Militavia - Katonai repülés és légvédelem

Falkland-szigeteki háború - 1. rész

A szebenálló erők (úgy nagyjából...)

2022. október 21. - molnibalage

01_2.jpg

Előszó

A Falkland-szigeteki háborút 1982 márciusa és júniusa között vívtak a szigetek, illetve néhány közeli, kisebb dél-atlanti-óceáni sziget birtoklásáért. A konfliktus 1982. április 2-án kezdődött, amikor az argentin fegyveres erők megszállták és elfoglalták a Falkland-szigeteket, majd másnap Déli-Georgiát és a Déli-Sandwich-szigeteket. Mint kiderült ezzel a lépéssel alaposan elszámította magát az argentin politikai vezetés, akik a belpolitikai problémák megoldását látták ebben a lépésben. A nagyvilág, és talán még a brit közvélemény által jelentéktelennek tartott terület megszállását az Egyesült Királyság ugyanis nem hagyta szó nélkül, és katonai akciót indított a brit fennhatóság helyreállításért.

02_2.jpg

Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető.

Bevezetés

A Falkland szigeteki konfliktus több szempontból is figyelemre méltó. Annak ellenére, hogy még helyi háborúhoz képest is viszonylag szerény mennyiségűnek volt mondható a bevetett fegyveres erők létszáma, a hadviselés szinte minden eleme szerepet kapott a háború alatt. Volt légiharc, még ha elavult és/vagy korlátozott képességű vadászgépek között, bombázás különféle kategóriájú repülőgépekkel, légvédelmi harc, hajók elsüllyesztése repülők, tengeralattjárók és parvédelmi rakéta ütegek által is irányított önvezérlő rakétával. Majdnem repülőgép hordozók összecsapására is sor került, amire a II. világháború óta nem volt példa. De szerepelt a repertoárban tengeralattjáró elhárítás, partraszállás, könnyűgyalogsági harc is. Mindkét fél betartotta a Genfi konvenciókat, részletesen és precízen dokumentálta a konfliktust, ami jól kutathatóvá és bemutathatóvá teszi azt.

A csatorna témája alapvetően katonai repülés, de a konfliktus jellege kapcsán a repülőeszközök alkalmazása szorosan összefonódott a többi területtel is. A videó sorozat – igen, ez sorozat lesz – emiatt alapvetően a harci gépekre és a légvédelemre fókuszál. De ahol szükséges ott érintőlegesen csak a szükséges mértékeben szó esik a haditengerészeti és egyéb vetületekről is, aminek igényeit szolgálta ki a Királyi Légierő is, többek között.

Az angol reakció

06_1.jpg

Az argentinok által megszállt területek feletti brit fennhatóság helyreállítása érdekében az angol fegyveres erők azonnal felállítottak egy összhaderőnemi harccsoportot. Ez nem kis feladat volt, és ami a legmeglepőbb, hogy ennek magját három nap alatt állították össze, úgy, hogy a szigetek megszállása pénteki napra esett. Márpedig a hétvége a briteknél az hétvége. Természetesen mindent nem tudtak három nap alatt összeszedni, szükséges csapatok, eszközök és a logisztika felépítése mindvégig folyamatosan zajlott a háttérben miközben a csoport magját alkotó hajók a déli félteke felé tartottak. Asencion szigetén volt lehetséges a logisztika átrendezésre, ami pont félúton volt Anglia és a Falkland-szigetek között, az Atlanti-óceán közepén.

07_1.jpg

A repülő csapatok és flotta hiányosságai

A háború talán a lehető legrosszabb pillanatban érte az angol fegyveres erőket. A gazdasági problémák miatt a Haditengerészeti Légierő elborzasztó állapotban volt és több olyan projektet is töröltek, amiről később kiderült, hogy nagymértékben befolyásolhatta volna a konfliktus kimenetelét. A valaha rettegett és hatalmas Királyi Haditengerészet (Royal Navy) már csak árnyéka volt a II. világháború idején mutatott erejének.

08_1.jpg

Döbbenetes, de a II. világháború alatt még fél tucat korabeli szinten nagy repülőgép-hordozókkal is rendelkező flotta 1982-re már nem rendelkezett egyetlen hagyományos repülőgép-hordozóval sem. Az Audacious osztály két tagját még a II. világháború közepén kezdték építeni, ezek a hidegháborúban korszerűsítve és átalakítva szolgálatban maradtak, egészen a ’70-es évekig. Az HMS Eagle hordozót viszont már 1972-ben kivonták a szolgálatból és a megmaradó HMS Ark Royal alkatrészbázisaként szolgált a továbbiakban. Az Ark Royal 1979 februárjában fejezte be aktív pályafutását.

