján kívül történő indítást. A rakéta indítás után kvázi-ballisztikus pályán repült a célja felé. A H-25MP az amerikai AGM-45 Shrike rakétához volt hasonló rugalmasság terén, egy adott hullámsávban volt csak hatásos egy adott rávezető fejjel, amit a földön lehetett cserélni. Hatótávolságban felülmúlta azt, de semmilyen téren nem volt összemérhető a kortárs amerikai AGM-88 HARM rakétával. Magyar szemmel nézve hatalmas előrelépés volt azonban ez is. A rakéta harci része 90 kilogramm tömegű volt

A repülőgépbe épített Klen-PSz lézeres távolság mérő és célmegjelölő berendezése lehetővé tette a H-25ML (AS-10 Kegler) és H-29L (AS-14 Kedge) rakéták célba vezetését. A lézernyaláb odalszögben, vagyis balra jobbra, +6-tól -30 fokig, függőlegesen, vagyis helyszögben plusz-mínusz 12 fokban volt állítható, lehetővé téve a cél támadását vízszintes repülésből is, akár mozgó cél esetén is. A célmegjelölő a gép orrkúpjába volt beépítve. A lézerrel történő célzást a pilóta előtti üveglapra felvetített célkereszttel hajtotta végre a pilóta látás alapján.

A rakéta rávezetést a lézeres célmegvilágítás miatt csak adott magasságban repülve lehetett végrehajtani, hogy a lézernyaláb ne terüljön nagyon szét a cél körül. A Szu-22 névlegesen 1500 méter függőleges látótávolság esetén volt képes rávezetni a célra kellő pontossággal a rakétát, azonban egy lengyelországi lövészeten az időjárás miatt 800 méteres felhőalap mellett is sikeres volt a rávezetés. A rávezetés pontossága nagyan függött a pilóta kézügyességétől is. A lézeres célmegvilágítás elvileg lehetővé tette két rakéta egyidejű rávezetését egy célra, de az első rakéta robbanása miatt felvert port és füst miatt ez nem volt célszerű.

Hogy azért érezzük a kontrasztot a korszak csúcskategóriás eszközéhez képest. Ez a képesség messze a ’80-as évek legvégén kifejlesztett amerikai LANTRIN rendszer alatt van, senki ne kezelje azt azonos szinten ezeket, csak mert lézeres rávezetést használ mindkettő. A LANTIRN messze automatizáltabb és infravörös kamerának hála éjszakai képességet is biztosított. Mivel célzó konténer az F-15 és F-16 szívócsatornája alatt hordozható, illetve a konténer gömbcsuklós szerkezettel és grio-stabilitzálással rendelkezik, ezért a célbefogás és bombaoldás után a repülőgéppel ki lehet fordulni. A célt így is képes követni a rendszer és a célmegjelölő lézersugarat a célon tartani eközben. Ettől függetlenül magyar szemmel nézve a Szu-22M3  egy dimenzióváltással ért fel.

A Szuhoj kétféle lézervezérlésű rakéta használatára volt képes. A kisebb, 300 kilogramm tömegű H-25ML rakéta maximálisan 8 km hatótávolságú volt, ebből 4 darab hordozása volt lehetséges volt.

A maximálisan 8 km hatótávolságú 660 kilogramm tömegű H-29L rakéta volt az igazi nagy kalapács, megerősített célok elpusztítására is alkalmas volt. A mozgási energiája és speciálisan kiképzett 317 kg-os harci résznek köszönhetően képes volt 3 m földdel fedett 1 m vastag megerősített vasbeton átütésére is. A nagy mérete és tömege miatt a H-29-ből csak két darab volt hordozható. Az Magyar Néphadsereg 36 darab rakétával rendelkezett, de az 1956-os eseményekből tanulva a hozzájuk tartozó indítósíneket a taszári alakulattól elkülönítve tárolták, hiszen megerősített bunkerekkel a környéken leginkább a hazánkban „ideiglenesen” állomásozó szovjet csapatok rendelkeztek. Ebből ered az a városi legenda, hogy a hozzájuk tartozó indítós síneket nem szereztük be, és hogy emiatt a gépek nem voltak képesek használni a rakétákat.

