Előszó

Az Sz-200 légvédelmi rendszer családdal foglalkozó első rész bemutatta a rendszer tervezési alapját, a tüzelőállás és rakétaosztályok alapvető felépítését, a tűzvezető lokátor alapvető működését és kapacsolódó témákat. Innen folytatjuk hát.

Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető.

A Sz-200 család változatai és rakéta típusai

Ideje beszélni az Sz-200 család változatairól, mert az meghatározta a rakéta és a rendszer képességeit is egyben. A család első tagja az Sz-200 Angara volt. Ez viszonylag limitált mennyiségben volt gyártva, felfogható egyfajta kísérleti előszériának. Összes hét osztálycsoportnyi mennyiség készült belőle, de ezek még mind öt rakétaosztályos csoportok voltak, tehát összesen 35 rakétaosztály készült. Az Angarát mindösszesen csak két évig, 1967 és ’68-ban gyártották.

Az elterjedt és idővel exportált változata a családnak az Sz-200 Vega különféle változatai voltak. Az Sz-200V Vega 1969 és 1975 között volt gyártásban. Ebből hatvan (!) osztálycsoportnyi mennyiséget gyártottak. Mivel ezek csak 2-3 rakétaosztállyal voltak hadrendbe állítva, ez nagyjából 150 legyártott rakétaosztályt jelent. Ezek korszerűsítésével született meg az Sz-200M Vega-M, ezek szintén új gyártású rakétaosztályok voltak. Az Sz-200VE Vega-E volt az export változata, ez majdnem 20 évvel csak az Angara megjelenése után, 1984-től került exportra.

Az Sz-200D Dubna változat csak a hidegháború legvégén jelent meg. 1987 és 1990 között gyártották. Az egyre nehezedő szovjet gazdasági nehézségek miatt csak hat osztálycsoportnyi mennyiséget gyártottak le belőle, 15 rakétaosztálynyit.

A bemutató emiatt elsősorban az Sz-200VE Vega-E változatra fókuszál, annak legfejlettebb rakétájával. Részben magyar vonatkozása, részben széleskörű elterjedtsége miatt. Az Angara és Dubna változatok eltérései csak néhol lesznek említve.

Bár a lokátorokkal az első rész foglalkozott, egy rövid kitérőt is teszünk az Sz-200 család változatai miatt. Az Angara még a P-80 célfelderítő és a PRV-13 magasságmérő lokátorral lett hadrendbe állítva. A Vega és Dubna változatok célfelderítő lokátora már a P-14F volt. A magaságmérő lokátor eleinte PRV-13, de az Sz-200V változattól kezdve ez már nagyobb felderítési távolságú és zavarvédettebb PRV-17 volt.

Az Sz-200 családhoz összesen hét rakéta változatot fejlesztettek ki. Ebből az első kettőt az Angarához, az utolsót a Dubnához. A Vega rendszer a hét rakéta változat közül, csak az utolsót nem volt képes használni, lefelé kompatibilis volt. Az Angara változat legelső rakétája a V-860P 5V21 típus. Ez a rakéta kismértékben könnyebb volt a későbbi V-880-as családhoz képest, 6,7 tonna volt az indulótömege a V-880 7 tonnájához képest. A V-870 5V21N ennek a rakétának speciális, nukleáris harci részt hordozó változata volt. Mindkettővel 150 kilométeres maximális hatótávolság volt elérhető, a minimális célmagasság 1 kilométer, a maximális 35 km volt. A minimális célsebesség 100 m/s, a maximális elérte az 1000 m/s-ot. Vagyis lehetséges volt a háromszoros hangsebességű célok lelövése.

A 1969-től gyártották az Sz-200V Vega rendszer a V-860PV 5V21V típusú rakétáját. Az új 5G24 önrávezető fejnek javult a zavarvédelme. A rakéta hatótávolságát 180 kilométerre növelték, a cél minimum radiális sebessége 100 m/s-ra, a minimális magassága 300 méterre csökkent. A maximális magasság 40 kilométerre nőtt.

