Előszó
Az előző részben képbe kerültük az Ukrajnának szánt F-16 vadászgépek potenciáljával, illetve a legveszélyesebb orosz légvédelmi rakéta-rendszerekkel és vadászgépekkel. Ennek fényében lássuk, hogy mire, hogyan és mennyire alkalmasak az átadott F-16 vadászgépek különféle feladatkörben és mi szükséges hozzájuk.
Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető
A Vipera vadászterülete
Őrjáratozás (BARCAP – Barrier Combat Air Patrol)
A legbiztonságosabb bevetéstípus a nagy magasságú járőrözés saját légtérben, messze a frontvonaltól, a terepkövető robotrepülőgépek ellen. Ebben az esetben három póttartály is használható, a törzs alá függeszthető elektronikai zavarókonténer használata indokolatlan. A támaszponttól 150 kilométeres távolságban kb. 0,6 Mach sebességgel 2 óra 30 perces őrjárat teljesítése is lehetséges 6 darab légiharc-rakétával. Ilyen hosszú őrjárat után is még rendelkezésre áll annyi üzemanyag, ami lehetővé tesz egy utánégetős gyorsítást 0,9 Mach sebességre, majd maximálgáz teljesítménnyel 150 kilométeres megtételére 10 kilométer magasan. Ezután még 300 kilométer távolságól lehetséges a hazatérés némi tartalékkal.
Ha NATO légtérellenőrző gépekkel kihasználható a Link 16 adatkapcsolat és van ilyen a közelben, akkor az F-16 alkalmazása hatékonyabb. Így nem csak a saját, mechanikus pásztázású radarjával kereshet célt, hanem máshonnan is kaphat célkoordinátát. Szóba jöhet a NATO kompatibilis földi telepítésű radarok adatainak továbbítása szintén Link 16 adatkapcsolaton keresztül. Ezek nélkül viszont az F-16-osok csak a saját radarjukkal kereshetnek célt, illetve rádión, szóban kaphatnak céladatokat, ami hosszabb átfutási időt jelent.
Helikopterek és drónok lelövése a front közelében már más történet, erre az extra tartalomban térünk ki, mert itt már számít, hogy mi van a front túloldalán és közelében.
Támadó szerepkör, orosz BARCAP megtörése (Sweep)
Lássuk mi a helyzet, ha az orosz vadászgépek őrjáratait szeretné Ukrajna megtörni az F-16-osokkal. Egy repülőgép számtalan módon járőrözhet, mindnek van előnye és hátránya. Alapvetés, hogy ezt minimum géppárban hajtják végre minden őrjárati ponton (angolul ez a CAP station). Csak így biztosítható a folyamatos megfigyelés, a géppár egyik tagja mindig a megfigyelt légtér, vagyis a front felé tart. Hogy a vizsgálat egyszerűbb legyen, azt a formát nézzük, amikor a géppár tagjai azonos, a megszokott lóversenyforma pályán repülnek. Amikor a géppár egyik tagja elfordul a fronttól, akkor fordul rá a másik. Ahhoz, hogy egy nagy kiterjedésű, több száz kilométer hosszú vonal ellenőrizve legyen, több őrjárati pont szükséges, mindegyiken egy géppárral, a géppárok egymástól adott távolságban. Jelenleg a front hossza Ukrajnában a Krím félsziget legdélebbi pontjától, Szevasztopoltól az északi végéig nagyjából 800 km. A hidegháborúban alkalmazott taktika szerint a géppárok 200 kilométeres távolságban repültek egymástól terepkövető robotrepülőgépekre vadászva. Ezt a távolságot vesszük alapul a vizsgálathoz.
A MiG-31BM a közeledő F-16-ost földháttérben, prospektusadatok szerint kb. 280 kilométer távolságból képes észlelni, amikor közeledik, és kb. fele, 140 kilométer távolságról, ha távolodó a cél. A 10 kilométeres repülési magasság miatt a radarhorizont nem faktor az őrjáratozó gépek számára.
