Előszó

 A Magyar Néphadsereg a hidegháború végén két vadászgépcsaládot üzemeltetett, a MiG-21-est és a MiG-23-ast. A MiG-23 típuscsalád megítélése rendkívül vegyes a téma iránt érdeklődök között nem csak Magyarországon, de a nagyvilágban is. Járjunk hát utána, hogy mennyire volt jogos vagy jogtalan a kritika és, hogy mi volt a magyarországi beszerzés hátterében.

A két típuscsalád háttere

A MiG-21 család gyökerei még egészen az ’50-es évekig nyúlnak vissza. Első változata a MiG-21F még sem légharc-rakétával, sem radarral nem rendelkezett 1960-as hadrendbe állításakor. A MiG-21F-13 már két darab R-3Sz (AA-2A Atoll), kis hatótávolságú, infravörös vezérlésű rakétákkal is felszerelhető volt, 1-1 darabbal a szárny alatt, a törzs alatti beépített gépágyú mellett. A típuscsaládot folyamatosan fejlesztették, aminek utolsó változata a MiG-21BISz volt. Ennek a gyártása 1972-ben kezdődött, 1975-től a Varsói Szerződébe és harmadik világ szovjetbarát országaiba is exportálták a típust. Érdekesség, hogy a MiG-21BISz gyártása szinte egyidőben ért véget a MiG-23 családéval.

 A MiG-23 első prototípusa már az híres/hírhedt 1967-es Domogyevói Légiparádén is feltűnt, azonban két kisebb szériát követően, a típuscsalád első nagy sorozatának, a MiG-23M változat sorozatgyártása csak 1971-ben indult meg. Ebből 1971 és 1978 között a Szovjet Frontlégierő és a Honi Légvédelem számára összesen 1353 példányt szállítottak le. Ennek exportváltozata az MF típus volt, amit 1978 és 1983 között gyártottak, összesen 278 példányban. Az MF-nek két alvariánsa volt, az egyiket a Varsói Szerződés számára („A”), a másikat az ezen kívüli, harmadik világbeli országok számára („B”) gyártották. Ez utóbbiak számára az MF változat exportja csak 1981-ben kezdődött meg.

MiG-ek Magyar Néphadseregben

 A MiG-23MF típus beszerzése előtt a Néphadsereg légierejében 1976-tól már csak MiG-21 vadászgép család állt hadrendben, a MiG-15, -17 és -19 típuscsaládokat 1975-re már mind kivonták az állományból. A MiG-21 családból F-13, PF és MF változtok voltak hadrendben, de ebből az ősrégi F-13 már csak a másodvonalat képviselte, a gerincet az MF és a PF változatok jelentették.

A MiG-23MF változat beszerzése a szovjetek által megkövetelt fejlesztési lépcső volt a ’70-es évek végén. Első lépésben a Varsói Szerződés az összes tagországnak be kellett szereznie egy századot, vagyis 12-13 darab vadászgépet, hasonlóan a párhuzamosan, szintén megkövetelt egy zászlóaljnyi T-72 harckocsihoz. Gyakran felmerülő rosszmájú megjegyzés a téma iránt érdeklődőknél, hogy mennyire ostoba volt a magyar felső vezetés, hogy az MF változat beszerzése mellett döntött, merthogy inkább a korszerűbb ML változatot kellett volna megcélozni. Azonban az előbb elhangzottak alapján ez nem a magyar politikai vezetés döntése volt. A másik szépséghibája ennek a kritikának, hogy az ML változatot csak 1981-tól kínálták a VSz tagországai számára.

Az eredeti nagyívű elképzelésekkel szemben, hogy a „Legvidámabb barakk” továbbra is vidám maradhasson nem a teljes légierő átfegyverzését tervezték, csak az elsőlépcsős alakulatokat. Ez akkor hat darab elsőlépcsős vadászrepülő századot jelentett, melyből három Pápán, három Taszáron települt.

A „megoldjuk okosban és megúszósan” megközelítés abban rejlett, hogy a Néphadsereg légierejének fejlesztésekor az 6 századból mindössze egyet terveztek a MiG-23MF típusra átfegyverezni, további négy repülőszázad gépállományát a korábbi MiG-21 változatok helyett a legújabb BISz variánsú MiG-21 vadászgépekkel modernizálták, illetve Taszáron a PF változattal felszerelt századokat összevonták. Kivonták a MiG-21F-13 változatot és Kecskemétre csoportosították a MiG-21MF típust, immáron másodvonalas technikává nyilvánítva.

A döntés hátterében az állt, hogy amíg a MiG-21BISz korabeli ára a hozzá tartozó rakétafegyverzettel 65 millió forint volt, addig a MiG-23MF már 198 millió forint, tehát háromszor többe került. Egy ezrednyi MiG-23MF árához képest kb. 10 százalékkal kevesebbe került az egy századnyi MiG-23MF és négy századnyi (kb. 60 darab) MiG-21BISz beszerzése (276 kontra 246 millió rubel.) A MiG-23 családról és a hazai szervezeti felépítésről, üzemeltetésről bővebben az extra tartalomban esik szó.

