Előszó
A Falkland-szigeteki háborúról szóló sorozat előző része az első két nap eseményeivel foglalkozott a két hadiflottára fókuszálva. Azonban a munka ünnepén az Argentin Légierő is igen aktív volt, lássuk hát az eseményeket az ő szemszögükből is.
Május 1. és 2. további fejleményei
Az argentin erőfeszítések a brit flotta fő egységeinek kiiktatására és a partraszállás megakadályozására irányultak vagy, ha az már bekövetkezett, akkor annak felszámolása lett volna a feladat. Hogy május elseji kezdőhelyzetet megértsük első körben listázzuk, hogy brit oldalról milyen műveleteket hajtottak végre aznap:
- Az első Black Buck Vulcan bevetés megtörtént Stanley repterének bombázásával május 1. hajnalán, lásd az erről szóló videót.[1]
- Sea Harrierek május elsejének reggelén támadták Stanley beton futópályás és Goose Green füves repterét is.
- A Sea Harrierek megkezdték a légifölény kivívását, őrjáratozásba kezdtek a szigetek közelében több ponton is.
- Az Alacrity, Arrow és Glamorgan hajóegységek délután Stanleyhez hajóztak és ágyúzták a repteret. Ezzel lényegében a cél az volt, mint a Harrier és a Vulcan bombázó használatával. Nehezíteni a megszállást és a reptér használatát. A hajókról felszálló helikopterek különleges egységek felderítőit tették partra több helyen is.
- A Yarmouth és a Brilliant hajókat leválasztották a főerőktől, hogy levadásszák az San Louis tengeralattjárót. A megfejtett argentin rádióüzenetekből a flotta tudta, hogy nagyjából hol kell keresni azt. A szigetek körüli vizeket az argentinok zónákra osztották fel, azt tudták, hogy a „Maria” nevű zónában van a cél.
A továbbiakban az időpontok ismertetésekor mindig a helyi időzónában értelmezett időt használom. Mindkét oldal légi tevékenysége néhány típust leszámítva a nappali időszakra korlátozódott. Csak az elektronikai felderítő gépek, illetve a brit Vulcan és az argentin Canberra bombázók és a Stanley repterére utánpótlást szállító argentin C-130 teherszállítógépek repültek éjszaka. Május elsején a reggeli szürkület 7 és fél nyolc között ért véget, a napnyugta előtti szürkület nagyjából fél hat felé kezdődött. A hadművelet végén június első hetében a nappali időszak jó 2 órával lett rövidebb. Eszerint kellett tervezni a légi tevékenységek döntő részét mindkét oldalon.
A brit akciók
Lássuk első körben részletesebben a britek akcióit és azok eredményeit. A brit fő kötelék a repülőgép-hordozókkal kb. 180 kilométere északkeletre volt a szigetektől, amikor május elsejének reggelén megkezdte a légi műveleteket. Helyi idő szerint reggel 6 órakor négy Sea Harrier szállt fel az Invincible hordozóról és Stanleytől keletre és észak-keletre őrjáratozásba kezdtek. Ők tehát még sötétben szálltak fel, de rendelkeztek lokátorral a célok elfogásához, visszatéréskor a hordozóra meg már világos volt. Óránként váltotta fel őket négy további gép a 801. századból. A konfliktus egésze alatt a flotta légvédelmének a szervezéséért az Invincible volt a felelős, tehát a hordozók és a kötelékben levő hajók légvédelmét irányította az Invincible vezetési központja. Ők rendelték el a légiriadókat és koordinálták a védelmet, de ezek után minden hajó magáért felelt.
Az őrjáratra érkező és a hordozóra visszatérő Harriereket követték az argentin radarok, így kiszámítható volt a brit repülőgép hordozók iránya, sejthető volt, hogy merre lehet a Royal Navy legfontosabb két egysége, a két repülőgép-hordozó. Ez alapján lehetett a csapásmérő bevetéseket tervezni argentin részről.
A vadász őrjáratok emelése után 7 óra 48 perckor a 800. század összes, mind a 12 Sea Harrier gépe felszállt, a Hermes-ről hogy csapást mérjen Stanleyre és Goose Green repterére. Kilenc gép ment Stanley, a maradék három a kevésbé fontos célpont ellen. Stanley reptere felé előszőr 4 Harrier, gépenként három darab 1000 fontos, a felszín felett robbanó repeszbombával támadott, ezek feladata a reptér futópálya körül települt radarvezérlésű csöves légvédelmi tüzérség és a Tigercat légvédelmi komplexumok lefogása volt. A sokkal potensebb Roland rendszer távolabb, Stanley mellett települt. Mindeközben az öt kismagasságon a reptér felett átrepülő gép az irányító tornyot, a reptér raktárát, az ott parkoló gépeket, illetve a kifutót bombázta. Az utolsó gépet érte az első találat a konfliktus alatt, amit Dave „Mog” Morgan kormányzott. Egy légvédelmi löveg gránátja keresztülrepült a függőleges vezérsíkon anélkül, hogy felrobbant volna, így a gép képes volt hazatérni, javítható volt a sérülés. A szigeteket fővárosa szélén települt Roland légvédelmi rakétás egység is tüzelt a brit gépekre, de eredménytelenül.
https://www.youtube.com/watch?v=lZlYDDPRbQQ
A kazettás bombák elhibázták a reptéren parkoló két MB-339 gépet, de három civil Cessna 172 komolyan megsérült és egy Britten-Norman Islander is, amit Falkland Islands Government Air Service használt a megszállás előtt. A gépeket elrekvirálták az argentinok, amik addig már 30 órát repültek az új tulajdonosainak kezében. Összeségében a légitámadás csekély károkat okozott, a repteret a C-130 szállítógépek némi földmunka és javítás után képesek voltak használni.