09_1.jpg

Ennek következményeként a Haditengerészet elvesztette az F-4 Phantom II angol változatát, illetve a Buccaneer csapásmérő gépeket is, mint hordozóról bevethető állományt. Ami talán még ennél is húsbavágóbb volt a Gannet AEW.3 légtérellenőrző gépek hiánya. Bármennyire is korlátozott volt ezek képessége az amerikai E-2 Hawkeye típushoz képest, azért többlet felderítési és légtérellenőrzési lehetőségeket biztosított volna a flottacsoport számára. Ennek hiányában a hajók felderítő radarjaira kellett hagyatkozniuk a briteknek. Az alacsonyan közeledő célok ellen a radarhorizont nagyban behatárolta a felderítési távolságot. Az adott esetben 30 méteren közeledő gépek észlelése csak kb. 35-40 km távolságban volt lehetséges. Vagy még akkor sem, de erről majd később.

10.jpg

Az F-4 Phantom vadászgépek katapultos indításuknak hála, 1-2 póttartállyal akár 1,5 órás őrjáratra is képesek lettek volna úgy, hogy szuperszonikus sebességtartomány sem volt kizárva. Az AIM-7 Sparrow rakétákkal látóhatáron túli légiharc képességük is volt, a teljes légiharc-fegyverzetük 4 db AIM-9 Sidewinder és 4 db AIM-7 Sparrow volt. Minden tekintetben felülmúlták az argentinok bármelyik vadászgépét még azokat is, amik rendelkeztek látóhatáron túli légiharc képességgel. A Gannet és F-4 párosa talán képes lett volna elfogni az argentin támadó gépeket mielőtt a flotta közelébe érnek. Akár még a Super Etendard csapásmérőket is, amik Exocet rakétákkal többször sikeresen támadták az angol flottát. Az F-4 gépeknek megvolt legalább az elvi sanszuk arra, hogy nagyobb távolságban őrjáratozzanak és még korábban alacsonyan repülésre kényszerítsék az argentin gépeket.

11.jpg

Így az Ark Royal és gőzkatapultos indítású repülőgépei helyett az HMS Hermes és az HMS Invincible hordozókra kellett támaszkodni és az azokra települt vegyes összetételű Harrier alakulatokra. Az előbbi hordozót szintén a II. világháború alatt kezdtek építeni, de kisebb volt az Ark Royalhoz képest. Erről Sea Vixen, Buccaneer és Gannet légtérfelderítő gépek üzemelhettek. Viszont korábban az politikai döntés született, hogy a Haditengerészet felszámolja merevszárnyú repülő erejét. Ezért a Hermest korábban egyfajta partaszálló hajóvá alakították át. Eltávolították a fékezőkábeleket és a gőzkatapultot sok egyéb más berendezéssel együtt. Ahogy a szovjet tengeralattjáró fenyegetés nőtt, úgy a hajó új feladatot kapott és ismét átalakították főleg helikopteres üzemre. Hatalmas szerencse volt, hogy az 1980-ban megkezdett és 1981 júniusára befejezett átalakításnak köszönhetően képessé vált a Harrier üzemeltetésére, amikor 12 fokos síugró sáncot kapott a repülőfedélzet. Viszont a gőzkatapult hiánya miatt a Gannet légtérellenőrzők erről a hajóról sem üzemelhettek.

A Harrier, kényszerből főszereplő

A Harrier vadászgépek az elforgatható hajtómű fúvócsőnek köszönhetően képesek voltak akár helyből is fel- és leszállni, de mégsem ez volt a tipikus. A tisztán függőleges felszállás nagyban korlátozta a hordozható fegyverzet vagy üzemanyag mennyiséget, hiszen a szárny nem termelt ekkor felhajtóerőt. Ezért a repülőgép-hordozókról rövid nekifutással és a síugrósánc által adott kezdeti függőleges sebesség komponenssel hajtották végre a felszállásokat, miközben a hajó teljes sebességgel haladt. A leszállások történtek csak függőleges módon, de valójában a hordozó haladása miatt ezek kis sebességű előrefelé repülés jelentettek a Harrierek számára. Viszont ezen fel- és leszállási képességek miatt a Harrierek csak szubszonikus repülésre voltak képesek. A hajtómű és szívócsatorna karakterisztikája miatt, közepes magasság felett sokkal inkább csökkent a repülési teljesítményük a Harriereknek a szuperszonikus repülésre képes vadászgépekhez képest.