MiG-21BISz kontra MiG-23MF számokban

Lássuk hát a számok tükrében a két vadászgép típust. A MiG-21BISz üres tömege 6,2 tonna volt a MiG-23MF 11,2 tonnájához képest, holott mindkét vadászgép egyhajtóműves volt. A MiG-21 számottevően kisebb és könnyebb, ami alapvetően meghatározta, pontosabban inkább lehatárolta a vadászgép képességeinek maximumát. Egy nagyobb és nehezebb platformba értelemszerűen több és nehezebb elektronika építhető be, több és nehezebb fegyverzet hordozására képes, mert azonos tömegű fegyverzet kevésbé rontja a le a repülési jellemzőket. A nagyobb és nehezebb MiG-23 megalkotásának viszont alapfeltétele egy legalább hasonló fajlagos, de összességében nagyobb abszolút teljesítménnyel bíró hajtómű volt. Ennek köszönhető, hogy a nagyobb és nehezebb gép közel azonos vagy akár jobb teljesparaméterekkel rendelkezhetett, mint az alig fele akkora tömegű MiG-21BISz.

A MiG-21BISz-nél beleadtak apait anyait, mondhatni az eredeti koncepció szteroidon nevelt változata a MiG-21BISz. Ez volt az utolsó dobás, a MiG-21 család evolúciójának a lezárását jelentette, legalábbis szovjet részvétellel. Az ’50-es és ’60-as évekbeli R-11/13 hajtómű családból végső maradék teljesítménytartalékot is kipréselték. Az R-25-300 hajtómű a korábbiakhoz képest egy speciális üzemmódot kapott, a rendkívüli üzemmódot (CsR), de ezt csak 4000 méter magasság alatt és legfeljebb 3 percig lehetett alkalmazni. Ebben az üzemmódban a maximál utánégetéshez képest a tolóerő további kb. 30%-kal nőtt, fékpadon 7,7 tonnáról 9,9 tonnára. Ezzel a MiG-21BISz tolóerő/tömeg aránya hasonlóvá vált a 4. generációs vadászgépekéhez, de csak 4000 méter alatt. Azt azonban szükséges megjegyezni, hogy ettől a manőverező légiharcban egyes paraméterei nem sokat javultak, ez inkább a vízszintes gyorsulás és emelkedési sebességre volt hatással.

A MiG-23MF R-29-300 típusú hajtóműve bár későbbi tervezés volt, érdekes módon a fajlagos paraméterei alig haladták meg az R-25-ét. Viszont a nagyobb hajtómű nagyobb abszolút tolóereje tette lehetségessé magának az MiG-23-nak a megalkotását. Ellentétben például a Szu-15 vagy a kínai J-8 típussal, ahol két kisebb méretű hajtómű volt szükséges, ami növelte a légellenállást és a szerkezeti tömeget, a huszonhármasnak már elég volt egy is.

A MiG-21BISz minden korábbi változatnál nehezebb lett, csakhogy a szárnyfelülete nem nőtt. Tehát azonos túlterheléshez nagyobb állásszög és légellenállás tartozott. Hiába volt a számottevően nagyobb tolóerő, a nagyobb tömeg és azonos aerodinamikai kialakítás miatt a gép forduló szögsebessége alig vagy egyáltalán nem javult. A nagyobb tömeg a leszállásnál is problémát jelentett volna, hiszen minél magasabban van a gép orra a nagyobb állásszög miatt, annál kevésbé látni ki előrefelé, vagy a leszálló sebességet kell növelni, ami egy ponton túl nem járható. Ezt a problémát az úgynevezett határréteg lefúvó SzPSz rendszer oldotta meg, amivel a nagyobb géptömeg ellenére a leszállósebesség kellően alacsony, 270 km/h maradt.

A MiG-23 a változtatható nyilazási szögű, vagyis variaszárnnyal rendelkezett, ami tervezésekor a jövő útjának látszott. Ezzel vált lehetségessé tovább csökkenteni a leszállósebességet a nagyobb géptömeg mellett, illetve egyszerűbbé tette a fékezést is. Ettől függetlenül a MiG-21-hez hasonlóan fékernyő használata volt szükséges, a leszállási úthossz kismértékben hosszabbra adódott, mint a MiG-21BISz-é. A variaszárny lehetségessé tette a felhajtóerő, homlokellenállás és a hullámellenállás optimalizálását, viszont a szárny nyilazási szögét manuálisan kellett állítani, nem volt automatizált, mint mondjuk a kortárs F-14 Tomcat-en. A huszonhármas közeli légiharc képessége egyes területeken jobb volt, mint a MiG-21-é, mert például a hajtómű felpörgési ideje gyorsabb volt, a gázkarállás változását gyorsabban követte le a tolóerő változása, dinamikusabban volt repülhető a vadászgép.

A MiG-21BISz maximális túlterhelhetősége 8,5G volt a huszonhármas 7G-jével szemben, de ennek gyakorlati jelentősége csak a hangsebesség közeli tartományban és 4000 méter magasság alatt volt. A repülési magasság növekedésével a tolóerő csökkenése nem tette lehetővé az 4-5G túlterhelésnél nagyobb tartós manővereket, tehát ez a különbség lényegében nem jelentkezik légiharcban.