Ha az F-16 vadászgépek szemtől szembe rontanának rá az őrjáratokra, akkor hamar rájövünk, hogy ez reménytelen próbálkozás. A közeledő célokra az észlelés és a reakcióidőt is figyelembe véve bőven 200 kilométer feletti távolságból is tüzelhetnek az orosz vadászgépek. Ha nagyon, de nagyon megengedően csak 200 kilométeres távolságban történik a tüzelés egy 0,9 Mach, vagyis 300 m/s sebességgel közeledő F-16-osra, akkor a kb. 4 Mach átlagsebességű R-37M rakéta kb. 130 másodperc alatt ér a célhoz, ha az 0 kilométer paraméterrel érkezik. A valószínű találatkor az orosz vadászgép és az F-16 közötti távolság kb. 160 kilométer. Az F-16AM kis méretű, 75 x 50 centiméteres ovális lokátora nagyjából 110 kilométer távolságból képes csak észlelni az orosz vadászgépet. Tehát már jóval azelőtt eltalálhatja az F-16-ost egy R-37M rakéta, mielőtt az még lokátorával egyáltalán felderíthetné a MiG-31 vagy Szu-35 vadászgépeket.
Még ha valami csoda folytán sikerülne sokkal közelebb kerülni, akkor is egyoldalú küzdelem lenne ez. Az AIM-120C-5 megsemmisítési zónája terepkövető repülésből indítva egy 10 kilométer magasan közeledő cél ellen talán, ha 30 kilométer van. Az R-37M meg az utolsó kb. 40 kilométeren már saját magát vezeti célra, az indító gép akár ki is fordulhat. Egyetlen orosz géppár, négy rakétával egyidőben nyolc célpontot tud támadni. Szemtől szembe nekimenni ennek a tűzerőnek nem tűnik célravezetőnek.
Persze lehet azt mondani, hogy az orosz rakéták a vontatott csalikat fogják eltalálni és majd az elektronikai zavarókonténerek csodát tesznek, de ez véleményem szerint csak vakhit, a hatásosságukat nem célravezető fekete mágiaként kezelni. Az, hogy a besugárzásjelző képes-e megfelelő adatot adni, hogy azokat mikor kell kibocsátani, azt is nehéz megítélni. Már ha egyáltalán lesz vontatott csali az F-16-osokhoz.
Bekeríteni még egy géppárt is bajos, mert még ha két irányból is próbálkozik 2x4 darab F-16, akkor is mindegyikre jut 1 darab R-37M, ha az orosz vadászgépek szétválnak. Ráadásul ahhoz, hogy megosszák a tűzerőt szükséges, hogy semmilyen más őjáratozó orosz vadászgép ne legyen a közelben, ami be tudna avatkozni és ne legyen a közelben földi telepítésű légvédelmi rendszer sem.
Ráadásul, ha az orosz gépek számára a veszély túl nagy lenne, akkor bármikor dönthetnek a visszavonulás mellett. Az F-16-osok nem tudnák üldözni azokat sem a hatósugaruk, sem a területvédelmi légvédelmi rakéta-rendszerek miatt. A végkövetkeztetés ez alapján az, hogy fel sem merül az orosz vadászőrjáratokkal való direkt szembeszállás. Már ha van ilyen, de erről majd később.
Strike/CAS/SEAD &DEAD
Közepes hatótávolságú csapásmérés vs vadászgép
Ha siklóbombákról vagy HARM rakétáról repült bevetésekről van szó, akkor a kérdés az, hogy az Orosz Légierő mekkora távolságra adja az őrjáratokat a fronttól. Miért? Mert az őrjáratozási pálya, fronttól való távolság és a támadó F-16 paramétere adja ki, hogy mennyi idő áll rendelkezésre, ameddig az őrjárat észreveszi és rakétát indít rá. Ha az F-16 vagy bármilyen más gép is időben megfordul és távolodó cél lesz, akkor a R-37M-et irányító lokátor még a rakéta végfázisba érése előtt elveszítheti a célt. Mert ugye a maximális 280 kilométer helyett csak kb. a fele, 140 kilométer a követési távolság.