Goose Green füves repterét 3 darab 1000 fontos és 6 darab kazettás bombával támadták. A reptéren kilenc Pucara csapásmérő volt a támadás pillanatában, kettő már korábban felszállt. A gépek brit csapatokat kerestek, azt feltételezve, hogy már partraszállhattak a britek. A bombatámadás után a gépeket a távolabbi, de biztonságosabb Pebble Szigeten levő füves reptérre telepítették át. Több Pucara is felszállt volna, azonban a harmadik gép felszállás közben balesetet szenvedett és összecsuklott orrfutóval blokkolta a füves reptér futópályáját, a többi gép felszállása emiatt késett. A brit bombatámadás balszerencsés módon éppen indítás közben érte a gépeket. Csak a margóra, típushibának tűnik az orrfutó kialakítása, mert a szigetre küldött gépek ötödén következett be hasonló futóbecsuklás a konfliktus alatt.
Az A-527 lajstromszámú gépet egy kazettás bomba találta el, a gép felrobbant, a pilóta Daniel Antonio Jukic azonnal életét vesztette. A földi személyzet közelben álló hét tagja is szörnyet halt, további tizennégy fő pedig megsebesült a támadásban. Az összecsuklott orrfutójú A-506 és A-517 lajstromszámú gépek javíthatatlanul megsérültek, ezért azokat olajoshordóra téve csak csaliként használták fel a továbbiakban. Hatalmas szerencse volt, hogy a reptéren levő két CH-47 Chinook és két Bell 212 helikopter korábban elrepült, hogy a közeli település épületei között rejtsék el azokat. A támadás után az egyik Chinook repült a sebesültekkel Stanleybe. Az egyik Bell 212 helikopter még aznap, egy később lelőtt Dagger pilóta kutatására és mentésére indult, a C-433 lajstromszámú gép, a RUBIO kötelék pilótáját kereste. A füves reptereket nem az argentinok építették, korábban a sziget civil légiforgalma használta azokat.
A csapásmérő bevetések után a 800. század is csatlakozott az őrjáratozó Sea Harrierekhez, egy harmadik őrjárati helyen, Stanleytől délkeletre. Tehát innentől fogva, a szigetek partvonalát követve, de attól tisztes távolságban lényegében egy védett vonalat hoztak létre a Sea Harierrekkel. Egy őrjárat volt Stanley előtt, hogy a repteret szemmel tartsa, ha onnan valami felszállna, egy északabbra a tengeralattjáró vadászaton levő hajókra, egy meg délebbre a Stanleyt ágyúzó hajókra figyelt. Ez a sáv persze messze nem volt áthatolhatatlan, a távolságok és a kis hatótávolságú rakéták miatt. Viszont a brit hajók távolfelderítő lokátorai a nagy magasságban közeledő argentin gépeket már a nyugati sziget felett is észlelni tudták 200 km távolságból is akár.
Mi történt délutánig brit részről még? Stanley repterének ágyúzására küldött három hajó reggel 8 órakor vált le a főerőktől, 14:25-kor értek lőtávolságba és nyitottak tüzek nagyjából 16 kilométerről. Erre reagálva emelték az argentinok TORNO csapásérő köteléket 15:45-kor és annak kíséretét lásd később. Az ágyúzó hajókról az SBS különleges egység felderítőit több helyszínen is partra tették helikopterek, amik végig rejtve maradva megfigyelték az argentin erőket, de ezt a műveletet még az ágyúzás előtt hajtották végre. Néhány járőrt a Berkley szoros környékén és a keleti sziget északi részén tették partra, két csoportot San Carlos közelében levő Verde hegynél, ahonnan rálátás nyílt az öbölre. A helikoptereket észlelték az argentinok, amire reagáltak is, lásd később.
Argentin előkészületek
Az argentinok a britek lépései és saját előzetes feltevésük alapján arra számítottak, hogy a britek nem teketóriáznak és amint megérkeznek, akkor Stanley mellett, mondhatni menetből megtörténik majd a brit partraszállás. Nem volt információjuk arról, hogy a brit szárazföldi erőket szállító hajók még meg sem érkeztek. A brit flotta hadihajóinak támadására viszont a lehetőségekhez képest megpróbáltak felkészülni.
A konfliktus elején az argentin vadászbombázók több gyakorló támadást is végrehajtottak az Armada két brit gyártású Type 42 osztályú légvédelmi rombolója ellen. A szimulált támadások végkövetkeztetése az volt, hogy csak egészen kis magasságon repülve van esélyük a bombatámadásra és annak túlélésére. Ha az extrém alacsony, 20 méter vagy alatti magasság tartomány fölé emelkednek, akkor Sea Dart légvédelmi rendszer igen nagy valószínűséggel lőné le az argentin támadó repülőgépeket. Még az extrém alacsonyan történő célmegközelítés ellenére is súlyos veszteségekre készültek. Az tudni kell, hogy a szubszonikus A-4 Skyhawk csapásmérő gépek messze nem a technológia csúcsát képviselték 1982-ben. Egy adott magasságot tartva vízszintes, vagy közel vízszintes repülésben kellett oldani a bombákat, ami a légvédelem dolgát megkönnyítette. A felkészülés során a kismagasságú bombavetést gyakorolták a Marjory Glenn, egy 1911-ben elhagyott fémépítésű vitorlás hajót használva célpontként.[2]
Az argentin terv alapvetően aktív és reaktív lépésekkel számolt. A légierő egy vadász őrjáratot óránkénti váltásban fenntartott a nyugati sziget fölött, amit a Stanley-ben települt lokátorral rávezethettek a brit támadó gépekre. Ezen kívül a brit partraszállás észlelése esetén, az abban résztvevő hajók megsemmisítésére nagyobb támadó kötelékeket terveztek összeállítani, külön vadászkísérettel.