MiG-21BISz kontra MiG-23MF harcászati lehetőségek

Látóhatáron túli légiharc-képességek

A két vadászgép mérete alapvetően meghatározta azok harcászati lehetőségeit. A nagyobb és nehezebb MiG-23-ba épített Zafír-23 lokátor-rendszer tömege 640 kg, addig az MiG-21BISz-ben levő Zafír-21 rendszer tömege csak 236 kg volt, kevesebb, mint a fele. Csak, hogy ennek érezzük a súlyát, a Zafír-23 lokátorrendszer tömege a MiG-21BISz szerkezeti tömegének 10%-a volt. Ráadásul a MiG-21 aerodinamikai kialakítása, a mozgó orrkúpot használó szívócsatorna sokkal inkább korlátozta a beépíthető antenna maximális méretét. A MiG-23 üres tömegének majdnem 6%-a volt a Zafír-23, addig a Zafír-21-nél a BISz üres tömegéhez képest a lokátorrendszer csak a tömeg 3,8%-a volt. A kisebb és kevesebb elektronikai berendezés és a kisebb antenna alapvetően más kategóriába helyezte a két vadászgépet.

A Zafír-23 maximális észlelési távolsága egy Tu-16 méretű cél ellen maximálisan 55 kilométer, addig a Zafír-21-nél ez csak 27 kilométer volt. MiG-21 méretű célt az előbbi kb. 40 kilométerről, addig a Zafír-21 csak 23 kilométerről volt képes észlelni. A célkövetési távolságok ennél kisebbek voltak, lásd az ábrán.

Már ezek a paraméterek is mutatják a két gép közötti markáns eltérést, de ennél lényegesen többről volt szó. Az impulzus üzemű, analóg szűrős doppler radarnak köszönhetően a MiG-23MF korlátozottan, de képes volt földháttérben repülő célok felderítésére is. Egy Tu-16 méretű cél ilyenkor 20 kilométerről, egy MiG-21 méretű célt 15 kilométer távolságból volt képes észlelni. Az 1975-ös, a légvédelem fejlesztését meghatározó dokumentum szerint a ’80-as években a célok 80%-át várták kismagasságon vagy akár terepkövető profillal érkezni, akár éjszaka is. Az utóbbira képes volt például az olaszok által használt Tornado vadászbombázó, vagy az akkor már több, mint 20 éve hadrendben álló amerikai F-111 család. Tehát a különbség a két lokátor között minden, csak nem elhanyagolható, alapvetően határozta meg a vadászgépek harcértékét.

A MiG-23 a dimenzióváltást jelentő lokátoron túl rendelkezett egy további eszközzel, ami a MiG-21 egyetlen változatán sem volt. A gép orr-részén, alul volt beépítve a TP-23 hőpellengátor, vagyis az infravörös célkereső. Ennek segítségével, földi lokátorok rávezetésével a vadászgép a saját lokátorának kisugárzása nélkül, rejtetten volt képes a célpontot hátulról megközelíteni, amennyiben az időjárás lehetővé tette annak használatát. A felderítési távolsága a TP-23-nak erősen függött a célpont hajtómű teljesítményétől, illetve az időjárástól. Egy utánégető nélkül repülő célt tiszta időben kizárólag hátsó féllégtérből 25-30 kilométer távolságból észlelt, utánégető alkalmazása esetén a fenti távolság jelentősen nőtt.

A célpont rejtett megközelítéséhez nyújtott segítséget a Lazúr-M rendszer. Ennek lényege, hogy a földi radarok által felderített célokra, az automatizált rávezetési rendszerekkel végrehajtható volt a célpont közelébe vezetése a vadászgépnek adatkapcsolaton keresztül, szóbeli rádiózást mellőzve. A képen látható lámpasoron felvillanó számok és karakterekkel kapott utasításokat a pilóta, hogy mikor és merre forduljon, mikor gyorsítson, mekkora a céltávolság, illetve mikor tüzelhet vagy térjen vissza a támaszpontra.

A MiG-21BISz két változatát rendszeresítette a Magyar Néphadsereg, valójában a teljes típusjelzése a gépeknek
MiG-21BISz-A és BISz-AP volt, legalábbis Magyarországon, mert ezek nem általánosan voltak használva a többi alkalmazónál. Ez a két alváltozat egyes berendezésekben eltért egymástól. Az BISz-A típus rendelkezett a Lazúr-M rendszerrel, de az BISz-AP változat nem, azon cserébe az RSzBN-5Sz navigációs- és leszállító rendszer volt, ami az éjszakai/rossz időben leszállást könnyítette meg. A MiG-23MF ellenben mindkettővel rendelkezett a mérete lehetővé tette mindkét rendszer beépítését, nem kellett kompromisszumot kötni. Hát igen, nagy pénz, nagy foci...

