Előszó
A szovjet csapatlégvédelem szervezteti felépítésének bemutatása után eljött az idő, hogy részletesebben megismerkedjünk annak eszközeivel is. Az első bemutatott légvédelmi rakéta-rendszer a 2K11 KRUG vagy nyugati kódjelzés és néven az SA-4 Ganef család.
Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető.
Bevezető
A 2K11 KRUG volt az első önjáró, mobil légvédelmi rakéta-rendszer. Azonban a KRUG megjelenése előtt sem nélkülözték a szárazföldi erők a rakétás légvédelmet. A KRUG megjelenése és elterjedése előtt a hadsereg szintű légvédelmet Sz-75M Volhov rakétaosztályok biztosították. Azonban Volhov telepített és nem mobil rendszer, bontása és telepítése nagyságrendileg két órát vesz igénybe. Ezen felül számtalan olyan hátrányos tulajdonsága van, ami miatt csak áthidaló, ideiglenes megoldásként tekintettek rá. A mozgó harcoló erő védelmére nem kimondottan volt alkalmas. Lényegében csak jobb híján használták a Volhovot erre a célra. A KRUG váltotta le a Volhovokat a hadsereg szintű légvédelemnél.
A rendszer tervezési alapja
A honi légvédelem igényeivel szemben a csapatlégvédelemé eltérőek. A rendszernek sokkal mobilabbnak kell lennie a szárazföldi, mozgó hadviselés igényeinek megfelelően. Másrészt, a célpontok a közepes, nehéz- vagy interkontinentális bombázókhoz képest teljesen más jellegűek. A harcászati vadászgépek és az éppen csak megszülető vadászbombázók, de még a szubszonikus csapásmérők, mint pl. egy A-6 Intruder manőverezőképessége egészen más kategóriát jelentett. A légvédelmi rendszer rakétájának manőverezőképességet is eszerint volt szükséges megtervezni.
Elvárásokban amúgy nem volt hiány. Annak ellenére, hogy mobil rendszert kellett tervezni a megsemmisítési zóna terén az SzA-75 Dvináénál is számottevően nagyobbat vártak el. A maximális megsemmisítési távolságnak el kellett érnie a 45 kilométert. Az elvárt minimális célmagasság 3 kilométer, a maximális 25 kilométer volt. A maximális célsebességnél 600 m/s volt a követelmény, nagy magasságban. Ez majdnem a hangsebesség kétszerese 10 km magasan. Egy MiG-15 méretű vadászgépet már 115 km távolságból képesnek kellett lennie a tűzvezető radarnak követésbe vennie. A megállástól számított tűzmegnyitási idő elvárás, öt, azaz ÖT perc volt. Immáron nem órákban, hanem percekben kellett gondolkozniuk a tervezőknek. Mindezt az ötvenes évek végének technikai hátterével.
A Központi Bizottság és a Miniszterek Tanácsa a fejlesztés megkezdésre 1958 február 13-án adta ki a határozatot. A prototípus átvételi tesztjének időpontját 1961 harmadik negyedévére adták meg. Az új rendszer a KRUG, vagyis a „KÖR”, nevet kapta. Ezzel egyben új névadási hagyományt teremtett. Ahogy a Berkut után a honi légvédelmi-rakéta rendszereket folyókról nevezték el, addig a csapatlégvédelmi rakéta-rendszereket geometriai alakzatok után. Ez alól csak egyetlen kivétel volt, de arról majd később…;)
A fejlesztés igen problémás volt, egyes elemeinek fejlesztése több párhuzamos szálon is futott. A fejlesztés emiatt számottevő csúszást szenvedett el és az első változat rendszeresítése, tehát a kisszériás sorozatgyártás megkezdése is csak 1964 októberében történt meg. A fejlesztés nehézségeivel és néhány technikai érdekességgel az extra tartalom foglalkozik, sok egyéb más mellett. A rendszer egyes területeken túlteljesítette az elvárt paramétereket, néhány területen alul, de a végeredményt elfogadhatónak tartották. A KRUG rendszer több téren is forradalmian új volt, sőt, számtalan műszaki megoldásában teljesen egyedi rendszer maradt.