A Harriernek két változata települt a hajókra. A Haditengerészet részéről a Sea Harrier FRS.1. Mivel ezeket vadász feladatokra rendszeresítették rendelkeztek radarral is. Alapvető probléma volt a Sea Harrierrel, hogy semmiféle robotpilóta és automatikus stabilizáló rendszerrel nem rendelkezett. Tehát a radar használata közben is vezetni kellett a gépet, ami ráadásul némi fejszámolást/becslést is igényelt, mert a radar függőleges legyezését is a pilóta állította. A radar csak egyetlen cél folyamatos követésére volt alkalmas, de ehhez be kellett fogni a célt, ami azt figyelmeztette, ha volt megfelelő besugárzásjelzője. Viszont csak ebben az üzemmódban számolta a fedélzeti számítógép a célpont haladási irányát, sebességét, magasságát és távolságát. Ez sokat segített az elfogásban. Ha kereső üzemmódban használták, akkor az irány, sebesség és oldalszög meghatározása képernyőt nézve fejszámolással/becsléssel történt, hogy milyen irányból közelítse meg a célt a pilóta.

A Sea Harrier radarja nagyméretű bombázókat, nagy magasságban kb. 70 km távolságból érzékelt (40 mérföld), de vadászgépeket csak kb. 30 kilométerről (18 mérföld). Mivel nem szárazföld feletti üzemre tervezték nem volt képes földháttérben repülő célok követésére. Lényegében csak a tenger felett közepes és nagy magasságban repülve, hasonló magasságon repülő célok ellen volt megbízhatóan használható a radar. Szárazföld felett kismagasságon használhatatlan volt, a tenger felett egy képzett személy még, úgy ahogy elboldogult vele. Ekkor legfeljebb 15 mérföld távolságig volt használható, de a radar folyamatos állítása volt szükséges. Ez azt jelentette, hogy a radart pontosan úgy kellett beállítani, hogy a nyaláb még ne legyezze be a tengert, de azért még fedje le a kismagasságú zónát. Ehhez a pilóta ehhez semmiféle segítséget nem kapott. A repülőgép vezetése közben kellett ezzel foglalkoznia.

12_1.jpg

A kor mércéje szerint az Sea Harrier egyáltalán nem volt korszerű az akkor már tömegesen hadrendbe álló F-15, F-16-hoz képest, de még talán még kevésbé fejlett vadászokhoz képest sem. A Sea Harrier radarjának a használata nagyjából annyi manuális tevékenységet és gondolkodást kívánt meg, mint az F-4 Phantom esetén 15 évvel korábban. Csak Phantom kétfős személyzettel rendelkezett, ahol nem a pilóta kezelte radart. Ráadásul a nagyobb antenna miatt a radar felderítési távolsága az F-4-nek sokkal nagyobb volt.

A Sea Harrier nem rendelkezett látótávolságon túl bevethető rakétával sem, fegyverzetét csak két 30 mm-es gépágyú, csövenként 130 lőszerrel, és mindösszesen kettő AIM-9 Sidewinder rakéta alkotta. A gépágyú lőszerkészlete kb. összesen 5-6 másodpercnyi tüzelést tett lehetővé. 1982 elején az angolok csak az AIM-9G változattal rendelkeztek, ami csak a célpont hátsó féllégteréből volt képes célbefogásra. Emiatt egyáltalán nem volt mindegy, hogy ki milyen szinten tudta kezelni a radart, mert közeledő cél ellen úgy kellett repülni, hogy lehetőleg gyorsan az mögé lehessen fordulni vagy legalább a manőverező légiharc előtt kedvezőbb pozíciót felvenni.

Az AIM-9L rakéták szemből is indíthatók voltak, viszont ezek beszerzése Falkland előtt kutyafuttában történt. Amikor a flotta elindult, akkor összesen csak 11 db ilyen Sidewinder rakétája volt az angoloknak. A további, amerikai alakulatoktól átadott rakétákat C-130 Herculesek juttatták el a flottához, aminek a mikéntjére majd még visszatérünk.