Komolyabb fejlődést a V-880 család megjelenése hozta el, ezt 1976-tól kezdték gyártani. Ezzel a Vega maximális megsemmisítési távolsága 255 kilométerre nőtt, a minimális és maximális magasság nem változott. A rendszer már 0 sebességű célok lelövését is lehetővé tette, a maximális célsebesség 1200 m/s-ra nőtt. A V-880N 5V28N ennek speciális, nukleáris robbanófejjel bíró változata volt. 1984-től kezdték exportálni a V-880E 5V28E rakétát. Ennek képességei megegyeztek a szovjet E betű nélküli rakéta változattal.

1987-től gyártották az Sz-200D Dubna V-880M 5V28M rakéta változatot. Ezzel a maximális megsemmisítési távolság 300 kilométerre nőtt, a célsebesség és célmagasságban nem történt változás.

A legnagyobb mennyiségben az V-880 5V28 rakéta változatot gyártották, ezen keresztül történik meg a rakéta részletesen technikai bemutatása.

A V-860 rakétához vezető út

A rakéta kinézetének és méretének megértéséhez szükséges a múlt ismerete is. A V-750, 30 kilométer hatótávolságú rakétával rendelkező Sz-75 Gyeszna komplexum sikeres kifejlesztése után jött az ukáz a vezetéstől, hogy a következő fejlesztési cél a hatótávolság megduplázása. A 60 km hatótávolságúnak szánt Sz-175-ös komplexumhoz Petr Grusin,[1] a Fakel tervezőiroda főkonstruktőre megalkotta a V-850-es rakétát. Ennek kiinduló pontja az általa korábban tervezett V-750-es volt. Ennek átmérőjét 50 centiméterről 75 centiméterre növelte, illetve a gyorsítófokozatot a rakéta vége helyett, annak oldalára négy különálló blokkba szerelte fel. A nagyobb utazófokozat nagyobb kezdeti tolóerőt igényelt a gyorsításhoz. Ennek köszönhetően V-850-es tömege 2,1 tonnáról 5 tonnára nőtt.

Eközben az Sz-75M Volhov-hoz elkészült a V-755 típusú rakéta, amely passzív repülési szakaszán elérte az 56 kilométeres hatótávolságot. Emiatt a Sz-175 légvédelmi rendszer és annak V-850-es rakétájának a rendszeresítésétől eltekintettek. Az új rendszernek a nagyobb és nehezebb rakéta miatt, új indítóállvány, töltő kocsi, illetve a technikai osztálynak új berendezések kellettek volna.

Amikor jött az utasítás a 150 kilométeres hatótávolságú Sz-200-as komplexum fejlesztésére, akkor Grusin tovább növelte a V-850 rakéta hosszát, valamint a négy gyorsítófokozatot is. Így a V-860-as már elérte a szédítő 6,7 tonnás tömeget. Ez fél tonnával nehezebb volt, mint a legnehezebb MiG-21 változat, a BISz üres tömege, ami 6,2 tonna volt.

A V-880E 5V28E rakéta

A rakéta üzemanyaga és hajtóművek

A rakéta annak ellenére lett hatalmas, hogy a rakéta folyékony hajtóanyagú utazófokozattal rendelkezett, ahogy a Berkut, Dvina és Volhov rakétái. Az új rakéta a Nyevához képes visszalépés az üzemeltetés tekintetében. Mivel elvárás volt a nagy hatótávolság, ezért szóba sem jöhetett a megalkuvás kisebb a teljesítménysűrűségű hajtóanyaggal. A Nyevánál lehetséges volt a kis hatótávolság miatt kizárólag szilárd tüzelőanyag használata, de az Sz-200 rendszernél így vissza kellett térni a folyékony hajtóanyaghoz, annak minden hátránya ellenére. Viszont múlt örökségeként a rakéta pont úgy kétlépcsős volt, mint elődjei, a Berkutét leszámítva. Viszont ez egy helyett már négy szilárd tüzelőanyagú gyorsítófokozattal bírt, ami kellő kezdősebességet adott a hatalmas utazófokozatnak.

Némileg elspoilerezve a jövőt, az Sz-200 volt az utolsó folyékony hajtóanyagú rakétával rendelkező szovjet-orosz légvédelmi rakéta-rendszer.