A MiG-23 vadászgép mérete lehetővé tette nagyobb tömegű és méretű fegyverzet hordozását is, ami a nagyobb felderítésű távolságú radarral együtt megteremtette a látóhatáron túli légiharc képességét. A Zafír-23 és az R-23R rakéta párosával a MiG-23 lett a Szovjet Frontlégierő első típusa, ami rendelkezett ezzel a képességgel. Hiába lenne képes elvi szinten a MiG-21 hordozni a 220 kg tömegű R-23R rakétát, a megfelelő lokátor hiányában azt nem képes használni. De még ha megfelelő lokátor létezett volna, a sokkal kisebb vadászgép repülési teljesítményét jelentősen lerontotta volna két ilyen rakéta hordozása. A látóhatáron túli légiharc-képesség megteremtése akkor egy ilyen kis méretű vadászgépnek megvalósíthatatlan volt az akkori szovjet technológiai szinten. A MiG-21BISz változattal a szovjetek lényegében kimerítették az akkori technológia és ésszerű költségkeret mellett a típuscsalád továbbfejlesztésének a lehetőségeit. Ez lett a típuscsalád hattyúdala, legalábbis a hidegháború és a Szovjetunió égisze alatt.

A MiG-23MF a szárnyak alatti függesztőn 1-1 darab R-23R félaktív vezérlésű légiharc-rakéta hordozására volt képes. Az R-23 másik változata az infravörös vezérlésű R-23T volt, amivel rejtetten is lehetséges volt a célok támadása is, de csak a hátsó féllégtérből. A hűtött ólom-szulfid detektort használó infravörös érzékelő miatt a rakéta szemből támadásra még alkalmatlan volt. Tehát a MiG-23MF megfelelő földi rávezetés esetén a saját lokátorának használata nélkül is képes volt elfogni célt, a TP-23, a Lazúr-M és az R-23T trió segítségével. Az R-23 rakéták 5G túlterhelésű manővert végző cél ellen is hatásosak voltak. A Néphadsereg kb. 100-100 darab R-23R és T változatú rakétát szerzett be.

A MiG-21BISz is rendelkezett lokátor-vezérlésű, félaktív légiharc-rakétával, ez volt az R-3R (AA-2C Atoll), amit az R-3Sz (AA-2A Atoll) alapjaiból fejlesztettek ki. A Néphadsereg által rendszeresített MiG-21 variánsok közül csak a BISz volt képes használni, minden korábbi huszonegyes csak az R-3Sz rakétát volt képes hordozni, változattól függően 2-4 darabot. Félaktív vezérlés ide vagy oda, a MiG-21BISz továbbra is csak a célpont mögül végrehajtott támadásra volt alkalmas, egy kb. +/- 20 fokos tartományon belül még ezzel a rakétával is. Hiába mutatott fejlődést ezzel a MiG-21BISz, de ettől még közelében nem volt a MiG-23MF valódi látóhatáron túli légiharc-képességéhez, hiszen nemhogy szembe, de még oldalról támadásra sem volt alkalmas még az új rakétával sem.

Az R-3R rakéta tömege 83 kilogramm, a 75 kilogramm tömegű R-3Sz-hez képest némileg nehezebb lett. Továbbra is csak enyhén manőverező cél ellen volt hatásos, az R-3Sz-hez képest egy jottányit sem lépett előre a rakéta ezen a téren. A rakéta maximális indítási távolsága 7 kilométer volt a célpont radarreflexiója sebessége és repülési magasságának függvényében. A BISz 4 darab R-3R hordozására volt képes, de jellemzően csak 2 darabbal repült, mellette 2-4 darab infravörös vezérlésű rakétát hordozhatott, lásd később.

Az MiG-23MF számára az R-23R rakétával földközelben a maximális indítási távolság kb. 9 kilométer, közepes magasságon 15 kilométer és nagy magasságban 25 kilométer volt. A maximális távolságot a R-23R passzív vevő érzékelője korlátozta le, a későbbi R-24R változat ezt jelentősen kitolta. A rakéta akár 4G túlterhelésű manőver közben is indítható volt.

 Kis hatótávolságú légiharc-képességek

A MiG-21BISz megjelenésekor az új infravörös vezérlésű R-13M (AA-2C Atoll) rakéta mellett az akkor már kőkorszaki, a vietnámi konfliktus légiharcai által bizonyítottan elavult R-3Sz (AA-2A Atoll) kis hatótávolságú infravörös vezérlésű rakéta alkalmazására volt képes. Az R-13M az R-3Sz továbbfejlesztése volt, immáron hűtött infravörös célkereső fejjel. Az új rakétának a hajtómű üzemidejét 2,2 másodpercről 4,5 másodpercre növelték úgy, hogy a tolóerő csak 20%-kal volt kisebb. Tehát összességében a rakéta teljes impulzusa nőtt és nagyobb távolságon volt már használható, ahol a rakéta átlagsebesége is magasabb volt. A rakéta már 4G túlterhelésű manőver közben is indítható volt és 5G túlterhelést végrehajtó cél ellen is hatásos volt. Az R-13M minden téren komoly előrelépés volt az ősrégi R-3Sz-hez képest, amit 2G túlterhelésű manőver közben volt csak indítható, csak enyhén manőverező cél ellen. Az R-13M rakétát mind a négy függesztési ponton hordozhatta a MiG-21BISz.