Ami viszont problémát jelentett, hogy olyan kevés Sea Harrierje volt a flottának, hogy a Királyi Légierőtől kellett szárazföldi üzemre tervezett GR.3 csapásmérő változatokat átcsoportosítani. A GR.3-at nem repülőgépfedélzeti üzemre tervezték. A hajóról üzemelve a tehetetlenségi navigációs rendszer ritkán tudta rendesen kalibrálni magát a hajó billegése miatt. Szükség törvényt bont alapon kerültek a GR.3 változatok a hordozókra.

Mivel a GR.3 csapásmérésre lett tervezve, ezért radar sem volt rajta. Hogy ez mennyire a pénzügyi vagy technika korlátok miatt van, már egy érdekesebb kérdés. A GR.3 bár képes volt az AIM-9 Sidewinder rakéta hordozására, de harcértékük így nem érte el légiharcban Sea Harrierekét. A pilóták a hajókon levő radarok alapján kapták az információt a célok elfogásához, de azt leszámítva a két szép szemükkel tudtak csak célt felderíteni a megközelítés végfázisában vagy úgy általában is.

13_1.jpg

Összesen 28 Sea Harriert sikerült összekaparni a hadművelet folyamán, de azt is csak úgy, hogy még a kiképző alakulatok állományának egy részét is magukkal vitték. Viszont még ez a 28 repülőgép sem egyszerre került a hordozókra. A flotta induláskor csak 20 db Sea Harrier volt a két hordozón. 12 a Hermesen, 8 az Invinciblen.

A Légierő GR.3 Harrierjei is csak később érkeztek, azok is két lépcsőben. Az Atlantic Conveyor szállítóhajó szállított a helyszínre 6 darab GR.3-at és 8 db Sea Harriert. Ez utóbbiakból települt át 4-4 db a két hordozóra, a GR.3-asok a nagyobb Hermesre kerültek. Az áttelepülést május 17. és 18-án hajtották végre. Később Asencionról többszörös légiutántöltéssel még 2-2 darab GR.3 érkezett május 31-én és június 7-én. Összesen tehát 10 db légierős Harrier vett részt a harcokban.

A Royal Navy repülőgép-hordozói és alakulataik

Az HMS Hermes hordozón tehát összességében a következő egységek települtek:

  • Haditengerészeti század 16 Sea Harrier vadászgéppel, amiből 7 a 899. kiképző századtól érkezett, illetve a 809. századtól további 4 gép.
  • A Királyi Légierő 1. százada, 10 Harrier GR.3 géppel
  • Haditengerészeti század 4 Sea King HAS.2 változatú helikopterrel, a 706. kiképzőszázadból hozták létre a korábban felszámolt alakulatot
  • Haditengerészeti század 12 Sea King HAS.5 változatú helikopterrel
  • Haditengerészeti század 6 Sea King HC.4 változatú helikopterrel

Ezek a repülőeszközök, egy időben, ekkora mennyiségben nem álltak rendelkezésre, mert a két hordozó között is voltak áttelepülések és veszteségek. A helikopterek közül a HAS.2 és HAS.5 tengeralattjáró elhárítók voltak, a HC.4 teher és személyszállító változat. A Hermes kapitánya amúgy a Sea Harrierek jelenlétét preferálta, a GR.3-as csapásmérő változatokkal szemben, ez okozott néha némi súrlódást. A kapitány ágyútöltelékként tekintett a GR.3-as gépekre. Ha azok elvesznek, nem nagy gond, úgysem a hordozóra való gépek, számára a Sea Harrierek jelentették az erőt, azokra kellett jobban vigyázni.

14_1.jpg

Az HMS Invincible hordozón a következő egységek települtek:

  • Haditengerészeti század 12 Sea Harrier vadászgéppel, amiből 5 a 899. kiképző századtól érkezett, illetve a 809. századtól további 4 gép.
  • Haditengerészeti század 10 Sea King HAS.5 változatú helikopterrel