Az utazófokozat hajtóanyaga majdnem azonos összetételű, ugyanolyan problémás és borzasztóan mérgező, mint a korábbi rendszereknél volt. A folyékony üzemanyag ugyanaz a TG-02 “ Szamin” nevezetű anyag volt, mint a Volhov és Berkut rakétáiban. Ez xilidin, és trietil-amin egyenlő arányú keveréke. (50% C₈H₁₁N, 50% C₆H₁₅N), mindkettő ammónia származék. Az oxidálószer viszont kismértékben eltért. Az AK-27P „Melanzs” ugyanazon kémiai összetételű anyagokat használja, de eltérő keverék aránnyal van a rakétában a Volhov V-755 rakétájához képest. Az oxidálószer dinitrogén-tetroxid salétromsavas oldata, foszforsav és hidrogén-fluorit korrózió gátló adalék keverékét jelentette. Nagyon illékony folyadék, éghető anyagokkal történő érintkezéskor öngyulladó, illetve berobban, érintésekor erős égési sebek keletkeznek. Hatásának csak néhány anyag képes ellenállni, rozsdamentes acél, tiszta alumínium, üveg, porcelán, rövid ideig néhány gumikeverék. Nem túl emberbaráti.

(26±2% N₂O₄, 69,5% HNO₃, 0,1% H₃PO₄, 0,4±0,1% HF, 1,2±0,5% H₂O)

Az utazófokozatot felgyorsító négy darab 5Sz25 PRD gyorsítófokozat össztömege 3,1 tonna. A gyorsítórakéták mindösszesen kb. 4 másodperc alatt kiégtek. 1500 kN tolóerőt leadva kb. kétszeres hangsebességre gyorsította az utazófokozatot. A rakéta az állványról csak 48 fokos helyszög beállítással volt indítható, viszont emiatt a gyorsító fokozatok ballisztikus pályán nagyon messzire repültek volna el. A gyorsítórakéták elején levő aszimmetrikus kúpos kialakításnak köszönhetően azok a leoldást követően gyorsan lefékeződtek és kb. 8 kilométerre értek földet a rakétaosztálytól.

Az Sz-200 széles határok közötti megsemmisítési zónája szükségessé tette, hogy rakéta tolóereje nagyon tág határok között legyen szabályozható, hogy különböző tolóerőprofilt és röppályát tudjon használni. Ezért az utazófokozat digitálisan vezérelt 5D67 ZsRD típusú, folyékony hajtóanyagú hajtóművel rendelkezett. Ehhez már számítógépes vezérlés és legalább nagyon egyszerű programok tárolása, másolása és futtatása volt szükséges, amihez digitális számítógép kellett. Ez radikális változás volt ahhoz képest, hogy a Dvina rendszer rakétájának a tolóereje nem volt szabályozható, de még a Volhovnál is csak két féle tolóerő-karakterisztika volt választható. A rendszer számítógépének memóriájában különféle blokkokban voltak eltárolva a tolóerőprofilokat alkotó elemek, ezek a következők: [2]

• program blokk, állandó tolóerő 100 kN, majd gyors csökkenés 32 kN tolóerőre.
• program blokk, állandó tolóerő, 32 kN.
• program blokk, állandó meredekséggel csökkenő tolóerő, csökkenés mértéke 0,97 kN/másodperc.
• program blokk, különleges program, ami a rakéta folyékony üzemanyagát engedte ki, hogy könnyítse a rakétát és javítsa annak manőverező képességét a végfázisban.

Ezeket a programblokk elemeket felhasználva és kombinálva a rendszer 97 db tolóerő profil tárolt el. Indítás előtt ezeket a programokat olvasta ki, vagyis töltötte le az 5E23A SzRP digitális repülésirányító számítógép a rakétába. A programok kiválasztása automatikusan történt a célparaméterekből számolva. De mikor melyik tolóerő-profilt használta a rakéta?

• Nagy magasságú, 80 km távolság feletti célok esetén a 104-es program használatos. 43 másodpercig az I. program blokk üzemel, az indítás utáni 60. másodpercben kifogy az üzemanyag és leáll a hajtómű. Kb. 80 km repülési távolságon a rakéta égésvégi sebessége úgy 6 Mach.
• Közepes és nagy magasságú, 80 km-en belüli célok esetén a 104-201-közötti programok használatosak. A kiválasztott program által megadott időtartamig a III. program blokk fut, de úgy, hogy a rakéta kifogyassza üzemanyagát a céllal való találkozásig. Ha ez nem lehetséges, akkor a céllal való találkozás előtt a rakéta kiereszti a maradék üzemanyagát a IV. program blokk használatával.
• Kis magasságú és közeli célok esetén a 201-es program fut. 50 másodpercig a III. blokk majd 50 másodpercig a II. blokk fut. A tolóerő itt sem éri el a maximumot az indítás után. A rakéta csúcssebessége kicsivel Mach 3 felett van. 38 km távolságban a rakéta üzemanyaga elfogy, emiatt gyorsan hangsebesség alá lassul.