A típusra később integrálták az R-60 (AA-8 Aphid) kis hatótávolságú infravörös vezérlésű légiharc-rakétát is. Érdekesség amúgy, hogy repülőgépen alkalmazott légiharc-rakéták közül mai napig ez a világ legkönnyebb rakétája, a tömege csak 43 kilogramm.

(Egyes helikopterekről alkalmazható az amerikai Stinger és az orosz Igla rakéta, az még az R-60-nál is könnyebb, de az utóbbi merevszárnyú, embervezette repülőgépen nem használatos, egyes drónokon viszont igen.)

A cél repülési magasságának függvényében a maximálisan indítási távolság 2-8 kilométer. A vietnámi tapasztalatoknak köszönhetően ez a rakéta már alkalmas volt a jól manőverező célok leküzdésére is. 7G túlterhelésű manőver közben is indítható volt és akár 8G túlterhelést végrehajtó cél ellen is hatásos lehetett, a rakéta végfázis sebességétől függött, hogy volt-e elég mozgási energia a szükséges manőver végrehajtására. Az R-60 rakéta még csak a cél mögül volt indítható, az R-60M már korlátozottan, de szemből is. Az R-60M exportja csak a ’80-as évek második felében indult meg.

R-60, R-3Sz és R-3R rakéták a képen fentről lefelé.

Az R-60 rakéta mind a négy függesztési ponton hordozható, egy ponton akár kettő is, az APU-60-II indítósínnek köszönhetően. Azonban BISz fedélzeti rendszerei nem teszik lehetővé hatnál több rakéta kezelését, ezért 8 darab R-60 alkalmazása nem volt lehetséges. A gép jellemzően a következő fegyverzet konfigurációval repült:

• 2 darab R-13M és 2 vagy 4 darab R-60
• 2 darab R-3R és 2 darab R-13M
• 2 darab R-3R és 2 vagy 4 darab R-60

Mivel bármelyik szárny alatti függesztési ponton hordozható volt az APU-60-II sín, ezért még szárnypóttartályok hordozásakor is lehetséges volt 4 darab R-60 hordozása. Ezzel a fegyverzet minőségében számottevően felülmúlta a meglevő MiG-21PF és MF vadászgépeket. A PF változatnak még beépített gépágyúja sem volt és csak 2 darab R-3Sz hordozására volt képes, szárnypóttartályok nélkül. Az MF-nél a rakéta mennyiség a duplájára nőtt és a beépített gépágyú újra a fegyverzet része lett, de szárnypóttartályok esetén csak 2 darab és elavult rakéta hordozására volt képes. Ilyen szemüvegen keresztül nézve a BISz rendszeresítése szabad szemmel látható fejlődést jelentett az akkor még két üzemelő huszonegyes változathoz képest, főleg az R-60 rakétával, de még az R-13M-mel is.

A MiG-23MF kis hatótávolságú légiharc fegyverzetét is az R-60 és R-13M alkotta, de elsődlegesen az R-60, majd később az R-60M volt alkalmazva. Érdekesség, hogy a szárny alatti tartókra is fel lehet szerelni az R-60-as rakéták dupla indítósínét, de ez lényegében soha nem használták ki, mert az R-23 rakéták csak a szárny alatti függesztési ponton hordozhatók. A MiG-21BISz-hez hasonlóan a 8 darab R-60 hordozása nem lehetséges, mert a MiG-23MF rendszerei sem tudtak hat rakétánál többet kezelni. A MiG-23MF jellemző fegyverzete tehát 2x R-23 és emellett 4 darab R-60 volt. A Magyar Néphadsereg 285 darab R-60 rakétát szerzett be, R-13M-ből meglepő módon hatalmas mennyiséget, kb. 2500 (!) darabot.

Csapásmérő képességek

Térjünk rá akkor a gépek csapásmérő képességeire. A MiG-21 maximálisan 1 tonna fegyverzetet hordozhatott, de egyik függesztőre sem volt lehetséges 500 kilogrammnál nagyobb tömegű függesztése. A nemirányított rakétafegyverzetét jellemzően UB-16 rakétablokkok alkották. Ezekből egy függesztési helyen egy volt felszerelhető, egy indító konténer 16 db 57 mm-es Sz-5M vagy Sz-5K típusú rakétával volt feltölthető. A belső, nagyobb teherbírású pontra az 32 rakétás UB-32 blokk is felszerelhető volt így egy gép akár 96 darab Sz-5 rakétát is hordozhatott. Az Sz-5 rakéta mellett a sokkal nagyobb és nehezebb Sz-24 típust is képes volt használni, ezekből egy függesztési ponton csak 1 darab felhelyezése volt lehetséges.