Minden háborúban lehet veszteségekre számítani, ezért felkészültek azok pótlására. A két repülőgép-hordozón a rendelkezésre álló terület korlátozta le az egy időben üzemeltethető Harrierek mennyiségét. A kötelékhez besorolt legnagyobb civil szállító hajókon ideiglenes helikopter és Harrier leszállóhelyeket létesítettek. Így az Atlantic Conveyor hajón jutott le a 809. század, amelyet mindössze 3 hét (!) alatt képeztek át a típusra. Május 1-én a század többszörös légi utántöltés segítségével, áttelepült a 6500 km távolságban fekvő Ascension szigetére. Ott öt nappal később, a kereskedelmi forgalomból legénységével egyetemben rekvirált SS Atlantic Conveyor konténerszállító fedélzetére tették azokat, ami levitte a Falkland szigetekhez további 6 Gr.3 Harrier és helikopterek társaságában. Nyolc Wessex és négy CH-47 teherszállító helikoptert is vitt ez a hajó. Ez utóbbiak voltak legfontosabbak, ez a négy helikopter alkotta a teljes nehéz szállítóhelikopter kapacitást. Ezek voltak az igazi nagyágyúk a légiszállításban.

15_1.jpg

Ahogy a Harrierek eseténben is, a helikopterek helyszínre szállításában is különféle szállítóhajókat vettek igénybe, sőt, részlegesen üzemeltetésükben is. Az Atlantic Causeway például 8 Sea King és 20 Wessex helikoptert vitt magával. Lényegében szinte minden rekvirált vagy a haditengerészet használatában levő hajón helikopter leszállóhelyet alakítottak ki a logisztikai feladatok ellátása érdekben.

Mivel a légiszállítási kapacitásra nagy igény volt, ezért a Sea King helikopterek egy részét és személyzetüket szállítási feladatokra csoportosították át. A 824. század öt HAS.2 változatú helikoptere a RFA Olmeda and RFA Fort Grange szállító hajóra települt, illetve a 825. század is ezt a feladatot látta el.

A flotta összetétele

16_1.jpg

Ezek után következzen röviden néhány adat a szigetek felszabadítására induló flottakötelékről. A teljes brit flotta összesen 111 hajót számlált, de ezek nem mindegyike volt végig jelen a harcok során. Ezeknek is csak egy része volt a Királyi Haditengerészeté és hadihajó. 40 hajó tartozott a Királyi Haditengerészethez, 22 a Királyi Tartalék Flotta (RFA) állományából érkezett, 1 a Királyi Kisegítő Szolgálattól (RMAS) és további 48 különféle rekvirált civil hajót vettek igénybe a hadművelet logisztikai és egyéb igényeinek biztosításához. Jól mutatja ez is, hogy a Haditengerészet mennyire már csak az árnyéka volt egykori önmagának. A gyarmati idők végével egész egyszerűen nem volt sem pénz, sem igény arra, hogy Angliától távol végrehajtható, nagy volumenű expedíciós képességgel rendelkezzen az ország fegyveres ereje. A NATO tagság és abból fakadó kötelezettségeinek teljesítése kaptak prioritást, ami az Atlanti óceánon a szovjet tengeralattjárók és felszíni hajók elfogását célozta.

A flotta magját a két repülőgép-hordozó, az HMS Hermes és az HMS Invincible adta, az előbbi volt a flotta zászlóshajója. Az ezekre települt Harriereknek kellett biztosítani a flotta légifedezetét, illetve a partaszállás után a csapatokét és szükség esetén légitámogatást adni a harcoló erőknek.

17.jpg

A szigetek visszafoglalásához partra kellett szállni, az ehhez szükséges erő dandárját az HMS Fearless és az HMS Intrepid partaszálló hajók adták. A partaszállást támogató kisebb logisztikai hajókból további hat volt, a RFA Sir Bedivere, RFA Sir Galahad, RFA Sir Geraint, RFA Sir Lancelot, RFA Sir Percivale, RFA Sir Tristram. De ezek csak a partaszálláskor kaptak szerepet, a gyalogság személyi állományát rekvirált személyszállító hajók vitték a helyszínre. Az SS Canberra, és a Queen Elizabeth 2 luxus óceánjárók, illetve az MV Norland Északi-tengeri komp.

A szárazföldi csapatok személyi állományához a britek mindent összeszedtek, amit a NATO kötelezettség vállalás mellett mozdítani tudtak, még a királynő skót díszezredét is. A fő erőket a 3. Commandó dandár adta. Ezt megtoldották a 3 saját tengerészgyalogos zászlóalja mellett 2 további ejtőernyős zászlóaljjal. Ezek adták a lövészalakulatok gerincét, ezek az argentin sorállományú erőkhöz képest elit egységnek számítottak. A szigetre települt három argentin dandárból egy frissen sorozottakból állt. Az brit 5. gyalogos dandárról már nem volt elmondható, hogy az élvonalat képviselte volna. Ez a 2. Skót Gárda zászlóaljból és az 1. Walesi Gárda zászlóaljból és egy Gurka zászlóaljból állt Ebből a két gárda alakulat inkább már a másodvonalat képviselte.