Még az igen eltérő tolóerő profilok ellenére is probléma volt a rakéták számára kis és közepes magasságon a hőterhelés a levegő súrlódása miatt. Ez korlátozta a kismagasságú, de nagy távolság esetén még a közepes magasságú célleküzdést is. A rakéta olyan sokáig és akkora sebességgel repült, hogy a sűrűbb légkörbe való visszatérésnél a rakétát tönkretette a hőterhelés. Az orrkúp alatt működésképtelenné válhatott a célkövető lokátor és elektronikai rendszerek a hőterheléstől, de az orrkúp deformációja okozhatta a rakéta kormányozhatatlanná válását is a torzult formájú orrkúp által keltett légerők miatt. Ennek hatását a megsemmisítési zónára majd a későbbiekben látjuk.

A rakéta vezérlése

A Vega volt tehát az első szovjet rakéta félaktív önrávezetéssel. A rakéta orrában lévő szűk hely korlátozza az önrávezető fej antennájának méretét, ezáltal csökkentve annak érzékenységét, tehát a rakéta automatikus célkövetésre való áttérésének távolságát. A rakéta csúcsán kapott helyet a 5N24 GSzN önrávezető fej. Ez a kisméretű vadászgép célokat kb. 130 kilométer távolságon tud csak követésbe venni, de bombázó méretű célt akár már 200 km kilométer távolságból is.

A félaktív önrávezetés módszerének előnye, hogy a rávezetés pontossága távolságfüggetlen, hiszen a célhoz közeledve egyre nő a célról visszavert jelerősség. Teljesen mindegy, hogy célpont 50 vagy 150 kilométerre volt az indítás pillanatában, a végfázisban nincs különbség. A földről visszaverődő és aktív zajvarral szemben is védettebb ez a rávezetési mód. Az aktív zavarkeltő által keltett jelre, a rakéta akár rávezetheti saját magát.

Az 5E23A SzRP digitális repülésirányító számítógép a rakéta orrában, az önrávezető fej mögött található. A rávezető állomás a rakéta röppályát a cél távolságának függvényében határozza meg, kétféle megközelítési mód közül választ:

• 80 km távolságig arányos megközelítés
• 80 km felett kombinált megközelítés. A rakéta az indítást követően 48 fokos szögön felemelkedik 20 km magasra, majd onnan arányos megközelítéssel folytatja útját a célpont felé.

Röviden az arányos megközelítésről. Az arányos megközelítés lényege, hogy a rakéta úgy manőverezik, hogy a cél látszólagos szög elmozdulását kiegyenlítse, lenullázza. Ez azt jelenti, hogy az ábrán látható epszilon szög állandó értéken tartása a cél, ehhez a rakéta a saját sebességvektorát, a théta szöget változtatja

Az nem hátrány, ha nagyjából ismert a célpont sebessége, de enélkül is működik a módszer. Még ezt figyelembe véve is kinematikailag a rakéta sokszor nem a legideálisabb pályán közelíti meg a célt, de a hárompont módszernél azért mégis jobb.

A rakéta harci része

A Vega rakétájának hagyományos 5B14S harci részre a valaha készült legnagyobb robbanófej, ami légvédelmi rakéta-rendszerhez készült. A teljes tömege 217 kg, amiből a robbanószer 90 kg-ot tesz ki. A harci részben 21 000 db 3,5 g és 16 000 db 2 g tömegű acélgolyó található, ezek a harci rész elműködése után 1000-1700 m/s sebességgel csapódnak célpontba. Érdekes módon a Berkut és a Volhovval ellentétben, ahol többféle harci részt is gyártottak az idők folyamán, ez végig változatan maradt, a továbbfejlesztések nem értintették.