A Légierő vadászégpei
Milyen gépek alkották az Argentin Légierő csúcsát? A szuperszonikus kategóriát a Mirage IIIEA és az M5 Dagger vadászgépek fedték le. Ezek honnan származtak? Az 1967-es Hatnapos háború tanulságai alapján az Izraeli Légierő a bevált Mirage-IIICJ módosított változatát rendelte meg a francia Dassault vállalattól. Mivel a Közel-keleten nappal repültek és jellemzően jó időben, így a Mirage-IIICJ Cyrano lokátorára igazából nem is volt szükség. A kiszerelt elektronika helyett 32%-kal több üzemanyagot szállított az új Mirage-5J, amiből 1966-ban 50 együléses (és 10 kétüléses gyakorló) példányt rendelt Izrael. A közben meghozott fegyverembargót svájci fedés mellett kerülték meg, és végül az Israel Aircraft Industries cég „legyártott” vagyis inkább csak összeszerelt a típusból 50+10 darabot Nesher néven. Az 1973-as Yom Kippuri háború után 1978-tól Argentína bevásárolt felújított Nesher vadászgépekből. 1978-82 között 35 darabot vásároltak, amik ekkor az M5 Dagger nevet kapták. Nem csak vadászgépeket, de 1978-ban 50 darab izraeli Shafrir-II kis hatótávolságú, infravörös vezérlésű rakéta is érkezett. Ezzel a rakéta típussal a Yom Kippur háború alatt száznál is több légigyőzelmet ért el az Izraeli Légierő.
A Dagger „nagytestvére” az 1973-ban beszerzett 10 darab (I-003..0012) Mirage-IIIEA hordozta a konfliktus egyetlen látótávolságon túl is bevethető légiharc- rakétáját, a Matra R.530-ast, amiből 51 példány állt rendelkezésre. Az 1979-ben beszerzett 7 extra (I-013...I-019 lajstromszámú) példány már képes volt hordozni a legfejlettebb francia gyártmányú R.550 Magic infravörös vezérlésű légiharc-rakétát is, mely 20 példánya csak 1981-ben érkezett. Az első beszerzés I-003..I-012 lajstromszámú gépein csak az R.530-as volt használható, és abból is a szigetek fölé csak egyetlen egyet vitt, a törzs alatt, a szárny belső függesztőin a póttartályokat hordozta. A félaktív vezérlésű R.530 alapvetően az egyenesen repülő orosz bombázók elfogására lett tervezve, tehát egy manőverező harcászati vadászgéppel szemben nem volt elvárható tőle a túl acélos teljesítmény. A konfliktus alatt csak az első nap repültek a szigetek felett 1 darab Matra R.530-assal a Mirage-IIIEA gépek, a többi napon már csak a 2 darab R.550 Magic fegyverzetűek indultak bevetésre, mert az R.530 hordozó gépek voltak kijelölve a kontinens légvédelmére az első Black Buck bevetés után. Ha valaha is támadták volna éjszaka a britek az argentin anyagországot, akkor csak ezek lettek volna képesek elfogni a bombázó(ka)t.
Az M5 Dagger vadászgépek és a légierő A-4B és C Skyhawk gépei légiharc bevetésen 2 darab izraeli Shafrir-2-vel, a haditengerészeti A-4Q Skyhawkok az amerikai AIM-9B Sidewinder rakétával repültek
San Julián
Argentin támaszpontok
Hol és milyen gépek települtek argentin oldalon? Itt fontos még tán megjegyezni, hogy az Argentína déli részén elterülő Patagónia szélfútta tábori reptereit spártai körülmények jellemezték, két századnál több gép jellemzően fizikailag sem fért el rajtuk, a gépek így is szinte a „pusztában” parkoltak, felhalmozott bombafegyverzetük mellett.
- A Pucara gépek már említve voltak, ezek a Grupo 3 alakulathoz tartoztak. Eredetileg 12 darab géppel települtek Goose Green repterén. A veszteségek pótlására később további gépeket csoportosítottak át. Kis spoiler, a háború végére a rendelkezésre álló 35 gépből a szigetre átrepült mind a 24 példány odaveszett.
- Trelew támaszponton települt a Grupo 2 Canberra-B Mk.62 bombázókkal. A 8 darab gépből csak 6 példány volt hadrafogható május 1-én. A háború ideje alatt végül 7 példány repült, egy nagyjavításon volt.
- San Julian repterén települt a Grupo 4 A-4C Skyhawk gépekkel, 11 darabbal a 16 rendelkezésre állóból. Szintén innen üzemelt a Grupo 6 második százada, ez május elsején 7 darab M5 Dagger vadászgéppel rendelkezett (a Grupo 6 rendelkezésre álló 35-ból).