A Szu-22 szintén új fejezet nyitott a felderítő képességek terén. A 800 kilogrammos KKR-1TE felderítő konténerből 5 darabot szerzett be a Magyar Néphadsereg. A konténer két részből, a fotófelderítő- és a rádiófelderítő részből állt. A kamerák pozícióját a földön lehetett csak beállítani a kívánt felderítési feladatnak megfelelően.

A középső szekcióba, négy darab KDF-38 típusú kazettába FAP-100-as villanó patronokat lehetett betölteni, összesen 152 darabot. A kivetésüket követően a magnézium begyulladása elegendő fényt biztosított a fotózáshoz, de csak kismagasságon. Így a Szuj-22 képes volt nappali és éjszakai fényképezésre. A felvételek elkészítése közben tartani kellett a sebességet és a magasságot is.

A PA-1 panoráma rendszerrel repülési magasság 200-1000 méter, sebesség 800-1000 km/h között lehetett. A magasságértéket a repülőgép-vezető választhatta ki, a felvétel szélessége a repülési magasság tízszerese volt.

Az UA-47 rendszer éjjeli és nappali légi fényképezésre is alkalmas volt. 152 darab éjjeli vagy 200 nappali felvétel készítése volt lehetséges. Éjszaka minden exponáláskor szükséges volt egy villanó patron kidobása. A sebesség 700-1100 km/h, magasság 300-1000 méter között lehetett. Két átfedő optikával, előre beprogramozott magassággal vagy automata vezérléssel működhetett. A felvétel szélessége a repülési magasság 1,4-szerese volt.

A konténer repülési magasság függvényében a radarhorizontig a földi lokátorok típusának azonosítására, illetve nagyjából 5-10 kilométer pontosággal pozíciójuk bemérésére is alkalmas volt. A bemérés pontosságát a navigációs rendszer sodródása is rontotta. A mért adatokat 128 csatornás, 19 centiméter széles filmre rögzítette.

A KKR konténerek hordozására csak néhány gépet jelöltek ki, a működtetéshez szükséges kezelőszervek nem voltak megtalálhatók az összes gépen. A konténert kizárólag a törzs alá függeszthették tömege és majdnem 7 méteres hossza miatt. Függesztése esetén a sebességet nem, de a legnagyobb túlterhelést 3,5 G-re korlátozták.

Önvédelmi képességek

Az önvédelem terén is új fejezetet nyitott a Szu-22, ez volt az első repülőgép a Néphadseregben, ami zavarótöltetekkel is el volt látva. A gép törzsébe épített KDSz-23 passzív zavarkeltő berendezéssel 2x 6 db PPI-50-1 infravörös, vagy PPR-50 rádiólokátor elleni csalitöltet volt kilőhető. Emellett lehetséges volt a fedélzeti gépágyúk PRL-NR-30 jelzésű lőszerével, illetve Sz-5P-1 nemirányított rakéták alkalmazásával dipólfelhő létrehozása a repülőgép előtt. Radar-besugárzásjelzővel is rendelkezett a típus, de a szovjet gépeken beépített SzPO-15 helyett csak a régebb SzPO-10 típust kapta meg.

A légvédelmi rakéta-rendszerek elleni harchoz vagy kötelék oltalmazásához a gépek hordozhatták a 160 kilogramm tömegű SzPSz-141MVGE zavaró konténert. A konténerhez kilenc különböző moduláló patron állt rendelkezésre, ezekkel különböző frekvencia sávban végezhették a zavarást. A patronok gyorsan cserélhetők voltak, de csak a földön. Előre meg kellett tervezni a bevetés jellegét, hogy milyen eszközök ellen akartak tevékenykedni.