Az 5V21N és az 5V28N rakéták nukleáris harci résszel rendelkeztek. A 25kt hatóerejű TA-18 típusú töltetnek 10%-kal nagyobb a lökéshullám által letarolt távolsága, mint a V-760 15D rakétának, amit az Sz-75M3 Volhov rendszerhez fejlesztettek ki. Annak ellenére, hogy a hatóerő 60%-kal volt nagyobb.

A rakétaállvány, a rakéta mozgatása és utántöltése

Az Sz-200 rendszer rakétájának cirka 7 tonnás tömege és hatalmas mérete nagyon komoly feladat elé állította a tervezőket, hogy az indítóállványok (PU) utántöltése rövid idő alatt legyen végrehajtható. Viszont a teljesen fix telepítési hely kitágította a tervezés lehetőségeit, a mobilitásból lentebb lehetett adni. Sokkal. A rakétaállványok harctevékenység közbeni újratöltése vasúti sínen mozgó töltő járműről/kocsiról (ZM) történik távirányítással. Minden egyes indítóállványhoz 2 darab vasúti töltőkocsi tartozik, tehát az állványokon levő 6 darab rakéta indítása után további 12 darab rakéta rátöltése lehetséges gyorsan egy rakétaosztály számára. Ezután viszont további rakéta rátöltés csak a szállító-töltő járművekről (TZM) lehetséges, annak minden hátrányával.

Balra fent, 5P72 PU az indítóállványon a rakéta, látszik az állványhoz vezető sín. Jobbra fent, a 5Ju24 ZM vasúti töltő járműről az indítóállványra töltés történik.

Az indítóállványok töltése sínen mozgó kocsikról nagyjából 2 perc, a szállító-töltő járművekről viszont már 8,5 perc a normaidő. Amikor egy vagy több rakéta indítása megtörtént a töltési folyamatot azonnal meg lehetett kezdeni, amikor még a rakéták úton voltak a célpont felé. A maximális megsemmisítési távolságig a rakéta repülési ideje 3 perc, tehát mire az első rakéta becsapódott, addigra már az indítóállványon rátöltve várakozhatott a következő rakéta.

A rendszer üres állapotból feltöltése annak kialakítása miatt sajátos módon történik. A rakétaállványokat a szállító-töltő járművekről feltöltik, majd harchelyzethez képest ellentétes irányban azokról a vasúti sínen mozgó kocsikra kerülnek és tárolják le őket előre, állványonként kettőt. Harckészültség végével ezt az irányt megfordítva szedhetőek ki a rakéták a rendszerből. Tehát a vasúti töltőkocsiról úgy kerülhet le a rakéta, hogy az ahhoz tartozó üres rakétaállvány szükséges. Az állványról a szállító-töltő járművel lehet a rakétát leszedni és technikai osztályhoz szállítani a raktárba.

Magyarországon békeidőben két pár éles rakéta volt a vasúti töltő kocsikon, 24 darab összeszerelt rakétát tároltak a két 61-es jelű épületben, továbbá konténerekben 8 darab szereletlen rakétát tároltak.

A fent ismertetett osztálycsoport tekinthető a szabványos osztálycsoportnak, azonban egyes országok és osztálycsoportok esetén nincs utántöltési lehetőség sínen mozgó kocsiról, csak szállító-töltő járművel lehetséges az indítóállványokat feltölteni rakétákkal. Szíriában például az összes osztálycsoport ilyen. Így a rendszer olcsóbb, csak az osztálycsoport harcértéke lényegesen alacsonyabb. Az első 6 darab rakéta ellövése után a tűzgyorsasága kb. nagyjából csak negyede a teljes kiépítésű osztályénak.

A megsemmisítési zóna

Az Sz-200 rakéta és a rávezető állomása képességeinek együttese páratlanul nagy megsemmisítési zónát tett lehetővé hatótávolság, magasság, sőt, célsebesség tekintetében is. Viszont, ahogy már említve volt a Vega számára kis és közepes magasságon a rakéta hőterhelése a levegő súrlódása gátolta a célleküzdést. A diagramon[3] ennek következménye látható, az 1977-es állapota a megsemmisítési zónának, 0 kilométeres paraméterrel.