- Rio Gallegos repterét a Grupo 5 és a Grupo 8 használta. Az előbbi május elsején 11 darab A-4B Skyhawk géppel települt, de a háború alatt egymást váltva összesen 24 példány repült (a rendelkezésre álló 27-ből). A Grupo 8 16 darab Mirage-IIIEA gépéből egy üzemképtelen volt május elsején, 4 darab gép Buenos Airest (I-004/7/12/13),
3 darab (I-003/-008/-010) Comodoro Rivadavia az Armada kikötőjét védte. Így összesen 9 példány települt (I-005/-006/-011/-014/-015/-016/-017/-018/-019) Rio Galleos repterére május 1-én. Ebből 3 példány volt csak R.530 rakétával felszerelt, a maradék R.550 Magic hordozására is képes volt. - És végül Rio Grandén volt a Grupo 6 harmadik százada, ez 8 darab M5 Daggerrel települt. Az Armada kötelékbe tartozó 4 darab hadrafogható Super Etendard is itt települt, ezek voltak AM-39 Exocet, hajó elleni rakéta hordozói, amiből összesen csak 5 darab volt.
Bevetések, célok, mi történt? Miért?
Ezek után lássuk azt, hogy mi történt, majd azt is, hogy hogyan, hogy az argentin tervekből és hogy a bevetésekből mi valósult meg, a képen látható táblázat alapján. A táblázat csak az anyaországból indított bevetéseket tartalmazza. Az argentin vadászgépek legénységét amennyire lehetett előzetesen eligazították, fel is fegyverezték, a célpontok koordinátát felszállás előtt vagy akár már csak a felszállás után kapták meg. Az A-4 Skyhawk gépek mindegyike bombafegyverzettel és két darab légiharc-rakétával ment bevetésre, ez alól csak három kötelék volt kivétel, lásd később.
- Az Argentin Légierő a Pucara és Turbo Mentor bevetések nélkül is 28 kötelék felszállását rendelte el a nap folyamán, amiből végül 22 szállt fel ténylegesen. Összesen 51 (6+10+12+13+10) felszállásra, vagyis bevetésre került sor. Ebből 6 Canberra, 10 A-4C, 12 A-4B, 13 Dagger és 10 bevetést Mirage IIIEA gépek repültek. Tehát volt olyan gép és pilóta is, ami az első nap többször is felszállt, a briteknél is volt erre példa.
- Az 51 bevetésre induló gépből már az első nap négyet elvesztettek, ami 7,8%-os veszteségi arányt jelentett. A RUBIO kötelék egy M5 Daggere, a DARDO kötelék mindkét Mirage-IIIEA vadászgépe és egy Camberra bombázó veszett oda.
- A 22 kötelékből 11 vadász őrjárat vagy vadászkíséret volt, ez 22 bevetést jelentett M5 Dagger és Mirage III típusokkal. Ezen bevetéseknél vesztették el mind a három vadászgépet. Ezen felül speciális, helikopter vadászaton volt 3 db A-4 kötelék, 6 bevetéssel.
- 8 csapásmérő kötelékben (strike) 26 bevetést repültek, ebből egy Canberrát vesztettek el.
A bevetés táblázatból az érdekesebb sorok és azok háttere a következő:
- Az első két bevetés az aktív bevetés kategóriáját képviselték, a FIERA és a TORO kötelék vadászőrjáratok voltak.
- Az angol flotta megérkezésére és a várt partaszállás miatt felfegyverzett felderítő bevetésre jelöltek ki 4+4 darab A-4B és A-4C gépet, ezek 250 kilós bombákkal támadták volna a célokat. Az első ilyen kötelék a Grupo 5 alakulat négygépes TOPO köteléke volt A-4B Skyhawk gépekkel. Vadászkíséretüket a kétgépes TABLÓN kötelék adta Mirage III vadászgépekkel. A Skyhawkok 8:30-kor szálltak fel, fél órával a repterek bombázása után, a kíséretük kicsit később, mert azok utazósebessége magasabb volt.
- A LIMÓN kötelék 10 órakor szállt fel, ez őrjáratra ment a szigetek fölé két darab M5 Dagger vadászgéppel.
- A másik négygépes csapásmérő kötelék az OSO volt A-4C Skyhawkkal, ezek is 10 órakor szálltak fel, ekkor azt hitték, hogy már megkezdődött a partraszállás a Sea Harrierek bombázása után. A vadászkíséretet a FOCO hívójelű kétgépes Mirage IIIEA kötelek adta, a TOPO-hoz hasonlóan a kíséret itt is kicsit később szállt fel.
- 12:30-kor felszállt a következő vadászőrjárat, a CICLÓN kötelék, szintén M5 Dagger vadászgépekkel.
- Amikor angol helikoptereket észlelték még dél körül, amik rendeltetése sejthető volt, akkor azok megtalálására és lelövésére három darab kétgépes Skyhawk köteléket és három darab Turbo Mentort küldtek ki. Az utóbbiak a Pebble sziget füves repteréről szálltak fel. A Skhawkok a 1102, 1004 és 1106 jelű kötelékek voltak, ezek hívójele sajnos ellentmondásos és/vagy ismeretlen. Ezeket fedezte volna magasból egy Dagger géppár, a FIERRO kötelék, de végül csak egy gép tudott felszállni őrjáratozásra. A 15:20-kor felszálló, az utolsó kétgépes helikoptervadász Skyhawkok kíséretét a kétgépes RUBIO kötelék adata volna, de műszaki okok miatt itt is csak egy felszállásra került sor végül.
- Miután a három brit hajó délután kb. fél háromkor lőni kezdte a repteret, akkor küldték konkrét koordinátákra sorban, egymás után, mondhatni mindenkit is. 15:45-kor szállt fel a TORNO kötelék 3 darab M5 Daggerje, a TRUENO kötelék 4 darab Skyhawkja, illetve 2x3 darab Camberrát, a RIFLE és a RUTA kötelékeket is a hajók ellen küldték ki. A legutolsó felszállásra 16:30-kor került sor. Tehát nagyjából egy órájuk volt a célkörzet elérésére, hogy még nappal támadhassák a hajókat.