A dandár eszközei
A KRUG névlegesen dandár szintű szervezetben üzemelt, ahogy ezt a csapatlégvédelmet bemutató anyag már felvázolta. De lássuk akkor pontosan, hogy egy KRUG dandár mit takar. A rendszer természetesen nem csak a radarokból, rakétaindítókból és rakétákból állt, de a szokásoknak megfelelően ezekre fókuszálunk, illetve a rakéta szállító- és utántöltő járművekre.
Egy dandár 3 darab harci osztályból állt, osztályonként 3 darab légvédelmi rakétaüteggel. Ez utóbbit lehet hívni egy KRUG komplexumnak. Tehát egy dandár összesen 9 darab légvédelmi rakétaüteggel - komplexummal bírt. Ezen felül a dandár egy technikai osztállyal is rendelkezett. Ennek megfelelően a rakéta ütegek mellett rakéta szállító szakaszok is voltak. A dandár főbb eszközei a következők voltak:
- Légvédelmi rakétaosztályonként 1 darab 1Sz12 SzOC, NATO kódnevén Long Track felderítő radar.
- Ütegenként 1 darab 1Sz32 SzNR, NATO kódnevén Pat Hand rakétarávezető állomással rendelkezett a rendszer.
Tehát egy dandár három darab Long Track célfelderítő és 9 darab Pat Hand tűvezető lokátorral bírt.
- Egy ütegben 3 darab 2P24 SzPU önjáró indítóállvány, állványonként 2 darab rakéta és természetesen rátölthető extra rakéták alkották az állományt. Egy üteg tehát 6 darab indításra kész rakétával rendelkezhetett, egy osztály 18 rakétával. A dandár teljes tűzereje 3x18, tehát 54 darab rakéta volt.
- A lánctalpas önjáró indítóállványokat osztályszinten egy rakéta szállító szakasz szolgálta ki. Ez 6 darab 2T6M TZM rakéta szállító-töltő járművet és három 9T25 vagy 9T226 TM rakétaszállító járművet jelentett. Ezek mindegyike egy rakétát szállított.
- A dandár 1 darab 1RL128 célfelderítő- és 1 darab PRV-9 vagy PRV-16 magasságmérő lokátorral is rendelkezett, amik együtt a P-40 célfelderítő komplexumot alkották.
A rendszer összes fő eleme, a vontatott PRV-9 / PRV-16 lokátort és a rakéta utántöltő- és szállító járműveket leszámítva önjáró, lánctalpas alvázra lett telepítve a terepen való mozgás és mobilitás kielégítésre. Ez biztosítja, hogy a rendszer képes legyen lépést tartani áttelepüléskor a harcolóló alakulatokkal.
A rendszer harcoló elemei teljes atom-, vegyi-, illetve biológiai (ABV) védelemmel rendelkeztek a kor szellemének megfelelően. Menetből 5 perc alatt képes volt elérni a rakétaosztály a tűzkész állapotot. A bemutató a 2K11M1 KRUG-M1 változatot mutatja be. A korábbi változatokhoz képesti fejlődést, ahol szükséges és számottevő, a bemutató érinti. Egy KRUG dandár hadsereg szintű légvédelemként egy Volhov ezredet váltott le, tehát négy darab Volhov rakétaosztályt. Ennek fényében lesz értékelhető, hogy mekkora előrelépést jelentett az új rendszer.
Célfelderítés és radarok, a vezérlés és rávezetés módszere
P-40 komplexum
A szervezeti felépítésnél felsorolt radarok közül kezdjük a P-40 rádiólokátor-állomással, amit a források és az emberek nagy része összekever az 1Sz12 célfelderítő radarral. A P-40 valójában egy komplexumot takar még, ha sokan pongyolán csak P-40 radarnak hívják azt.