A hőterhelési probléma miatt nagyobb távolságon a megsemmisítési zóna minimális magassága jóval a radarhorizont felett van. 150 km-es távolságban 1,5 km repülési magasságon van a radarhorizont alatt a cél, 200 km-nél kb. 3 km, 250 km-nél 4,5 km-en. A diagramról leolvasható minimum megsemmisítési magasságok viszont még a V-880 rakétánál a fenti értékeknél jóval magasabban vannak. 250 km-es távolságnál 10 km magasság felett ér véget megsemmisítési zóna alsó tartománya. Ezt csak korlátot csak a kvarckerámia anyagú orrkúp megjelenése oldotta meg, de csak a ’80-as évek végén. Csak ekkortól volt adott, hogy a nagy hatótávolságú légvédelmi rakéta-rendszerek megsemmisítési zónája nagy távolságon a radarhorizontig, vagy legalább annak a közelébe is leérjen. A fenti ábra nem azt jelenti, hogy a rakéta minden esetben működésképtelenné vált volna a jelölt magasság alatt, csak nem volt garantált annak megbízható üzeme. Egészen más volt a rakéta hűtése és hőterhelése mondjuk Líbiában nyár közepén indítva, vagy mondjuk egy hideg téli napon például Magyarországon.

A célmegvilágítás, rakéta röppálya és tolóerő bemutatását követően lássuk, hogy ezekből milyen megsemmisítési zóna állt rendelkezésre különféle célpontok ellen.

Sz-200V Vega hatásos megsemmisítési zónája. [4]

• A piros terület az 5V28 és az 5V21V rakéták közös megsemmisítési zónáját ábrázolja, a régebbi rakéta megsemmisítési zónája maximum 180 kilométer volt.
• A kék terület az 5V28 rakéta megsemmisítési zónáját ábrázolja 240 km távolságig.
• A zöld terület az 5V28 rakéta megsemmisítési zónáját mutatja, szubszonikus nem manőverező és zavaró cél ellen. Szubszonikus cél ellen a zóna széle 255 km távolságban van.

Az ábrán a római I, II, és III számmal jelölt zónák a nagy paraméterrel, illetve adott magasságon érvényes korlátozásokat jelentik. A fok értékek azt jelentik, hogy a zónákhoz tartozó magasság és sebesség értékek esetén a rakéta sebességvektora és célpont sebességvektora között mekkora lehet a legnagyobb szög. Tehát részben az „utánlövés” képessége van ábrázolva. Ez a korlátozás a rakéta manőverező-képessége és az előretartás módnak a következménye. A korlátozások a követekezők:

• q = 102 fok, célsebesség kisebb, mint 500 m/s, célmagasság legalább 5 km.
• q = 90 fok, célsebesség kisebb, mint 500 m/s, célmagasság kisebb, mint 5 km.
• q = 80 fok, célsebesség 500-1200 m/s között

A 80 fokos korlátot figyelembe véve is szinte a teljes megsemmisítési zóna lefedte a nagysebességű és nagymagasságú célokat. Lássuk egy példán keresztül. A piros nyíl egy AGM-28 Hound Dog csapásmérő robotrepülőgép pályáját ábrázolja 17 km magasságban kb. 650 m/s sebességgel. A cél paramétere nagyjából 150 kilométer. Még az osztálycsoporttól ennyire messze elrepülő cél ellen is a Vega hatásos volt. Az AGM-28 esetén annak radarkeresztmetszete korlátozhatta a megsemmisítési távolságot, de pusztán a célsebességet nézve akár 230 kilométeres paraméterrel is lelőhető volt kétszeres hangsebességű cél.

A B-58 Hustler bombázó számottevően nagyobb cél, tehát nagyobb visszaverő felülete volt, az ellen ez a nagyobb távolság reálisnak volt tekinthető. Sőt, még a háromszoros hangsebeséggel repülő célok ellen is hatásos volt a Vega. A hadrendbe nem állított B-70 Valkyre-t, még zajzavarást alkalmazva is képes lett volna lelőni, akár 220 kilomteres paraméterrel is. Tehát a Vega nagysebességű célok ellen is területvédelmi képességet biztosított. Ezzel szemben Sz-75M Volhov 1000 m/s sebességű és zavaró cél ellen teljesen hatástalan volt. Még, zavarás nélkül is rendkívül kis megsemmisítési zónával bírt. Egy szubszonikus bombázógépet a Vega 250 kilométerig távolságig képes volt lelőni, akár 250 kilométeres paraméterrel is.