A hajók ágyúzására Pucará gépek indításával is próbáltak reagálni, de már nem értek oda időben. Miután hajók távoztak és eltűntek a horizont alatt már nem keresték őket.
Hogyan történt?
Na, ezek után lássuk az érdekesebb eseményeket, hogy az egyes bevetéseken mi történt időrendben, amennyire az események ezt lehetővé teszik. A 801. század járőröző Sea Harrierjei kerültek először mondhatni majdnem harcérintkezésbe az argentin gépekkel. A Stanleyben levő radar segítségével a Légierő két M5 Dagger vadászgépét irányították a 801. század Sea Harriejei felé, ez volt a TORO hívójelű kötelék. Ezek eredetileg egy SP-2H Neptune gép kíséretét adták volna, ami a brit flotta helyzetét mérte volna be. A Neptune viszont műszaki hiba miatt nem tudott felszállni, ezért a gépek feladatát módosították. A nagy magasságban közeledő argentin vadászgépeket érzékelték a brit hajókon levő távolfelderítő radarok, így a Sea Harrierek időben reagálhattak a közeledő gépekre.
A Dagger vadászgépek 20000 lábon, tehát kb. 6000 méteren, a britek 15000 lábon, vagyis kb.4500 méteren repültek egymás felé. Az argentin vadászgépek harcra készülve ledobták póttartályaikat, amit a britek akkor tévesen rakétaindításként értékeltek. Az argentin pilóták is tévesen brit rakétaindítást jelentettek, de valójában egyik oldal sem tüzelt a másikra. A kritikus üzemanyagszint miatt a Dagger pilóták megszakították a harcérintkezést és hazafelé vették az irányt.
Az első közeli találkozás után a brit radarok a nyugati szigetcsoport felett több nagy magasságban repülő gépet is észleltek, de ezek többnyire nem közelítették meg jobban a Stanley körüli légteret. A Grupo 5 négy A-4 gépét – ez volt a TOPO kötelék – az argentin légiirányítók tévedésből a Harrier őrjáratok felé irányították. A kíséretet adó két Mirage III vadászgép azonban észlelte a félreértést, és gyorsítva az A-4 kötelék és a Harrier géppár közé álltak. Az argentin gépek most is magasabban ugyanúgy 20 ezer lábon, angolok szintén 15 ezer lábon repültek. Ennek oka, hogy a szuperszonikus Mirage és Dagger vadászgépek teljesítménye 5000 méter felett nem csökkent annyira, ha utánégetőt használtak, a Harrier kisebb magasságon volt relatíve erőteljesebb. Az angol pilóták a felhők között csak a négy darab Skyhawk gépet észlelték, de tévesen Mirage vadászgépként azonosították azokat. Mivel azok teljesítménye nagyobb magasságban előnyt jelentett volna számukra, ezért nem kezdeményezték a harcot. Ha tudták volna, hogy Skyhawkokat látnak, akkor lehet, hogy megkockáztatták volna a támadást.
Nagyjából egy órával később két másik Dagger vadászgép, a FOCO kötelék, ami A-4 Skyhawk csapásmérőket kísért, hasonlóan eredménytelen harcérintkezésbe került, az akkor már a következő váltás Sea Harrier vadászgépeivel. A britek némileg meglepődtek az argentin vadászgépek reakcióin, de mivel az argentinok a hajókra pályáztak, ezért nem keresték kifejezetten az összecsapást.
Még a hajók ágyúzása előtt az argentinok észlelték, hogy brit Sea King helikopterek bukkantak fel a szigetek különböző pontjain, a Stanleyben levő radar észlelte ezeket. Ezeket nem csak Pucaraval és Skyhawkokkal keresték és tervezték megtámadni, hanem T-34-C1 Turbo Mentor felfegyverzett iskolagépekkel is. Érdekesség, hogy csak ez a három Skyhawk kötelék volt az, amik bombafegyverzet nélkül indultak bevetésre, mert ezeket dedikáltan a helikopterek lelövésére küldték ki. A Turbo mentorok nem irányított rakéta blokkokat hordoztak, ha esetleg partaszálló egységekbe vagy akár már partra tett csapatokba botlanának. Ezek a Pebble szigeten levő füves reptérről szálltak fel, egy háromgépes kötelék 12:45-kor. Tíz mérföldre repültek Stanleytől, amikor a Királyi Haditengerészet egy Sea King helikopterét észlelték és megpróbálták megtámadni azt. Már a tüzeléshez készülődtek, amikor a helyszínre ért két Sea Harrier, az egyikben a mára már legendássá vált Nigel „Sarky” Ward ült. A Glanmorgan irányította a helyszínre az életmentő két Harriert. A Turbo Mentorok az alacsonyan levő felhőkbe repülve kerestek menedéket. Az egyikre még Ward képes volt gépágyúval tüzelni és megrongálni azt, olyan közel repült el a célponthoz, hogy majdnem összeütköztek. A Turbo Mentorok sikeresen visszatértek és ezzel az alakulatuk egyetlen harcértinkezésbe került pilótái lettek.
Ezek után a Harrier géppárt a Glamorgan délre irányította, mert nagyjából 40 mérföldre két Dagger közeledett – ez volt a CICLÓN kötelék - akik a Turbo Mentorok segítségére próbáltak sietni. Az argentin vadászgépek póttartály oldását megint csak R.530 rakétaindításnak vélték, pedig a radarbesugárzásjelző sem jelezett. Ez amiatt volt, hogy a Daggereket Mirage III-nak hitték, emiatt a két Harrier kifordult. A sikertelen próbálkozás után az argentin vadászgépek visszafordultak, azokat a Sea Harrierek képtelenek voltak üldözni. Egy újabb eredmény nélküli harcérintkezés történt. Az első légigyőzelemre viszont már csak néhány órát kellet várni.