Ha a célkövetés a rakéta rávezetése közben szűnik meg, akkor az F-16 irányváltással elérheti, hogy az R-37M saját lokátorával már ne legyen képes időben megtalálni a célját és afelé fordulni. A célkövetés elvesztése után nem ismert sem a célpont sebessége, sem iránya, tehát nincs információ arról, hogy az új elfogási pont hol lehet. Az csak addig volt, ameddig az F-16 közeledő irányban repült. Az eredetihez képest a lehetséges elfogási pontok egymástól akár 50-80 kilométerre is adódhatnak és akár oldalszögben 100 fokos eltérés is lehet köztük, ha a célkövetés a végfázis előtt kb. fél perccel szűnt meg. Tehát minél messzebb van a céltól az R-37M, amikor az orosz vadászgép elveszi a távolodó célt, annál nagyobb az esély a túlélésre. Akkor vállalható kockázatú egy csapásmérő bevetés, ha már megtörtént a fegyverek oldása és az F-16 már távolodó célpont, de az R-37M még relatíve messze jár a végfázistól. Ehhez viszont akkor szükséges azt is tudni, hogy egyes csapásmérő fegyverek mekkora távolságról indíthatók útjukra.
Csapásmérő fegyverek hatótávolsága
Az F-16 minden fegyvert terepkövető repülésből, a radarhorizont alól végrehajtott gyors emelkedés után indítana, hogy a földi telepítésű radarok ne észleljék nagy távolságból a közeledő vadászgépet. Ezt követően leborítással, visszafordulva 70 fokos süllyedésben azonnal a radarhorizont alá tér vissza annyira közel hangsebességhez, amennyire csak lehet. A táblázatban látható ideig tart a manőverhez szükséges idő. Hogy mennyi idő alatt éri el az adott magasságot, és hogy mikor válik távolodó céllá egy vadászgéppel szemben, illetve, hogy mikor tűnik el a radarhorizont alatt egy szárazföldi telepítésű légvédelmi rendszer elől. Mindkettő fontos érték, az egyik a vadászgépek, a másik a földi légvédelmi rendszerek miatt.
Egy siklóbomba vagy akár az AGM-88 rakéta hatótávolsága attól függ, hogy milyen magasról és mekkora sebességgel indítják azokat. A GBU-39 SDB nagyjából 10:1 siklószámmal bír a katalógusadatok alapján, ha kb. 0,75 Mach sebességgel indítják vízszintes repülésben, 10 kilométer magasan. Így adódik ki a 100 kilométeres névleges hatótávolság.
A táblázat értékei alapján nagyjából 9 kilométeres magasságig érdemes az ugrást végrehajtani. Ennek oka, hogy minden 1 kilométer nyert magassággal a bomba kb. 10 kilométerrel messzebbre siklik el. Tehát ennyivel rövidebb ideig kell a front felé repülni a fegyverek indításáig. 0,9 Mach, vagyis 300 m/s sebességgel 10 kilométer megtétele 33 másodperc. Ez azt jelenti, hogy ha ennél tovább tart 1 kilométerrel növelni a magasságot, majd később csökkenteni azt, akkor az már nem éri meg. Főleg, hogy a magasság növekedésével a leborítási idő is nő. Tehát hiába jobb az emelkedőképesség valamennyivel, mint a 30 sec/1000 méteres elméleti érték, a magasabbra emelkedés már nem éri meg.
Az ugrást 0,9 Mach sebességgel és teljes utánégetéssel kezdi meg a pilóta 45 fokos szögben emelkedve. A bólintási szöget 4 kilométeres magasság felett folyamatosan csökkenti, hogy nagy magasságban érkezve meglegyen a kb. 0,75 Mach sebesség. Az emelkedés megkezdése után 71 másodperccel indulnak a bombák. 8 darab GBU-39 bomba leoldása kb. 1,5 másodperc alatt lehetséges. Ezután az F-16 leborít, majd 16 másodperccel később el fogja a célt veszteni az orosz vadászgépek lokátora, amikor már távolodó cél lesz az F-16, ha az kellően messze van. Az emelkedés vízszintes vetületi távolsága kb. 15 km. Tehát a fegyver elvárt hatótávolságához képest ennyivel korábban kell megkezdeni az emelkedést az oldási ponttól számolva.