A Néphadsereg szemszögéből az olasz Nike Hercules és HAWK légvédelmi rakéta-komplexumok lokátoraival szemben önvédelem, illetve kötelék védelmi zavarás létrehozására a gép előtt és mögött is volt szükség. A magyar Szuhoj század összesen 3 darab konténerrel rendelkezett. A HAWK légvédelmi rakéta-rendszer elleni zavarás képességét élesben is bizonyította az eszköz Irak-iráni háborúban.

Kabin, avionika, navigáció

A Szu-22 kabinja már szovjet szemmel sem számított korszerűnek, a ’70-es évek elejének szovjet szintjét képviselte. Valódi HUD kijelzővel nem rendelkezett, még a MiG-29/Szu-27 pároshoz mérhetővel sem. A ’70-es években alapvetően kismagasságú profillal repültek volna, de terepkövető radarral nem rendelkezett a Szuhoj, csak rádió magasságmérővel.

Hatósugár, repülési teljesítmény

A Szu-22 hatósugara végig kismagasságú, terepkövető bevetési profillal számolva a következőképpen alakult:

• 4 darab 800 literes póttartállyal és 2 darab 500 kg tömegű bombával 600 kilométer
• 4 darab 500 kilós bombával és csak 2 darab 800 literes póttartállyal ez 450 kilométerre csökkent
• maximális bombateherrel, 8 darab 500 kilós bombával már csak 300 kilométer volt

A hatósugár értékek 7% fogyasztás felül becsléssel, 4 perc tartalékkal, a póttartályok üresre fogyasztásakor azok eldobásával, bombák a távolság felénél leoldásával értelmezettek. Csak a célkörzetben alacsonyan repüléskor, oda és visszaúton nagy magasságban repülve, a hatósugár kb. 20-40%-kal is lehet nagyobb attól függően, hogy ezen útszakaszok hossza hogyan aránylik egymáshoz. Viszont reálisan nézve a póttartályokat nem dobják el minden bevetésen azok korlátozott mennyisége miatt, ez némileg csökkenti ezeket az értékeket. A maximális áttelepülési távolság 11 ezer méteren repülve, póttartályok nélkül 1450 km, 2+2 darab póttartállyal 6-7 ezer méteren 1950 km, a póttatályok eldobása nélkül.

A típus repülési teljesítménye vadászbombázó létére helyenként meglepően jó volt. Függőleges manőverekben függesztmények nélkül 4000 méter alatt a MiG-21BISz előtti MiG-21 változatokkal összemérhető volt. Kismagasságon, maximálgáz teljesítménnyel repülő Szuhojt a MiG-21-esek csak minimális ideig tudták üldözni, sebesség különbség alig volt köztük. 11 000 méter magasan 2 darab R-60 rakétával a Szu-22 képes volt 1,8 Mach sebességre gyorsítani, de ez igazából csak elméleti csúcssebsessége. Ennek jelentősége nem volt, mert bombaoldás után ekkora magasságba még meneküléskor sem emelkedtek, a hatósugár korlát, illetve a függesztő sínek és gerendák légellenállása miatt ezt amúgy is képtelen lett volna elérni.

A variaszárnyas kialakítása ellenére a szovjet hagyományoknak megfelelően a Szu-22M3 is rendelkezett fékernyővel a kigurulási hossz csökkentésére. A leszállósebessége normál leszállótömeg esetén 280 km/h körül alakult. A fékernyő használata esetén a megállási távolság kb. 850 méter, a fékernyő nélküli 1200 méter volt.  8 darab 500 kilós bombával és teljes belső üzemanyaggal a felszállási nekifutási úthossz kb. 1600 méterre adódott.

Érdekes módon a Szu-17 család alkalmas volt legalább 2200 méter hosszú, döngölt, előre előkészített füves felszállómezőről való üzemeltetésre is, de csökkentett 2 tonna fegyver terheléssel, amit a hazánkban állomásozó szovjet alakulatok rendszeresen gyakoroltak is.