16:10-kor az érkező DARDO kötelékre vezette rá a Glamorgan az éppen őrjáraton levő Sea Harrier géppár egyikét, amikor azok még a nyugati sziget felett repültek. A két pilóta Steve Thomas és Paul Barton voltak. A két argentin gép pilótái aznap már a második bevetésület teljesítették, Gustavo Garcia Cuerva százados és Carlos Eduardo Perona hadnagy, délelőtt a TABLÓN kötelék pilótái voltak. Az eset pikantériája, hogy délelőtt is Barton közelébe voltak, tehát másodjára sodorta őket összes a véletlen. Mivel az első alkalommal üzemanyag hiány miatt nem történt légiharc ezért az első bevetés után a két argentin pilóta úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, de alacsony üzemanyagszint mellett is kezdeményezni fogják a harcot. Ha kritikus szintre csökkenne az üzemanyag mennyiség, akkor majd Stanley repterén szállnak le. Leszállás után, póttartályok és akár légiharc-rakéták nélkül, csak részlegesen megtankolva képesek lettek volna felszállni és visszatérni az anyagországba. Ez nem fantázia volt, a gép üzemeltetési kézkönyve alapján bőven elég hosszú volt a kb. 1,2 km hosszú pálya, a felszálláshoz csak kb. 900 méterre lett volna szükség.
Nah, vissza az eseményekhez. Az argentin radar Stanleyben egyenesen szembe irányította a brit Sea Harrierekkel a Mirage vadászgépeket. Az egyik Harrier pilóta Matra R.530 rakéta indítást vélt látni, amikor kb. 5 mérföldről már észlelte a közeledő gépeket, de az argentin gép csak a póttartályait oldotta ennél az esetnél is. Steve Thomas megpróbálkozott szemből célbefogással, amire elvileg alkalmas volt az AIM-9L, de a próbálkozást nem koronázta siker. Perona egy balfordulóval Thomas gépe mögé került, de ezzel Barton gépe elé manőverezte magát, aki hátulról befogva a célt, kb. 2 kilométer távolságból indítva a Sidewinder rakétát eltalálta azt. A rakéta indítás 16:28-kor történt. Az argentin pilóta sikeresen katapultált és a Pebble szigeten ért földet, sérülésekkel, de túlélte az összecsapást. Őt később egy C-130-as vitte haza a szigetről.
Közben Thomasnak sikerült Cuerva mögé kerülnie, aki valószínűleg észlelte a rakéta indítást és egy felhő felé süllyedt. A rakéta a géphez közel robbant fel, és üzemanyagot vesztett, de képes volt elhagyni a harci zónát és Stanley felé vette az irányt, ahol az egyetlen lehetősége a kényszerleszállás volt. A reptér megközelítésekor az argentin légvédelem tévedésből lelőtte a gépét, a saját csöves légvédelmi tüzérség áldozata lett a pilóta. Ennek oka az volt, hogy a pilóta leoldotta a fegyverzetfüggesztő pilonokat, amit a légvédelem bombázásként értékelt. Annak ellenére tüzeltek, hogy figyelmeztették őket a közeledő saját gépre. Cuerva nem tudott katapultálni, a Freycinet félsziget közelében csapódott földbe a gépe. Nem ez volt a konfliktus egyetlen téves célazonosítása.
Szinte ezzel egy időben a nagyobb szigettől kicsit keletre újabb harcérintkezés bontakozott ki, ahogy a TORNO kötelék a célkörzete felé közelített a vadászkíséretével a FORTIN kötelékkel. Ezek mind M5 Dagger vadászgépek voltak. A kötelék felé irányított Sea Harriereket a TORNO köteléknek sikerült elkerülnie, annak ellenére, hogy szakaszosan észlelte őket a Invincible, a kötelék legfejlettebb Type 1022 célfelderítő lokátorával. A TORNO kötelék minden egyes gépe 2 darab fékernyős 250 kilogrammos bombával hajtotta végre a bevetést a két póttartály mellett.
A TORNO kötelék Dagger vadászgépei 420 csomós, tehát kb. 780 km/h utazósebességgel, terepkövető repülésben közelítették meg a célkörzetet, alig 20 méter magasságban repülve a Jason szigetek felől, a nagyobb nyugati szigettől északnyugatra. Az északi partvonalon végigrepülve a gépek nem ütköztek ellenállásba és hajókat sem észleltek, ezért a kötelékparancsnok a Carysfort fok felé haladt tovább. Itt már 480 csomóra gyorsítottak és dél felé fordultak, mert jelentést kaptak arról, hogy Stanleytől kb. 30 kilométerre északkeletre hajókat észleltek. A TORNO kötelék a helyszínre érve 16:37-kor észlelte az ágyúzásra küldött három brit hadihajót. A kötelék parancsnok azonnal támadási parancsot adott, a három gép szétvált, minden hajót 1-1 gép támadt.
A három M5 Dagger teljesen meglepte a három hajót, amik légvédelme reagálni is alig tudott. A sziget légterében ekkor számtalan argentin és brit gép repült egyidőben, egy 10 perces idősávban érkezett a TORNO kötelék, ekkor lőtték le a DARDO két Mirage gépét és a RUBIO egy szem Daggerjét is. Az alacsonyan közeledő gépek egész egyszerűen átcsúsztak a közel sem áthatolhatatlan Sea Harrier őrjáratakon.