A nemirányított bombafegyverzetet jellemzően 50-250 kg tömegű bombák jelentették, de lehetséges volt 500 kg tömegű bomba hordozása a belső függesztési pontokon. A típushoz rendszeresítve volt a MBD2-67U négyzáras bombatartó, amivel 4 darab 100 kg tömegű bomba hordozása volt lehetséges a belső függesztési pontokon. A bombák lehetettek hagyományos repesz romboló (FAB), kazettás (RBK) vagy akár napalm töltetűek is (ZAB). Precíziós csapásmérő fegyverzet nem állt rendelkezésre a MiG-21 számára. A hordozott csapásmérő fegyverek össztömegétől függött, hogy mekkora és mennyi póttartály volt hordozható. A bombák és rakéták célzása optikai módon történt, csak megfelelő időjárási minimum mellett volt lehetséges, a lokátornak térképező üzemmódja nem volt.

A hagyományos bombák mellett az RN-28 típusú atombombából volt képes egyet hordozni a törzs alatti függesztőn, két szárnypóttartály és két légiharc-rakéta mellett. De nem az összes gép, csak az erre kijelölt speciális példányok, amik rendelkeztek a megfelelő kiegészítő berendezésekkel az alkalmazáshoz.

A MiG-23 méretéből kifolyólag a csapásmérés terén több előnnyel is rendelkezett, 1 helyett 2 tonna volt a maximálisan függeszthető fegyverzet tömege, de csak a törzs alatti ponton volt lehetséges 500 kilogrammos bomba hordozása. A négyzáras tartó ennek a típusnak is a rendelkezésére állt, mind a négy ponton használható volt a 100 kilós bombákkal, ezzel akár 16 darab kisméretű bombát is hordozhatott a gép a MiG-21BISz 8 darabjával szemben, nagyobb hatósugárral. A 32 rakétás UB blokkokat használva 128 darab Sz-5 rakéta volt alkalmazható, 33%-kal több, mint MiG-21BISz-en.

A MiG-23MF irányított levegő föld rakétával, akkori fogalmak szerint precíziós csapásmérő fegyverrel is rendelkezett, ez volt a H-23 rakéta (AS-7 Kerry). A maximálisan 8 kilométer hatótávolságú rakétát a pilóta a Delta-NM konténer segítségével rádió távirányította, a botkormányon található négyállású kapcsoló segítségével. Lényegében az amerikai AGM-12 Bullpup rakétához hasonló volt. Megfelelő mennyiségű gyakorlás után a fegyverrendszer szórása nagyjából 6 méter körül volt, tehát a rakéták fele nagyjából ekkora távolságban csapódott be a kívánt ponttól. A 250 kg tömegű harci rész kumulatív sugara 280 mm vastagságú homogén acélpáncélt üthetett át, illetve repeszei 40-50 méteren belül pusztítottak. Tehát egy harckocsi méretű célt eltalálni vele csak szerencsével lehetett, de egy kutyanyelven parkoló repülőgépet vagy egy nagyobb hajót szinte biztosan. A bombák és rakéták célzása optikai módon történt, csak megfelelő időjárási minimum mellett volt lehetséges, a lokátornak térképező üzemmódja nem volt.

Két törzs alatti pilonján többféle taktikai atomtöltetet volt képes célba juttatni a MiG-23, de ekkor szárnypóttartályok használata volt kívánatos a megfelelő hatósugár érdekében. Mindegyik gép képes volt atomfegyver alkalmazására, nem csak néhány példány.

 Hatósugár

A MiG-23MF hatósugár kapcsán is előnyt élvezett nagyobb méretéből kifolyólag, képes volt akár 3 darab póttartály hordozására is. A MiG-23 esetén mind a három hordozható póttartály 800 liter kapacitású volt, addig a huszonegyesnél a szárny alatt csak 490 literes volt használható, a törzs alatt vagy 490 literes, vagy a nagyobb 800 literes, amennyiben a maximális felszálló tömeget nem lépték túl azzal. A MiG-21BISz nem képes légiharc-fegyverzettel hordozni a 800 literes törzs alatti és a két szárny alatti 490 literes tartály kombinációját hordozni, mint a MiG-21MF, fegyverzet mellett csak maximum 3x 490 literes póttartály hordozása lehetséges.

A MiG-23 esetében azt viszont hozzá kell tenni, hogy ameddig a szárny alatti póttartályok és a függesztő pilonok a gépen voltak, addig csak legkisebb nyilazású szögű szárnybeállítással repülhetett a gép, lényegében csak a gazdaságos utazósebességével. Harcba bocsátkozás előtt azokat mindenképpen le kellett dobni.

A MiG-23MF póttartály nélküli hatósugara nagy magasságú bevetés esetén 820 kilométer volt, ami 280 kilométerrel haladta meg a MiG-21BISz hatósugarát, vagyis kb. 35%-kal nagyobb. Kis magasságon repülve a különbség kisebb, 360 kilométer a kisebb vadászgép 290 kilométeres értékéhez képest. A leggyakoribb, csak a törzs alatti póttartály használatkor a MiG-23 esetén a hatósugár 820 kilométerről 970 kilométerre nő a nagy magasságú bevetésprofil esetén a hatósugár. A MiG-21BISz-nél 800 literes póttartállyal 680 kilométer volt a hatósugár. Tehát még póttartállyal sem érte el a póttartály nélkül MIG-23MF hatósugarát. A felsorolt értékek az üzemanyag tartályok ledobása mellett igazak, de a fegyverzet végig a gépen maradásával számolva.