Szintén siklóbomba a nagyobb méretű AGM-154, annak prospektusadata szerint a hatótávolsága 30000 láb, tehát 9 kilométer magasan indítva 130 kilométer. Az AGM-88 HARM rakéta hatótávolsága érdekes módon nagyjából azonos a siklóbombákéval. A különbség az, hogy rakéta átlagsebessége magasságtól függően 400-600 m/s között van, köszönhetően a rakétahajtóműves kezdeti gyorsításnak. A siklóbombák lassabbak, 200-250 m/s körüli a sebességük. 10 kilométer magasan indítva a HARM is képes 100 kilométer távolságra elrepülni.
Az AGM-65 Maverick rakétákkal elvi szinten ez a felugrásos történet működhetne is, de csak akkor, ha lézeres rávezetésű altípusról szó. Ennek képesnek kéne lennie az indítás utáni megvilágítási pont befogásra, ha a földről megvilágítják neki a célt. Véleményem szerint a Maverick rakéta használata ilyen módon nem reális, mert a rakétát csak közel víziszintes indításból történő használatra tervezték. Az infravörös kamerás változat felbontása túl kicsi a sikeres használathoz, a rakéta kinematikai hatótávolsága azzal nem használható ki. A gyakorlatban 8-10 kilométer távolság felett az nem indítható.
A siklószárny nélküli bombák hatótávolsága még 5 kilométer magasról dobva is 0,8 Mach sebességgel talán 10 kilométer. Ez alapvetően elégtelen, ahol legalább közepes hatótávolságú légvédelmi rendszer van jelen.
F-16 kontra BARCAP
Lássuk hát az esélyeket egy ábra segítségével. Mielőtt még belekezdünk, tisztázzuk, hogy mit nevezünk paraméternek. Ez az távolság, amivel a célpont elrepül egy repülőgép vagy akár légvédelmi osztály mellett.
Ha két orosz vadászőrjárat 200 kilométerre van egymástól, akkor az F-16 100 kilométernél nagyobb paraméterrel nem tud érkezni, mert ez a két őrjáratozó géppár közötti távolság fele. Vizsgáljuk először ez az esetet, ekkora távolsággal. Ha a modell szerint tökéletes időzítéssel indul meg az oldási pont felé, akkor az észleléskor 160 kilométerre lesz a fronttól. Ha a bombától csak 6 kilométeres behatolási mélységet várunk el, akkor a bomba 96 kilométeres hatótávolsága a fronttól számolva 90 kilométer és még 15 kilométer távolságot jelent az emelkedés. Tehát a fronttól 105 kilométeres távolságban kell az emelkedést megkezdeni. Az első észleléstől az emelkedési pontig hátralevő 55 kilométer megtétele 183 másodperc. Az ugrási művelet végrehajtása további 87 másodperc lenne, ameddig távolodó cél nem lesz az F-16 a leborítás után. Ez összesen tehát 270 másodperc.
Az orosz vadászgép reagáljon az első észleléstől 20 másodperc alatt, ennyi idő múlva indul az R-37M rakéta. Az
F-16 tervezett visszafordulási távolsága az orosz vadászgéptől 220 kilométer távolságban van ekkor. Ezt az 1,1 km/s átlagsebességű rakéta ezt kb. 200 másodperc alatt teszi meg. Látszik, hogy reménytelen a támadás, mert a rakéta az első észleléstől számolva kb. 220 másodperc alatt az F-16 fegyveroldási pontjáig elrepülne. Tehát már régen a saját radarját használná a rakéta, ami képes távolodó célt is követni, amikor az F-16 még amúgy is az ugrási manővernek még az emelkedő fázisában van. Még ha még picit túl is becsültük a rakéta átlagsebességét, akkor sem lehetséges a biztonságosnak mondható csapásmérés.