Még, ha idejük is lett volna felkészülni és tüzelni, a három egyeségen csak az elavultabb SeaCat és Seaslug légvédelmi rendszerek voltak megtalálhatóak. Csak Galmorgan csöves légvédelmi tüzérsége lépett működésbe, az egyik 20 mm-es Oerlikon gépágyúkkal nyitott tüzet a támadóra, illetve egyetlen Sea Cat rakétát tudott indítani, de a rávezetés sikertelen volt. A támadó gépek közül az egyik felugrott 3000 lábra, így a süllyedésben bombaoldás előtt a 30 mm-es gépágyúval is megszórta a Arrow-ot, amit 11 darab lövedék talált el. A bombák a hajóhoz közel csapódtak be, de nem okoztak komoly kárt, egy ember megsebesült, aki később belehalt sérüléseibe, de a hajó harcképessége nem csökkent.
A Glamorgan és az Alacrity is szerencsés volt, a bombák nem találták el a hajókat, csak a közelükben csapódtak be, amivel okoztak némi vízvonal alatti kárt, de ezek jelentéktelenek voltak. Cesar Roman menekülő és emelkedő Daggerje után sikerült még egy Sea Harriert rávezetni, de annak a kritikus üzemanyag szint miatt kb. 8 kilométer távolságban félbe kellett szakítani a megközelítést, így a támadó gépek mindegyike egérutat nyert. A másik két Dagger kismagasságon távozott. Roman azért emelkedett fel, mert nem hallotta a Stanleyben levő lokátortól érkező figyelmeztetést a közeledő Sea Harriertől, fogalma sem volt róla, hogy mennyire közel volt hozzá és mekkora veszélyben volt. Viszont a TORNO-t üldöző Sea Harrier pilóta sem tudta, hogy mögé meg a FORTIN Dagger géppárt irányította a Stanleyben levő lokátor. 3 km távolságban azonban a Shafrir-II rakéta csak a Napot fogta be a Harrier helyett, ami rövidesen kifordult és angolosan távozott.
A RUBIO géppár egyetlen felszállt Daggger vadászgépe is nagyjából ezidőben ért a szigetek légterébe, délnyugati irányból. Ezt a Stanleyben levő radar egy kontaktus felé irányította, ami északkelet felől közelített. A radar által követett cél valójában a 800. század egy géppárja volt. Ekkor a Glamorgan éppen a 801. század két gépét irányította a DARDO kötelék felé, az Invincible meg a készenléti Harrierekkel foglalatoskodott, hogy a csak szakaszosan észlelt TORNO kötelék felé irányítsa a gépeket. Emiatt a Hermes vette át a rávezetési feladatot és a szóló gép ellen küldte a géppárt. A két Sea Harrier közül az egyik lokátora meghibásodott, ezért a működő lokátorral repülő gép repült elől. Az argentin vadászgépet – amiről ugye nem tudták, hogy Dagger vagy Mirage-e, a Blue Fox lokátorral kb. 15 kilométerről vette követésbe, miközben 20 ezer lábra emelkedtek. Ekkor a szokásos esemény történt, a póttartály leoldását egy lehetséges Matra R.530 rakétaindításnak véltek, ezért az egyik gép kitérő manőverbe kezdett, egészen 5000 láb magasságig süllyedt egy leborítást követően.
Valószínűleg az argentin pilóta ekkora észlelte, hogy két ellenséges géppel áll szemben, azonnal visszafordult és maximális utánégetéssel emelkedni kezdett, hogy elmeneküljön, de a manővert már túl későn hajtotta végre. A másik brit gép AIM-9L Sidewinder rakétája hátulról könnyedén befogta a célt és kb. 5 kilométer távolságból indította a rakétát. A kis sebesség és magasságkülönbség és a nagy magasság miatt a rakéta kinematikai hatótávolságán belül volt. A rakéta pont a forduló befejezésekor kapta el a gépet. A rakéta robbanása után egy hatalmas tűzgolyóvá vált a Dagger, több darabban zuhant le a Lively sziget közelében 16:40-kor. Az argentin pilóta, José Leónidas Ardiles hadnagy nem élte túl a találatot.
A Légierő részéről a napot a Canberra bombázók helyszínre érkezése zárta, két darab három gépes kötelékkel, ez volt a RUTA és a RIFLE, ezek északnyugat felől közeledtek 30 ezer láb, vagyis kb. 9 ezer méter magasan. Mindegyik gép 4 darab 500 fontos bombával repült. A célkörzet felé repülve a felhők rései keresztül nézve egy nagyobb hajóköteléket észlelt. Megpróbálták azokat rádión hívni, de nem válaszoltak, arra gyanakodtak, hogy azok a saját hajóik. Mint kiderült, azok voltak, de a teljes rádiócsend miatt azok nem válaszoltak. A bombázók emiatt tengerszintig süllyedtek, hogy elkerüljék az esetleges támadást. Azonban csak hazatérés után tudták meg azt, hogy azok tényleg a saját hajóik voltak. Az incidens után tartották az irányt és folytatták a célkörzet megközelítését, de már kis magasságban. Kb. 90 kilométerre jártak a szigetektől, amikor hajókat pillantottak a jobb oldalukon. Ezek már a britek voltak, a RUTA kötelék a tengeralattjáró vadászaton levő Brilliant és Yarmouth hajókba futott bele 17:15-kor.