A MiG-23 három póttartállyal képes volt elérni az 1250 kilométeres hatósugarat is idealizált esetben, de ehhez az kellett, hogy a szárnypóttartályokban levő üzemanyag biztosan kifogyasztható legyen ledobás előtt, mert azokat harcérintkezéskor el kellett dobni akkor is, ha volt még azokban üzemanyag.

Összefoglalás, következtetés

A fentiekből véleményem szerint elég jól látszik, hogy a MiG-23MF légiharc-képességek terén lényegében egy valódi generációs ugrás volt a MiG-21BISz-hez képest. Látótávolságon túli, földháttérben repülő célleküzdésre is alkalmas volt, ahogy szemből támadásra is. A MiG-23MF hatósugara mindig jelentősen meghaladta a kisebb vadászgépét. Precíziós levegő-föld rakéta alkalmazására is képes volt, navigáció és az adatkapcsolaton keresztüli rávezetésben sem kellett kompromisszumot kötni, mindkét rendszer a gépen volt, ami éjszakai és/vagy rossz idős harcfeladat végrehajtásakor nagyon nem mindegy. Az, hogy infravörös célkersővel is bírt, az már csak hab a tortán.

Érdekes, hogy ezzel szemben sokak szerint a MiG-23MF beszerzése ár/érték arányban nem érte meg és egy pocsék vadászgép volt. Apró hiba, hogy ezen vélemény alátámasztására lényegében soha semmilyen más kifogással nem találkoztam, mint hogy a MiG-23MF elektronikai berendezései annyira megbízhatatlanok voltak, hogy lényegében csak papíron rendelkezett látóhatáron túli célleküzdés lehetőségével. Csakhogy erre soha semmilyen adatsort nem voltak képesek prezentálni azok, akik ez felhozták, hogy alátámasszák az elég sarkos véleményüket a típussal kapcsolatban.

Amennyire meg tudom ítélni, ennek a sztereotip megközelítésnek az alapja még a a TOP GUN vagy Aranysas magazinban megjelent cikk lehet. A cikkben egy Angolában zsoldosként repülő dél-afrikai pilóta véleményét közölték le, aki „ballasztnak” titulálta a MiG-23 harcászati elektronikai berendezéseit. Az, hogy ez milyen üzemeltetési háttér és milyen műszaki állapotok mellett született, arról nem nagyon szólt a fáma, de szerintem nem lövünk nagyon mellé, ha azt feltételezzük, hogy leginkább katasztrofális jelzővel illethetjük azokat

A másik oka a típuscsalád méltatlan megítélésének véleményem szerint az 1982-es 5. arab-izraeli háború, ahol a szír MiG-23MSz vadászgépeket halomra mészárolták az Izraeli Légierő, már a 4. generációt képviselő F-15 és F-16 vadászgépei. A MiG-23MSz csak a 3. világba exportált korai variáns, ami még a MiG-23MF-nek is mondhatni csak a karikatúrája volt. Ugyanis ezt a MiG-21BISz lokátorával és légiharc-fegyverzetével exportálták, tehát látótávolságon túli légiharc képességgel nem rendelkezett, ahogy számtalan más képességével sem az MF változatnak. Infravörös célkereső sem volt a gépen. Lényegében egy MiG-21BISz fedélzeti rendszereivel repülő MiG-23 sárkány volt, annyi különbséggel, hogy Lazúr-M azért volt rajta. Egy analógiával élve, képzeljük el, hogy ha az F-15 típust az Egyesült Államok az F-5E radarjával és légiharc-fegyverzetével adta volna el. Nagyjából ennyivel volt gyengébb az MSz változat az MF-hez képest. Mégis, ebből extrapoláltak a végtelenbe a téma iránt érdeklődő széles tömegek és jelentik ki, hogy az egész MiG-23 család úgy ahogy van csak ócskavas.

Ha azonos megbízhatóságúnak tételezzük fel a két típuscsalád rendszereit, akkor egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy az MiG-23MF nem jelentett generációs ugrást a 21-es család bármelyik tagjához képest. A MiG-23MF manőverező légiharcban a repülési teljesítményt nézve alig vagy nem múlta felül a MiG-21BISz-t. A kilátás a kabinból nagyjából ugyanolyan pocsék volt és mindkettő ugyanazt az R-60 rakétát hordozhatta, bár a MiG-23 magasabb színvonalon az TP-23 hőpellengátor miatt.