A típus magyarországi története

Lássuk röviden a típus magyarországi szolgáltatnának történetét. 1983 november és december folyamán érkeztek meg Taszárra a Szuojokat szállító An–12-es katonai teherszállító repülőgépek, mindegyik egy darab szétszerelt Szu-22-essel. A repülőgéptörzs egy úgynevezett „törzskocsin”, faládába csomagolva érkezett. A láda két oldalára volt rögzítve az adott repülőgéphez tartozó két szárny és a függőleges vezérsík. A repülőgép-tartozékok, a kiszolgáláshoz szükséges eszközök néhány nappal a légi szállítást követően, vasúton érkeztek Taszárra. A gépek összeszerelése és berepülése után 1984 áprilisában állt rendszerbe a 12 darab Szu-22M3 harci és a 3 darab Szu-22UM3 gyakorló-harci változat, egyidejűleg az addig Szolnokon települt L-29 Delfinek kivonásával.

1985-től a nádudvari lőtéren földi célokra hajtottak végre lövészetet kis hatótávolságú bomba és rakétafegyverzettel, illetve légifényképezést is gyakorolták nappal és éjjel is. A század Mezőkövesd repterére települve hajtotta végre a feladatokat hétvégenként, mivel a lőteret két szovjet vadászbombázó ezred használta hétköznap.

A „Gránit-85” hadszíntér-légvédelmi rendszergyakorlat során a magyar Szu-22M3 és Kunmadarasról Taszárra települt szovjet Szu-17M2-es ezred gépei szimulált légicsapást mértek a Sárbogárdon települt Sz-75M3-OP Volhov légvédelmi rakéta osztályra. A csapásmérő gépek 50 méter magasan, 1000 km/h sebességgel repülve úgy csaptak rá a célra, hogy a Volhov alakulat még befogni sem tudtak őket, igazolva ezzel a kismagasságú bevetési profil hatásosságát. A gyakorlatot a Taszárra telepített mobil műholdas adóvevő berendezés segítségével Moszkvából irányították.

A század 1986-ban hajtott végre éleslövészetet Lengyelországban H-25ML lézervezérlésű irányított rakétával kiselejtett harckocsira, illetve tenger feletti lőtéren légi célra, ejtőernyős infrabombára R-13M rakétával. Az eredményt kiválóra értékelték, ezáltal a század minden repülőgép vezetője megszerezte a jártasságát a típus rendeltetésszerű alkalmazására. Magyar lőtéren azok korlátozott mérete miatt nem volt lehetőség H-25 rakétával éleslövészetre.

A század állománya a Pápai reptéren található SzTL-4 típusú MiG-23MF szimulátor segítségével begyakorolta a H-23M rádió távirányítású rakéta célba vezetését is, de egyetlen valódi rakétaindítást sem hajtott végre a század fennállásának ideje alatt. Szu-22-es szimulátort a Néphadsereg nem szerzett be, ezért csak a kunmadarasi szovjet vadászbombázó ezred szimulátorát használhatták alkalmanként a pilóták, annak kivonásáig.

1988-ban engedélyezték a nádudvari lőtérre történő kirepülés végrehajtását 50-100 m-es magasságon, miután az NDK-ban tartott gyakorlatok során ennél alacsonyabban is repültek a pilóták. A kinti látogatás során a svéd felségvizekhez közel 20 méter magasságban is repültek a tenger felett.

A „Gránit-88” gyakorlaton a magyar Szuhoj század a nyugati támadók szerepét játszotta. Az ellenük történő elfogási sikeresség messze elmaradt a felső vezetés elvárásaitól. A Varsói Szerződés légvédelmi és vadászrepülő csapatai hatékonysága alig haladta meg az 50 %-ot, az automatizált műszeres rávezetések eredményessége pedig a 30 %-ot sem érték el.