18_1.jpg

 A konfliktus alatt a következő hadihajók fordultak meg a Falkland-szigetek és Dél-Georgia körüli vizeken:

  • 1 db Type 82 osztályú romboló, HMS Bristol, de ez csak május 10-én indult el Angliából, amikor már a harcok zajlottak a szigetek körül. A harcok kezdetén a Bristol nem volt jelen, csak május 24-én ért oda.
  • Kezdetben három Type 42 osztályú romboló, HMS Sheffield, HMS Coventry, HMS Glasgow. Később az események alakulása miatt további kettő romoló csatlakozott ugyanebből az osztályból, HMS Exeter, HMS Cardiff. Lényegében három darab ilyen osztályú rombolónál nem volt több a helyszínen egyidőben.
  • Két County osztályú romboló, HMS Glamorgan és az HMS Antrim.
  • Két Type 22 osztályú fregatt, HMS Brilliant és az HSM Broadsword.
  • Hét Type 21 osztályú fregatt, HMS Alacrity, HSM Antelope, HMS Ardent, HMS Ambuscade, HMS Avenger és az HMS Arrow. Ebből kettő a Bristollal érkezett le, május 24-én.
  • Négy Leander-osztályú fregatt, HMS Andromeda, HMS Argonaut, HMS Minerva és az HMS Penelope. Ebből három a Bristollal érkezett le, május 24-én.
  • Kettő Rothesay-osztályú fregatt, HMS Yarmouth és HMS Plymouth.

19_1.jpg

A csatorna témája, vagyis légvédelem szempontjából releváns egységek száma viszont jóval szerényebb volt.

20_1.jpg

  • A közepes hatótávolságú Sea Dart légvédelmi-rakéta rendszerrel a Type 42 osztály, az Invincible hordozó és a később érkező HMS Bristol rendelkezett.
  • A kis hatótávolságú Seawolf légvédelmi-rakéta rendszerrel a két Type 22 osztályú és egy Leander osztályú (HMS Andromeda) fregatt rendelkezett.
  • A County-osztályú rombolók a Seaslug és Seacat légvédelmi-rakéta rendszerrekkel bírtak.
  • A Type-21 osztályú fregattokon, illetve a Leander- és Rothesay osztályú rombolókon a Seacat légvédelmi-rakéta rendszer volt.

Elsőre impresszívnek tűnhet a flotta összesített erejének a légvédelme. A dolog szépséghibája az, hogy a Sea Dart és a Seawolf rendszerekhez képest annyira elavult és alacsony találati aránnyal bírt a Seaslug és Seacat, hogy lényegében mintha ott se lettek volna. Tényleges harcértékük a gyakorlatban a nullával volt egyenértékű, egyetlen lelövést sem értek el a konfliktus alatt, egyik oldalon sem. Az argentinok is használták a Tigercat szárazföldi változatot, hasonlóan eredménytelenül.

A Seawolf rendszer maximális megsemmisítési magassága 3 km, a maximális távolság 6 km volt. Ezzel lényegében csak a rendszert hordozó hajó védelme volt biztosítható, vagy mondjuk egy mellette vagy mögötte hajózó repülőgép-hordozóé, ha az fenyegetés tengelyébe esett.

A Sea Dart képes volt 40 km távolságban és 18,5 km magasságban repülő célokat is megsemmisíteni. A probléma a kismagasságú képesség hiánya volt. A minimális megsemmisítési magassága csak 100 méter volt a rendszernek, mivel 1980-81-ben anyagi okokból törölték a kismagasságú célkövetést lehetővé tévő alkatrészek beszerzését. Így nézve viszont a repülőgép-hordozót védő csoport légvédelmét máris más megvilágításba helyezi.

 22_1.jpg

Bal oldalt a Seawolf, jobb oldal a Sea Dart rendszer indítója

Természetesen minden hajón volt csöves légvédelmi tüzérség is, ez általában két darab, kézzel irányzott 20 mm-es Oerlikon gépágyút jelentett, ez kb. a második világháborús színvonal, annak is a legalja. Azok hatásfoka a gyorsan repülő manőverező célok ellen rendkívül alacsony volt. A légvédelem részletes bemutatása a rendszerekkel és a brit flottacsoport formációjával egy másik anyag témája lesz.