A különbséget repülési teljesítményben az éppen aktuális üzemanyag szint és a gépen levő rakéták határozták meg. Egy még sok üzemanyaggal és a két nehéz R-23 rakétával repülő MiG-23MF-nél lehet, hogy egyes paraméterekben jobb lehetett egy magassági és sebességtartományban a MiG-21BISz, de az eltérés lényegében vonalvastagságnyi volt csak. És bár a MiG-21BISz lehet, hogy adott esetben minimálisan jobban gyorsult vagy rövidebb idő alatt emelkedett 10 ezer méteres magasságra, csak éppen látótávolságon túli légiharc képessége egyáltalán nem volt. A hatósugara számottevően elmaradt a MiG-23MF-től, illetve a lokátora földháttérben levő cél észlelésére és követésére is képtelen volt, TP-23 hőpellengátorral sem bírt. Ez utóbbiak sokkal inkább meghatározták a harcászati hatékonyságot, mint az, hogy pl. 600 km/h-ról 1300 km/h-ra 3 másodperccel rövidebb idő alatt gyorsult a 21-es. Parasztosan fogalma, ez a „Na és akkor mi van?” kategóriájú „előny”. Egy légiharcban a pilóta helyzetfelismerő és reagálási sebességének a nagyságrendjében voltak az eltérések a két gép között.

A MiG-23M család harcértéke messze meghaladta minden korábbi MiG-21-es változatét. Pont. Arról nem a vadászgép tehetett, hogy ahol bevetésre került, ott kevés kivételtől eltekintve nem volt esélye a sikerre a számbeli és minőségbeli fölényt élvező ellenféllel szemben. Az, hogy Sivatagi Vihar alatt az alsó hangon egy generációval fejlettebb F-15C vadászgépek AWACS és teljes spektrumú elektronikai zavarással lemészárolták az iraki MiG-23ML és MF vadászgépeket is, az nem referencia semmire. Az sem, hogy a MiG-23MSz-szel tették ugyanezt 9 évvel korábban, ami még az iraki gépek színvonalát sem érte el.

Ezzel szemben, ahol kb. azonos korszakba tartozó és azonos létszámú ellenfele volt, ott élesben is tudta demonstrálni képességeit. Az Irak-iráni háborúban még F-14 Tomcat vadászgépet is sikerült lelőni vele a megfelelő taktikát alkalmazva, amihez a gép hőpellengátora is elengedhetetlen volt, ami a MiG-21 semmilyen változatán nem volt. Az angolai konfliktusban is jól szerepelt a típuscsalád, bár ott már az korszerűbb ML változata szállt szembe R-60 rakétával a francia gyártású Mirage F.1-gyel és több, mint jól helyt állt.

Véleményem szerint a teljes MiG-23 típuscsalád egy méltatlanul lenézett és lesajnált szovjet vadászgép generáció, aminek ráadásul evolúciójának végét már beárnyékolta a MiG-29 érkezése. Mire a legfejlettebb, a MiG-23MLD változat megszületett, addigra már alacsony ütemű sorozatgyártása zajlott a MiG-29-nek. Az, hogy csak egy századnyi mennyiségben szerezte be a Néphadsereg, annak semmi köze nincs MiG-23MF képességeihez. Lényegében a szokásos megúszós módon történt a haderő fejlesztése. A fegyverbeszerzésen spórolt összegből létezett a legvidámabb barakk és tartott ki a gulyáskommunizmus. Legalábbis még egy ideig...

A rendszerváltás és utáni békegalamb hangulatban a MiG-23 lett a „felesleges és drága vadászgép”. Ezt a sztereotípiát tovább erősítette, hogy a MiG-23MF-ek kivonása már 1997-ben megtörtént, 3 évvel a MiG-21BISz előtt. Ennek oka egész egyszerűen az volt, hogy gépek elérték a következő szüksége ipari nagyjavítás előtti repült óraszámot. Ez amúgy a hazai üzemeltetési kultúrában szinte egyedülállóvá tette a típust. A huszonhármasokhoz képest a MiG-29-es flottából a lehetséges repült óraszám töredékét repülte csak ki a Magyar Légierő, lásd bővebben az extra tartalomban.

Technikailag lehetséges lett volna a MiG-23 flotta további üzemeltetése, de az ország pénztelensége, a meglevő MiG-29 flotta, a Jugoszláv polgárháború vége és a poszt hidegháborús biztonságpolitikai környezetben esélye sem volt a túlélésre. Főleg, hogy a hazai ipari nagyjavítása nem is volt lehetséges a MiG-21-gyel szemben. Bár 1997 után a Dunai Repülőgépgyár is lényegében atomjaira esett szét, ezért 21-esek napjai is meg voltak számlálva. Ráadásul a politikai hangulat már a nyugati vadászgép beszerzés felé terelődött, amit végül szintén eltoltak időben. Végül 2001 kora őszén eldőlt, hogy a Gripen fogja váltani a MiG-29-es flottát. De ez már egy másik történet, amit már korábban tárgyalt a csatorna...[1]

[1] https://youtu.be/KW92LtV5Lwc

 Közreműködők

• Molnár Balázs                                Grafika, animáció, szöveg
• Hpasp                                             Technikai lektor és tartalombővítés
• Cifka”Cifu” Miklós                           Technikai lektor

 A Patreon és Donably felületek elérhetősége az extra tartalomhoz és támogatásához.

https://www.patreon.com/militavia

https://www.donably.com/militavia-katonai-repules-legvedelem