Ezzel a modellel kiszámolható, hogy mikor kivitelezhető legalább vállalható kockázattal GBU-39 siklóbombával a csapásmérés. Az F-16 160 kilométeres paraméterrel képes erre. Ekkor a modell szerint tökéletes időzítéssel, az első észlelés távolsága 130 kilométerre van a fronttól, tehát 25 kilométerre van az F-16 az ugrás megkezdéséig. Az addig hátralevő repülési idő 83 másodperc, majd még 87 másodperc alatt már távolodó cél lesz az F-16. Ez 170 másodperc összesen. Ekkor kb. 50 másodpercre lesz a R-37M rakéta, amikor az F-16 manőverei miatt amúgy is változó elfogási pontnál elveszti a célt a rakétát irányító orosz vadászgép. Ugyanis az F-16 süllyedés közben már távolodik és 140 kilométernél messzebb van. A villámgyorsan 60 méterre süllyedő F-16 irányt változtatva a korábban elmagyarázott módon jó eséllyel képes elkerülni az R-37M rakétát. Vontatott csali, ha van, akkor ráadásul az F-16 és a rakéta között lesz, ez valószínűleg nem elhanyagolható tényező.
A modellt felhasználva ugyanez a számítás elvégezhető az AGM-154 JSOW fegyverre is. ami nagy magasságból 130 kilométeres indítási távolsággal rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a fegyver indítása az SDB-hez képest 35 kilométerrel távolabb lehetséges. Ezzel az jön ki, hogy kb. 85 kilométeres paraméterrel is azonos időtartalék érhető el a siklóbomba oldási pontjához érkezéséig. Az R-37R rakéta repülési ideje minden esetben alsó becslés, hiszen az F-16 fegyveroldási ponthoz képest már távolodik. Tehát valójában rakétának annál a pontnál messzebbre kell repülni, ami ugye több idő.
Összefoglalva, a biztonság felé eltérve egyetlen MiG-31 géppár elvileg egy +/- 160 kilométer széles sávot képes oltalmazni, ha az ukrán F-16 SDB-vel repül, és egy +/- 80 kilométeres, ha JSOW-val. Ennél nagyobb paraméter esetén még akár nem tökéletes időzítéssel is jó eséllyel olajra tud lépni egy F-16-os.
Viszont azért az is vegyük figyelembe, hogy csak front vagy frontközeli cél támadható, hiszen a fegyverek behatolási mélységét csak 6 kilométernek vettük. Ezzel lényegében területvédelmi légvédelmi rendszert HARM rakétával nem lehet támadni. Legfeljebb a csapatlégvédelem kis hatótávolságú, radarvezérlésű rendszereit, amik közelebb vannak a fronthoz, de azoknak is bőven van idejük reagálni.
Ha az orosz légierő képes, akár csak AWACS támogatás nélkül is 0/24 órás időtartamban öt vadászőrjárat adására a front felett, az lényegében lehetetlenné tenné az F-16-osok tevékenységét, akár légiharcról van szó, mondjuk front közelében drón vagy helikoptervadászatról, akár csapásmérésről, még JSOW használatot feltételezve is. SDB esetén három őrjáratozó géppár több mint elégséges. Viszont, ahogy az Ukrán Légierő sem tudja, hogy egy őrjáratozó vadászgépen milyen rakéta van, úgy az orosz légvédelem sem tudja, hogy egy közeledő cél az F-16-e, és azt, hogy milyen fegyverzettel repül. Ennek fényében, ha alulméretezik az őrjárat sűrűségét, akkor az adott esetben hatástalan lehet.
A cél az, hogy a nyugati országok által biztosított felderítési adatokkal az F-16-osok azon olyan területen repüljenek bevetéseket, ahova már nem érnek időben oda az orosz vadászőrjáratok vagy éppen nincs is. Tehát nagyon idő- és területérzékeny bevetésekről beszélünk, perceken múlik a siker és a látványos kudarc közötti különbség.