A hajók észlelték azokat és szembe fordultak a támadókkal. A bombázók leoldották a szárnyvégi póttartályokat, amik 365 csomóra korlátozták a sebességet, leoldás után viszont már 500 csomós sebességre gyorsíthattak. Az argentin pilóták úgy látták, hogy az egyik hajó rakétát indít, de a britek csak egy diplóköteg, vagyis chaff töltetű rakétát indítottak. A Brillianton levő, a legfejlettebb Seawolf rendszer nem jutott szóhoz, mert a támadók túl messze voltak az indításhoz. Viszont a vélt rakétaindítás miatt kitérő manővert hajtott végre a pilóta, ami közben szerinte közeli rakétatalálat érte a gépet, de képes volt elhagyni a harcteret. Mivel brit részről az hajónaplók szerint nem történt rakétaindítás, ezért valószínűleg manőverezés közben a szárnyvég a vízhez ért és annak csattanását és az okozott kárt vélték rakéta találatnak. Mivel a légvédelmi tüzet ez alapján áthatolhatatlannak ítélték meg, ezért a támadást megszakították és hazafelé vették az irányt.
15 perccel később érkezett a RIFLE kötelék, azonos céllal és fegyverzettel, a 220 kilométerre levő Invincible észlelte ezt a köteléket még süllyedés közben, amikor a tengerszint felé tartottak. Ez lehetővé tette Sea Harrierek rávezetését a közeledő célokra, a soron következő őrjárati géppárt. A rávezetés sikeres volt, indítási pozícióba kerülve Alan Curtis mindkét AIM-9L-t indította és a B-110 lajstromszámú gépet megsemmisítette. A személyzet katapultált, de Mario Gonzalez és Eduardo de Ibañez nem élték túl gépelhagyást. A másik két gép oldotta póttartályait és menekülőre fogta a dolgot. A Sea Harrier géppár másik tagja indított két AIM-9L-t, de egyik rakéta sem talált. Az utólagos értékelések szerint a két rakétát hatótávolságon kívül indította a pilóta, Mike Broadwater. A kötelék két megmaradt gépe 19:20-kor landolt a támaszpontján.
Az Armada légi komponense
Az Légierő Mellett az Armada is megpróbálkozott késő délután egy támadással, az Etendard gépekkel és Exocet rakétákkal. Igen, erős nyomás volt az Armada vezetése felől, a flotta légi komponense is repüljön bevetést, mert már a Légierő mindent is bevetett. Az Exocetek korlátozott mennyiségét figyelembe ezt a századparancsnok nem tartotta jó ötletnek, hogy a kisebb hajókra pazarolják el a legnagyobb harcértékű rakétáikat. Ugyanis a három ágyúzó hajó ellen küldték a gépeket, a hordozók pontos helyzetét nem ismerték, de biztosan messzebb voltak. De hát nem volt mit tenni, a parancs az parancs, a nappalból meg alig néhány óra volt már csak hátra...
16:05-kor megkapták a célkoordinátákat, az déli szélesség 52 fok 20 percet, nyugati hosszúság 57 fok 50 percet, ez kb. 70 kilométerre délre volt Stanleytől. Az egyik Etendard géppár 16:38-kor szállt fel, azonban a 3-A-204 lajstromszámú gép a Herculesből történő légiutántöltés alatt elkezdett szivárogni és üzemanyagot veszteni, emiatt a bevetést törölték és a géppár hazatért a támaszpontra. Annyira közel voltak már a célterülethez, hogy az utántöltés alatt az Etendard gépek radarbesugárzásjelzője észlelte a brit hajók célfelderítő lokátorait. Ez a géppár 18:01 landolt. A másik géppár még a földi ellenőrzéseket végezte el, amikor megkapták a hírt az utántöltés közbeni hibáról, ami miatt a tanker is visszafordult. Emiatt ez a géppár már fel sem szállt. Az argentinok legmagasabb szintű hajó elleni képességének debütálása elmaradt, de erre sem kellett túl sokat várni.
Összefoglalás
Május 1-e tehát egy nagyon mozgalmas nap volt mindkét fél számára. A britek bár szerencsével, de messze jobban jöttek ki az eseményekből a nap végén. Repülőeszközt nem vesztettek, a megtámadott hajók minimális károkkal megúszták a támadást, de az első emberveszteséget a bombatámadásban elszenvedték.
Az Argentin Légierő elvesztett három szuperszonikus vadászgépet, egy Canberra bombázót és a reggeli bombatámadás során egy Pucara odaveszett, két további gépet futómű becsuklás miatt kellet leírni. Argentin szemmel nézve a legsúlyosabb talán a legfejlettebb R.550 Magic rakéta használatára képes két Mirage III elvesztése volt. Már az első nap, a 6 darab bevethető Mirage III-ból kettő odalett, a hadrafogható gépek egyharmada. Azonban az sem elhanyagolható tény, hogy már az első nap sikerült három hajót is megtámadni az Argentin Légierőnek, ez előrevetítette azt, hogy hajók elvesztésével bizony komolyan számolni kell, mert azok a bombák bizony el is találhatták volna a célokat...
Hogy mennyire mozgalmas nap volt a munka ünnepe, azt jól mutatja három hetet kellett arra várni, hogy hasonló mennyiségű bevetést repüljenek a felek. De ezekről már csak a sorozat következő részeiben esik majd szó...
[1] https://youtu.be/C2nX2_bj1k4
[2]
https://daytrip.com/discover/location/barco-marjory-glen
https://www.google.com/maps/place/R%C3%ADo+Gallegos,+Santa+Cruz+tartom%C3%A1ny,+Argent%C3%ADna/@-51.6269869,-68.9601895,177m/data=!3m1!1e3!4m6!3m5!1s0xbdb6f952b21c66e5:0xab7c41f247647102!8m2!3d-51.6230485!4d-69.2168291!16zL20vMDJ0Yjl6?entry=ttu