Ami még fontos és figyelmet érdemel a rendszer közeli és minimális megsemmisítési magassága. A korábbi 5V21 rakéta minimális megsemmisítési magassága 1000 m, ez csökkent le 300 méterre az Sz-200E Vega 5V28 rakétájával. A rendszer minimális megsemmisítési távolsága 17 km kismagasságon, ami a magasság növekedésével nő.

Az összes Sz-200 változat minimális megsemmisítési zónáját alapvetően meghatározza, hogy az indítóállványokról a rakéta csak fix, 48 fokos szögben indítható, illetve, hogy a gyorsítórakéták leoldásáig a rakéta nem tud manőverezni. A rakéta manőverező képessége kissebességgel és kismagasságon viszonylag csekély volt. Tengerszinten 6G, 20 km magasan 10G, 35 km magasan 2,5G az adott magasságon elérhető sebességekkel a maximális túlterhelés. Ebből adódik ki a 17 km-es minimális megsemmisítési távolság. Indítás után ekkora távolságon képes kismagasságú célra fordulni és elérni annak repülési magasságát a kezdeti emelkedési fázist követően a rakéta.

Az önrávezető fej korlátai miatt a harcászati vadászgépek ellen ezért a rendszer maximálisan ábrázolt megsemmisítési zónája az esetek többségében nem érvényes, bár azért továbbra is hatalmas marad a Volhovhoz képest. A kisebb méretű célról kisebb a visszaverődés mértéke, amit a rakéta követni képes még akkor is, ha a célt a tűzvezető lokátor keskeny nyalábbal világítja meg.

További korlátozás a rendszer által használt hullámformák, a célpont radiális sebessége és lokátorkeresztmetszete. Azt bemutató első része már tisztázta, hogy az Sz-200 alapvetően úgy működik, hogy nem méri, hanem számolja a célpont pillanatnyi távolságát. Külső forrásból vagy az osztálycsoport felderítő lokátorjától kapott távolság adat alapján a tűzvezető lokátor FKM üzemmódban rövid ideig méri a cél távolságát, ekkor kisebb annak hatótávolsága. Ez után MHI módban folytatja a célkövetést a továbbiakban csak a célsebesség alapján számolva a célpont helyzetét.

A probléma az, hogy az osztály mellett elrepülő egyre kisebb radiális sebességű és/vagy kis lokátorkeresztmetszettel bíró célokat a rakéta kinematikai hatótávolságánál sokkal kisebb távolságról vesz követésbe a rakéta. Ez célpont aspektusától, illetve annak típusától is függ. Harcászati repülőgépek ellen a maximális hatótávolság nagyrészt ezért nem használható ki. Egy MiG-21 méretű közeledő célpontot csak 130 km-ről vesz követésbe a rakéta. Ebből következik, hogy a számított ütközési pont távolsága, ahol a rakéta elfogja a célt, még ennél is kisebb. Beaming manővert végrehajtó célpont lokátorkeresztmetszete oldalról nagyobb, de ilyen esetekben a tűzvezető lokátornak tisztán MHI helyett FM módban kell üzemelni, ami csökkenti annak felderítési távolságát.

A radarkeresztmetszet függés a fenti általános megsemmisítési zóna diagramon nem szerepel, de az orosz nyelvű lőszabályzatban különféle célokra különféle megsemmisítési zóna diagramok szerepelnek. Ezeket terjedelemi korlát miatt nem mutatom be, az extrák között néhány diagram megtalálható.

A fentiek miatt a közeledő és távolodó célok megsemmisítési zóna diagramja adott sebességnél nem fed át, van olyan terület, ahol a rendszer nem képes célok követésére. Tehát, ha rakétaindítás után a célpont adott sebesség és magasság paraméterekkel berepül, akkor a megsemmisítés lehetséges, de korántsem garantált még nem manőverező és zavarást sem végző célra sem.