Az, hogy az orosz légierő mennyi vadászgépet képes a levegőben tartani huzamosan, az egy jó kérdés, erről bővebben az extra tartalomban esik szó. Itt és most csak annyit, hogy elvileg mintegy száz MiG-31BM és ugyanennyi Szu-35 állhat a rendelkezésre, valamint kérdéses számú R-37M rakéta. A probléma, hogy nem állapítható meg, hogy egy őrjáratozó vadászgép milyen fegyverzettel repül. Ha van orosz vadászőrjárat, akkor úgy kell kezelni, mintha a fenti képességgel bírna.
Viszont még egy apró adalék. Azt hozzá kell tenni, hogy az F-16 számára is adott a visszavonulás lehetősége. Egy támadás megszakítható, amíg a távolság az F-16 és az orosz vadászok között 140 kilométer vagy több. A menekülő F-16-ost ekkor nem képes radarral érzékelni egyetlen orosz vadász sem. A csapásmérés ekkor meghiúsulhat, de ennek eléréséhez bizony vadászőrjáratot kell adni, ha eddig ez nem volt gyakori. Az ukrán légtérben üldözése a menekülő F-16-nak az orosz vadásznak is kockázatos.
Orosz szemmel nézve, a fronthoz viszonylag közel kell őrjáratot adni. Az ovális pálya legközelebbi pontja 50 kilométer, a legtávolabbi nem lehet 100 kilométernél messzebb. Ennél messzebb repülve a védett zóna maximális paramétere drámaian lecsökkenne a hatalmas lokátor és az R-37M elképesztő hatótávolsága ellenére is. Megfelelő időzítéssel még közel 0 paraméterrel is lehetséges lenne az SDB-k oldása, mielőtt R-37M indítása egyáltalán megtörténne. Az AGM-154-nel már mélyebben a font mögötti cél támadása is szóba jöhet, akár 30-40 km távolságban is. Látható, hogy az orosz védelem számára sem túl nagy a mozgástér az egyenlet egyes paramétereiben.
Nagy távolságú csapásmérés
Ha vadászőrjáratok nem elkerülhetők kellő távolságban az SDB és JSOW használatához, akkor a jelenleg integrált eszközök közül csak AGM-158 JASSM jöhet szóba fix, szárazföldi célpontok ellen. Ami még használható az AGM-84 Harpoon hajók ellen, de csak Block 1C vagy későbbi változattal, ami 220 kilométer távolságból indítható. Az utóbbi relevanciája alacsony, ez már tisztáztuk a bevetéstípusok bemutatásánál.
Ha az európai Storm Shadow/SCALP-EG vagy akár a Taurus robotrepülőgépet integrálnák az F-16-ra, ahogy az már korábban megtörtént a Szu-24M-re, akkor lehetséges lenne ezen eszközökkel is a csapásmérés nagy távolságból. Nem teljesen illuzórikus feltételezés, hogy egy nyugaton évtizedek óta alkalmazott adatbusszal operáló vadászgéphez malacvágtában integrálják, ha ez egy 80-as évekbeli gyártott szovjet repülőgéphez is lehetséges volt. Az F-16 támogathatja a fentiek használatát az ADM-160 MALD csalik segítségével, amivel az orosz légvédelem számára plusz kezelendő célpontokat teremtenek. Legyen az akár vadászgép, akár légvédelmi rakéta rendszer.
Közepes hatótávolságú csapásmérés vs SAM
Amikor orosz vadászőrjárat nincs jelen a kellő távolságban, a földi telepítésű légvédelemmel akkor is számolni kell. Viszont itt a lehetőségek sokkal megengedőbbek az őrjáratozó vadászgépekhez képest. A vizsgálat itt és most Sz-400 és Sz-300V4-re korlátozódik. Számukra a radarhorizont erős korlátozó tényező. Addig nem érzékelhető a cél, ameddig fölé nem emelkedik a célpont. A célleküzdés során is probléma, ha nem aktív radarvezérlésű rakétát használnak. Amint a radarhorizont alá süllyed a célpont, akkor a rakéta célt téveszt a SAGG vezérlésnél.