A P-40 valójában két fő komponensből tevődik össze. Az 1RL128 távolságmérő lokátorból, ami a célpont helyzetét méri oldalszögben és annak távolságát. A másik komponens az 1RL19, vagyis a PRV-9B, vagy az 1RL132, ismertebb nevén a PRV-16 magasságmérő lokátor. A magasságmérő lokátor energiaellátását a körbe forgó célfelderítő lokátor járműve látja el. A PRV-9B még vonatott kocsin kapott helyett, 45 perc volt a megállástól számított beüzemelése. A PRV-16 már önjáró volt, és 15 perc alatt lehetett beüzemelni.
A kettő összességében akkori szemmel egy 3D-s radar képességeit biztosította, de azzal a megkötéssel, hogy egyszerre csak egy célpont magassága volt mérhető, nem az összesé. A KRUG rendszer számára a PRV-16 nem volt életbevágó, mert szokás szerint, ha a célpont oldalszöge ismert volt, akkor a tűzvezető lokátor egy nagyon gyors függőleges, vagyis helyszög szerinti pásztázással megtalálta a célt.
A P-40 komplexumot viszont nem csak KRUG dandárok, de rádiótechnikai alakulatok is használták célfelderítésre és vadászgépek rávezetésére, ahol viszont fontos volt a célpont magasságának pontos ismerete a vadászgépek számára.
Tény, hogy kinézetre rendkívül hasonló a P-40 körbeforgó radarja az 1Sz12-vel[1], de más szervezeti szinten találhatóak és nem azonosak hardveresen sem. Az angol és magyar nyelvű források közül viszont gyakorlatilag mindegyik összekeveri vagy összemossa a kettőt, pedig szezon és fazon a két rendszer. Az 1Sz12-őt csak a KRUG használta, ellenben a P-40 komplexumot szélesebb körben exportálták. A baloldali képen látható az 1Sz12 lokátor és annak antennájának sajátossága, ami alapán megkülönböztethető a jobb oldalon levő P-40 komplexumtól.
1Sz12 SzOC felderítő és célmegjelölő rádiólokátor állomás
A harci osztály 3 darab ütege számára a célfelderítésre elsődlegesen az 1Sz12 SzOC felderítő radar szolgált, de végszükség esetén a manuális célkeresés is lehetséges volt az 1Sz32 SzNR rakéta rávezető állomással is. Az önjáró, deciméteres hullámsávú lokátor vadászrepülő méretű célokat kb. 180 km távolságból képes felderíteni 12 km repülési magasság esetén. Azonban 500 m-es magasságon a felderítési távolság 55 kilométerre csökkent. A SzoC képes volt kismagasságú célok keresésére, a P-18-hoz hasonlóan ez a lokátor is rendelkezett SzDC berendezéssel. A lokátor ehhez szükséges koherens impulzusokat bocsátott ki.
Ami újdonság volt, hogy a célfelderítő lokátor korlátozottan képes magasságmérésére is. A hatalmas paraboloid antennája körbeforgásonként négy különböző helyszög értékű sugárnyaláb zónát alakított ki. Az alkalmazott üzemmód szerint zónánként, vagy csak egy kiválasztott zónában működött. Tehát, ha a SzOC a teljes helyszög tartományt legyezte be, akkor körbeforgásonként csak egy sávot legyezett be, de azokat egymás után. Az első körbefordulásnál 0-4 fok között, a másodiknál 4-8 fok között, a harmadiknál 8-14 fok és végül 14 és 28 fok helyszög értékek között. Az átkapcsolást elektronikusan végezte a rendszer. A cél pontos magasságának mérése nem volt lehetséges, de az megállapítható volt, hogy a négy nyalábból melyikben repült a célpont. A távolság ismeretében ezzel egy alsó/felső becslés volt adható volt a célpontok repülési magasságára vonatkozólag.