Az Sz-200D Dubna változat esetén a megsemmisítési zóna 300 km-re nőtt a tűzvezető lokátoron, továbbá a rakétán végrehajtott módosításoknak köszönhetően. A rakéta továbbfejlesztése által a rendszer alsó megsemmisítési zónája az 5V28M rakétával nagyjából a horizontig leért. A kvarckerámia anyagú orrkúpnak köszönhetően ezután már kibírta a sűrűbb légrétegekbe történő visszatérés által jelentkező hőterhelést is. Az ábrán a rózsaszín terület mutatja a Dubna rendszernél a Vegához képesti kibővülő megsemmisítési zóna területet. Távolodó célok ellen a megsemmisítési zóna szinte azonos, de a maximális célsebesség csak 417 m/s, még 0 kilométeres paraméternél is.

Sz-200D Dubna hatásos megsemmisítési zónája távolodó célok ellen. [5] Távolodó célok ellen a célsebesség jóval szerényebb 417 m/s a maximum még 0 km paraméter esetén is.

Az Sz-200 rendszer gyártása, exportja, magyarországi szolgálata

A Szovjetunió 1967-től kezdte telepíteni az Sz-200-ast, elsőnek Tallinn mellett, így kezdetben nyugaton „Tallinn” rendszernek nevezték. Szolgálata alatt folyamatosan korszerűsítették, ami az Sz-200 Angara, Sz-200V Vega (SA-5A), Sz-200M Vega-M (SA-5B), és az Sz-200D Dubna (SA-5C) változatokat eredményezte.

A Szovjetunióban összesen kb. 150 különféle változatú Sz-200 Vega nagy-hatótávolságú rakétaosztály telepítése történt meg, jellemzően három célcsatornás osztálycsoportokban. A rendszer a Szovjetunió teljes Uráltól nyugatra eső európai területét átlapolva védte. Moszkva körül 8 osztálycsoport alkotott kb. 100 km sugarú gyűrűt, és további 9 osztálycsoport egy 800 kilométer hosszú sávban védte a fővárost északról és keletről kb. 400 kilométer távolságban. Ázsiában már csak a fontosabb városoknak és objektumoknak jutott 1-1 osztálycsoport. A Szovjetunió területén kívül több szovjet osztálycsoport is települt, eleinte Szíriába kettő, majd egy a Német Demokratikus Köztársaság és kettő Mongólia területén.

Sz-200 tüzelőállások térképen, Google Earth / Maps-hez

https://www.mediafire.com/file/7vj1ezvc2lpbbtw/S-200-oszt%25C3%25A1lycsoportok.kmz/file 

Az Sz-200M Vega-M exportváltozatát, az Sz-200VE Vega-E (SA-5B) rendszert Románián kívül a teljes Varsói Szerződés hadrendbe állította, de meglepően későn, erre csak 1984 és 1986 között került sor. A Varsói Szerződésen kívül Líbiába, Iránba, Szíriába és Észak-Koreába exportálták a Vegát 1985-1991 között. Magyarországon az Sz-200VE Vega-E változat 1986 és 1997 között volt hadrendben, éleslövészetére 1987-ben került sor. A rendszerváltást követő pénztelenség és gyors leépülés itthon a legrövidebb ideig hadrendben levő honi légvédelmi rendszerré tette a Vegát. Alig 10 év szolgálat után enyészeté lett az egész.

Bár a Vega exportálására csak a hidegháború végén került sor, de szerepet játszott a ’80-as évek közepén, az Egyesült Államok és Líbia közötti eseményekben. A hidegháborút követően Szíriában is használták, sikerrel. A Sz-200 Vega rendszer harci alkalmazásával és egyéb finomságaival azonban már csak következő anyag foglalkozik majd, ez az epizód itt ér véget.

 Közreműködők

• Molnár Balázs                                Grafika, animáció, szöveg
• Hpasp                                             Technikai lektor
• Cifka”Cifu” Miklós                           Technikai lektor

 A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.

https://www.patreon.com/militavia

Linkek

 [2] http://historykpvo.narod2.ru/

Учебник ЗРК С-200.Состав,принципы действия и боевые возможности - учебник по с200 - 238. oldal

[3] http://historykpvo.narod2.ru/  - Альбом разработок ЦКБ Алмаз 1947 - 1977 гг - 8. oldal

[4] http://historykpvo.narod2.ru/

Пособие по изучению правил стрельбы комплекса С-200В-поясн к пс200 - 173. oldal

[5] http://historykpvo.narod2.ru/

Правила стрельбы зенитными управляемыми ракетами зенитных ракетных дивизионов системы
С-200-правила стрельбы с-200д (Дубна) - 52. oldal