A flottacsoport hajó- és tengeralattjáró elhárító képességeivel itt és most nem foglalkozunk, talán eljön majd annak is az ideje. A flotta logisztikáját biztosító hajókról is szintén később esik majd szó.

Az argentin flotta és a repülőcsapatok

Az fentiekben bemutatott erővel állt szemben az argentinok légiereje és flottája. A légierő a következő harci és harctámogató gépekkel rendelkezett:

23_1.jpg

  • 16 darab Dassault Mirage IIIEA szuperszonikus vadászgép
  • 24 darab IAI M5 Dagger szuperszonikus vadászbombázó
  • 10 darab Mirage 5P szuperszonikus vadászbombázó, amit a konfliktus során Perutól kaptak
  • 11 darab North American F-86F Sabre transzszonikus vadászrepülőgép
  • 16 darab Douglas A-4C Skyhawk szubszonikus vadászbombázó
  • 30 darab Douglas A-4B Skyhawk szubszonikus vadászbombázó
  • 8 darab BAC Canberra B Mk 62 szubszonikus bombázó
  • 42 darab FMA IA-58A Pucará légcsavaros gázturbinás csatarepülőgép
  • 21 darab Morane-Saulnier MS.760 Paris iskola / könnyű harci gép
  • 7 darab C-130H Hercules szállítógép
  • 2 darab KC-130H Hercules légiutántöltő gép

Ezek közül több szóba sem jöhetett, mint valódi bevehető harci gép a hatótávolságuk vagy más egyéb, korlátot jelentő paraméterei miatt, lásd később.

24_1.jpg

A haditengerészet repülői erői a következő eszközökkel bírtak:

  • 5 darab Dassault Super Etendard szubszonikus vadászbombázó
  • 10 darab Douglas A-4Q Skyhawk szubszonikus vadászbombázó
  • 10 darab Aeromacchi MB-339AA iskola / könnyű harci gép
  • 7 darab Aeromacchi MB-326GB iskola / könnyű harci gép
  • 2 darab Lockheed SP-2H Neptune tengerészeti felderítő / tengeralattjáró elhárító
  • 6 darab Grumman S-2E Tracker tengerészeti felderítő / tengeralattjáró elhárító

A felsorolt harci gépek mindegyike csak bomba és/vagy legfeljebb nem irányított kis hatótávolságú rakétákkal volt képes felszíni célokat támadni. Ezek közül csak a Super Etendard gépek voltak kivételek, azok egy Exocet hajó elleni rakétát voltak képesek hordozni. A Mirage IIIEA vadászgépek első 9 példánya csak a látótávolságon túli R.530 félaktív vezérlésű légiharc-rakéta alkalmazására volt képes, ami azonban földháttérben repülő célok ellen nem volt hatékony. A másodjára érkezett 7 példány már az infravörös önirányítású R.550 Magic rakétát is alkalmazhatta. Minden más vadászgép és csapásmérő legfeljebb AIM-9B Sidewinder vagy a hasonló kategóriájú izraeli Shafrir-II rakétát alkalmazhatta. Ezek mind csak a hátsó féllégtérből indítható infravörös vezérlésűek voltak.

Az argentin légi tevékenységeket alapvetően befolyásolta a nagyon kevés KC-130 tanker, illetve, hogy a Falkand-szigeteket támaszpontnak csak a Pucara és MB-339 gépek használhatták. Nagyobb teljesítményű szubszonikus típusok, mint a Skyhawk és a szuperszonikus vadászgépeknek a kontinens támaszpontjairól kellett üzemelniük, Stanleytől kb. 750-960 km távolságban. Emiatt az összes Argentínából felszálló harcászati típus a hatótávolsága szélén üzemelt, nagyon erős megkötésekkel.

Ezeken felül természetesen különféle szállító, felderítő és egyéb feladatú helikopterekkel rendelkezett ez a két haderőnem, ahogy a Hadsereg is.

 Az Argentin Armada bevethető hajóit, négy kötelékbe osztották:

26_1.jpg

79.1-es kötelékbe a V-2 ARA 25 de Mayo repülőgép hordozó, illetve a fedélzetéről üzemelő A-4Q Skyhawk, S-2E Tracker gépek, illetve S-61D-4 Sea King helikopterek tartoztak.