A Sz-400 reakcióideje és a légvédelmi rakéta repülési ideje az oldási pont környékéig határozza meg, hogy a korábban már taglalt ugrás végrehajtható-e adott távolságban. A rakéta 6-6,5 Mach égésvégi sebessége ellenére az átlagsebessége kb. 1000 m/s, ha a rakétaosztálytól számolt távolsághoz viszonyítjuk. Tehát 30 kilométerre 30 másodperc, 100 kilométer távolságra kb. 100 másodperc alatt repül el. A célleküzdés során ehhez még hozzá kell adni az első észleléstől számított időt a rakétaindításig, amit itt is 20 másodpercnek veszünk.
Azt már korábban láttuk, hogy 9 kilométerre ugrás, majd a horizont alá süllyedés ideje 115 másodperc. Földi telepítésű radar az ugrás megkezdéséig nem is érzékelheti az F-16-ost. Amennyire lehet tudni a nagy hatótávolságú légvédelmi rendszerek nagyjából 30-70 kilométerre vannak a fronttól, hogy az ellenséges, nagy hatótávolságú tüzérség ne támadhassa őket könnyen.
Még, ha csak 30 kilométerre a fronttól van egy Sz-400 osztály, akkor is lehetséges a frontra csapást mérni SDB-vel, akár 0 kilométer paraméter megközelítéssel is. A fegyveroldási pont a minimális behatolási mélységnél kb. 90 kilométer, ami az Sz-400-tól 120 kilométerre van. Tehát mire odaér az indított rakéta az F-16 közelébe az 20+120 = 140 másodperc. Ez bőven elegendő időt ad, hogy az F-16 a radarhorizont alá érjen, ami az ugrás után 115 másodperccel történik meg. Tehát az Sz-400-as még ilyen kis front mögötti távolsággal településsel sem képes megakadályozni, hogy az F-16 oldja a bombákat és megússza azt. Csak az indított fegyverek lelövése marad lehetőségként. JSOW esetén 30 kilométerrel a front mögött levő célok is támadhatók, 0 paraméterrel is. 50 kilométeres paraméterrel az SDB-vel a behatolási mélység eléri a 20, a JSOW-val az 50 kilométert.
Ha az Sz-400 osztály még messzebb van a fronttól, ha óvni akarják a tüzérségtől, akkor azzal az ukránok lehetőségeit tágítják. Így az indított siklóbombák lelövésére kevesebb idejük van, amíg azok ráadásul még korábban odaérnek, ha az F-16-osok közelebb mennek a fronthoz.
Mire használható ez a csapásmérő potenciál? Magukat az Sz-400 osztályokat nem tűnik célszerűnek támadni főleg, ha 30-40 kilométernél messzebb vannak a front mögött. Mivel az Sz-400 rendszer 12 célcsatornás és adott estben 2-4 darab 3 célcsatornás Pancír is védheti, így minimum három tucat bomba és vagy rakéta egyidejű indítása szükséges ahhoz, hogy annak védelmi kapacitásának a túlterhelése felmerüljön. Inkább a rakétaosztályoktól távolabb eső célok támadása merülhet fel, ahol tömegesebb használat esetén talán nincs idő minden támadóeszköz lelövésére, de még ehhez tucatszám szükséges azokat indítani.
Konklúzió, történelmi kontraszt
Az F-16 vadászgépek számára lényegében tehát siklóbombák és az AGM-88 HARM-mal, illetve robotrepülőgépekkel csapásmérés jön szóba. Ezt lehetőleg az alkalmazott fegyverzet függvényében az orosz vadászőjáratoktól legalább 80-160 kilométeres paraméterrel kell végrehajtani. Ez tehát alapvetően a Krím félsziget, annak nyugati fele és talán a front délkeleti része Herszon táján tűnik reálisnak.