A gazdasági megszorítások miatt ekkor már csak 56-64 óra repülési idő jutott éves szinten egy pilótára. Ez havonta mindössze 4-5 órányi repülési időt jelentett, ami a repülésbiztonsági minimumhoz közel eső érték volt.

A hidegháború enyhülésével, de még a szovjet csapatkivonások megkezdése előtt az országban tárolt atombombákat a legnagyobb titoktartás mellett 1989 novemberében öt különleges, „ezüst” vasúti szerelvénnyel elszállították Magyarországról. A szovjet csapatok kivonulása hivatalosan csak 1990 március 12-én kezdődött. 1991m június 19-vel az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. A Szuhojok atombombázó képességét gyári szerelő ellenőrzése mellett négy hónap alatt megszüntették.

1991 szeptemberében először rendeztek nyílt repülőnapot Taszáron, ahol bemutatkoztak a Magyar Honvédségben rendszeresített repülőeszközök, köztük a Szu-22M3 is.

1995 november végére a Dunai Repülőgépgyár Rt. belorusz partnerével együttműködve hat hónap alatt elvégezte a „03”-as oldalszámú Szu-22-es, 1200 óra repült idő utáni nagyjavítását, amelyet két hét múlva a „02”-es követett. A továbbiakban hasonló módon végrehajtották a nagyjavítást a „04”, „09”, „10”, „12”, „14”-es gépeken is.

1996-ban a század ismét a lengyelországi Pilába települt és éleslövészettel egybekötött harcászati gyakorlatot hajtott végre kiváló eredménnyel. A Taszárról felszálló Szu-22-esek éles rakétákkal felszerelve hajtották végre az áttelepülést 1 óra 40 perc alatt.

A típus utolsó magyarországi repülését a „15”-ös oldalszámú repülőgép hajtotta végre, 1997 februárjában Pápa repülőtérre átrepüléssel. 1997 szeptember 1-én a Szu-22M3 és Szu-22UM3 repülőgéptípust kivonták a Magyar Honvédség hadrendjéből annak ellenére, hogy alig 1,5 éve történt meg az ipari nagyjavítás és bőven volt még bennük naptári és repült óra tartalék. Egyik harci változat sem repült 20 óránál többet a nagyjavítást követően, a kétüléses oktató-gyakorló változat is csak 27 órát töltött a levegőben.

Alig 13 éves szolgálatukkal a magyar fegyveres erőknél a legrövidebb ideig szolgálatban tartott sugárhajtóműves típus kétes dicsőségét szerezte meg ezzel a Szu-22M3. A második helyezett MiG-19P 14 évet húzott le 1960-1974 között, holtversenyben a harmadik helyen a MiG-17PF, MiG-23MF és a MiG-29 vannak a maguk 17 éves szolgálati idejükkel. Ebből a MiG-23MF-ek üzemidéjét lényegében teljesen kirepültük. A típussal bekövetkező repülési eseményekkel és gépveszteségekkel az extra tartalom foglalkozik.

 Közreműködők

• Molnár Balázs                                Grafika, animáció, szöveg
• Hpasp                                             Technikai lektor és tartalombővítés
• Cifka”Cifu” Miklós                           Technikai lektor

 A Patreon és Donably felületek elérhetősége az extra tartalomhoz és támogatásához.

https://www.patreon.com/militavia

https://www.donably.com/militavia-katonai-repules-legvedelem

 [1] https://youtu.be/gJxi-NYbPWU

https://hunavia.freeweb.hu/TYPE/Su-22_base/Su22SERIAL/HuAFSu22M3IDNo01/photos/photo7.html

 https://hunavia.freeweb.hu/TYPE/Su-22_base/Su22SERIAL/HuAFSu22M3IDNo02/photos/photo1.html 

 https://hunavia.freeweb.hu/TYPE/Su-22_base/Su22SERIAL/HuAFSu22M3IDNo14/photos/photo321.html