A 79.2 kötelék két brit gyártmányú Type 42-es rombolója, a ARA Hércules, és ARA Santisima Trinidad, a hordozó légvédelmét adta Sea Dart közepes hatótávolságú rakétáival. A tengeralattjáró elhárításról a ARA Comodoro Py romboló, és a hordozó S-2E Tracker gépei, illetve S-61D-4 Sea King helikopterei gondoskodtak.

79.3-as köteléket alkotó ARA Hipólito de Bouchard, és ARA Piedrabuena rombolók, illetve a ARA General Belgrano cirkáló alkották.

79.4-es köteléket alkotó három francia gyártmányú korvett, a ARA Drummond, a ARA Guerrico, és a ARA Granville alkotta.

25_1.jpg

A hajók nagy része II. világháborús amerikai egységekből állt, a Type 42 osztályú rombolókon kívül egyik sem rendelkezett légvédelmi rakétákkal, légvédelmi fegyverzetük a közvetlenül a világháborús időszakot idéző, legfeljebb ’50-es éveket képviselte. A haditengerészeti támadó kapacitásra ez viszont nem volt igaz. A 4 rakétás Exocet indítókat a II. világháborús rombolókra szerelve elég komoly támadókapacitással rendelkeztek így az akkor már egyébként elavult rombolók. Noha az indítókonténerek beépítése terén az argentinok saját kútfőből dolgoztak, a tűzvezető rendszer integrálásában a franciák aktívan részt vettek.

Az angol flottát fenyegető Exocet rakétákat a következő hajók hordozták, ezek jelentették az elsődleges fenyegetést a repülőgép-hordozó repülőgépei mellett:

  • A 79.4-es kötelék három korvettjén egyenként 4 db MM38 Exocet volt, tehát összesen 12 darabbal bírtak.
  • A repülőgép-hordozót kísérő ARA Comodoro Py és ARA Hercules hajón szintén 4-4 db Exocet volt.
  • ARA Bouchard és az ARA Piedrabuena a Belgrano csoportjával hajózott, azokon is 4-4 db Exocet volt.
  • ARA Segui meghajtás gondok miatt nem tudott részt venni a harcokban, ezért annak indítóját 4 rakétával leszerelték és szigetekre telepítették később.

Mivel az argentin repülőgép-hordozót a kísérete nem hagyhatta magára, ezért reálisan a 79.4 és a 79.3 köteléken levő 12+8 darab Exocet jelentette a fenyegetés nagyját. A légi indítású AM39 Exocet változatból csak 6 darab állt rendelkezésre.

Nos, ezzel úgy kilóra bemutatásra kerültek a szembenálló erők, de hogy ezeket miért, hol, mikor és hogyan használták, arra majd a videosorozat többi része adja meg a választ.

Közreműködők

  • Molnár Balázs                                Grafika, animáció, szöveg
  • Hpasp                                             Technikai lektor
  • Cifka”Cifu” Miklós                           Technikai lektor

 A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.

https://www.patreon.com/militavia

A bejegyzés trackback címe:

https://militavia.blog.hu/api/trackback/id/tr9517957402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Galaric 2022.10.23. 09:48:11

Jó lesz ez nagyon! Várom a folytatást. :)

RoGeR 2022.10.24. 10:37:32

Vajon Nagy-Britania miért nem kért segítséget (Pl.: AWACS) más NATO tagországoktól?

Greg36 2022.10.24. 13:58:12

@RoGeR: Szóbajöhető AWACS csak az amerikaiaknak lett volna, de az amerikaiak politikai okokból nem akarták oda küldeni a 2. flottát (ha meg odaküldik, szinte biztos, hogy az argentinok sűrű bocsánatkérés közepette kivonulnak, puskalövés nélkül). (Amúgy akkoriban a NATO-t úgy értették, hogy North-Atlantic, és nem nagyon keveredtek bele egyes tagországok saját privát háborúiba a világ Európán kívüli részén, kivéve, ha saját érdekük is fűződött hozzá. Még a görög-török egymásra lövöldözést sem tudták hatékonyan kezelni házon belül).

omron 2022.10.25. 00:38:12

A besugárzásjelző hogy hangolódik rá az ellenség radarfrekvenciájára? Tudják a kémek által, vagy gigahertzes szinten már mindegy?

gigabursch 2022.11.16. 20:43:22

Ez jó têma, mert az összevissza infókból értelmeset nehéz kihámozni.
süti beállítások módosítása