Ezen felül robotrepülőgépek vadászata és az esetleg az ukrán fronttól legalább 100 kilométeres mélységben berepülő drónok lelövése vállalható, de csak akkor, ha az AMRAAM képes azokat eltalálni. Az AMRAAM hatótávolsága szintén kitolható ugrásból végrehajtott indítással. A haditengerészeti csapásmérés is vállalhatónak tűnik, ha erre van igény.
Viszont... A fentiek fényében nehéz elképzelni, hogy az ukránok mindent egy lapra feltevő módon tucatnyi vagy még több gépet vetnének be, még ha ennyi rendelkezésre is állna a szükséges fegyverzettel. Ehhez olyan célpont és célterület szükséges, ami megéri a kockázatot és vadászőrjárat sem védi, de még légvédelmi rendszerből is csak korlátozott célcsatorna mennyiséggel védik. Ez egyszerre olyan sok feltételt jelent, aminek esélye szerintem szinte nulla.
Azoknak, akiknek meglepő, hogy mennyire korlátozottan használható az F-16 még a legfejlettebb fegyverzettel azoknak következzék némi történelmi kontraszt. Mire és hogyan használták az F-16-ost a korábbi konfliktusokban?
Mennyiségi és minőségi fölényben levő fél használta azokat jellemzően egy nagyobb kötelék részeként, amiben F-15 vadászgépek, a légvédelmet lefogó dedikált Wild Weasel csapásmérők, és elektronikai zavarók is a részét képezték, valamint AWACS-ok is támogatták azt. Még így is mind az iraki mind a szerb légvédelem több F-16-os és más 4. generációs vadászgépet is lelőtt. Ukrajnában szó sincs ukrán mennyiségi fölényről specializált támogató gépek garmadájáról sem. Csak időérzékeny felderítési adatokkal tud a nyugat segíteni.
Az Egyesült Államok jó okkal hívta életre már a ’90-es években a JSF programot, amiből megszületett az F-35 család. Már akkor felsejlett, hogy a nem alacsony észlelhetőségű vadászgépek képességei hol érnek majd véget, amikor elterjednek azok az eszközök, amikkel az ukrán felségjellel repülő Viperáknak 2023-ban szembe kéne néznie. Okkal cseréli le a NATO F-16-os üzemeltetőinek többsége azt F-35A vadászgépre, sőt nem csak a Vipera üzemeltetők szereznek be ilyen gépet, hanem például Olaszország, Finnország, Németország és Svájc is.
2022 november közepe óta, az ukrán háború egy legalább részlegesen befagyott konfliktus. A frontvonalak nem mozdultak el érdemleges mértékben a nagy összképet nézve. Még, ha 2-3 tucat F-16 vadászgép átadása meg is történik és parasztosan fogalmazva, mindent is megkapnak hozzá, ettől a 2023 novemberi alaphelyzet nem fog megváltozni. Adhat plusz feladatot az Oroszország számára ezek megjelenése, hogy több vadászőrjáratot kell biztosítani, már, ha eddig volt egyáltalán tömegesen ilyen. Főleg, hogy a fővezér kijelentette, hogy 20 nap alatt le kell vadászni őket és punktum.[1]
Tehát okozhatnak nagyobb veszteséget egyes területeken az F-16-osok, adhatnak plusz munkát az orosz légierőnek és légvédelemnek, attól függően, hogy milyen fegyverrel repülnek, de szó nincs arról, hogy akár néhány tucat F-16 is hazazavar mindent és mindenkit vagy akár a konfliktust elmozdítják a holtpontról.
[1] https://www.portfolio.hu/global/20231101/mindet-levadasszuk-20-nap-alatt-vad-kijelentest-tett-az-orosz-vedelmi-miniszter-649065
Közreműködők
- Molnár Balázs Grafika, animáció, szöveg
- Hpasp Technikai lektor és tartalombővítés
- Cifka”Cifu” Miklós Technikai lektor és tartalombővítés
A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.