A célfelderítő radar 12 vagy 18 fordulat/perc sebességgel forgatta az antennát. Tehát a teljes négy sávos pásztázás esetén, a nagyobb forgási sebességgel is kb. csak 13 másodpercenként frissült a légi helyzetkép az adott magassági sávban. Ez a P-12 és P-18 radarokhoz képest lassabb volt, viszont több információval láthatta el a személyzetet.
Az SzOC, antenna üzemkész és menetkész állapotban
Mivel a rendszer mobil és elvárás volt a gyors település és tűzkéz állapot, a célmegjelölő lokátor és a rávezető állomás, illetve az utóbbi és a rakétaállványok közötti adatkapcsolatot ennek megfelelően tervezték. Az 1Sz62 telekód csatorna rádiós telekód adatátvitelt biztosít a célmegjelölő lokátor a rakéta rávezető állomások között, maximum 5 kilométer távolságig. Az 1Sz63 telekód csatorna a rakéta rávezető állomás és a rakétaindító állványok között, maximum 200 méter távolságig. Amennyiben elég idő állt rendelkezésre, a rádiós telekód csatorna P-274 tábori telefonvezetékkel is kiváltható volt, javítva a rádiótechnikai álcázást.
1Sz32 SzNR rakétarávezető rádiólokátor állomás
Az SzNR (Hpasp fotója)
A KRUG volt az első szovjet légvédelmi rakéta-rendszer, ami monoimpulzus antennával valósította meg célkövetést, illetve analóg számítógépet alkalmazott. Akkoriban, amikor még a digitális számítógépek szoba méretű berendezések voltak, hatalmas eredmény volt, hogy sikerült a szükséges számítási kapacitást és minden szükséges berendezést mobil eszközökre telepíteni.
A rendszer lelkét a tűzvezető lokátor és a rávezetési módszer adta. A KRUG az ’50-es évek végén született. Emiatt reálisan nézve csak a rádió-parancsközlő és a félaktív rávezetés közül lehetett választani, illetve eredetileg a kettő kombinációja is felmerült. Végül egyszerűsége miatt a tisztán rádió-parancsközlő vezérlés mellett tették le a voksukat a tervezők.
Kisméretű célok, mint mondjuk az F-104 és F-5 vadászgépek ellen, az SzNR felderítési távolsága kb. 70-80 kilométer volt. A maximálisan kijelzett céltávolság 110 km, ennél nagyobb távolságú célkövetés nem valósítható meg. Az SzNR antennatornya a harcjármű hossztengelyéhez képes ± 340 fokban elforgatható volt, de folytonos körbeforgásra nem képes, mint egy célfelderítő radar antennája.
Az 1Sz32M2 SzNR rávezető állomás a következő antennákkal rendelkezett:
- AVSz-I monoimpulzus célcsatorna antenna, vagy RPC antenna
- SzPK rádió-parancsközlő antenna a rakéta távirányítására (RPK)
- AVSz-II rakétacsatorna széles sugarú vételi antenna (csak vétel)
- AVSz-II rakétacsatorna keskeny sugarú vételi antenna (csak vétel)
- 1Sz62, és 1Sz63 telekód rendszerek antennája
- TOV kamera, ezzel optikai módon is lehetett célt követni azt AVSz-I antenna helyett
A KRUG rendszernél a Dvina és Volhovhoz képest radikális újítást a vezérlésben és rávezetésben a függetlenített cél (AVSz-I), és rakéta (AVSz-II) követőantenna rendszer. A célpontot és rakéták követő antennák egymástól függetlenül képesek mozogni, míg a Volhovnál a vételi antennák szűk vételi tartományán belül kellett lennie, mind a rakétának, mind a követett célpontnak.
A célpontot az 1 jelű sárga, nagyméretű antenna követte. A 2-es, zölddel jelölt antennával sugározták a rakéta felé parancsközlő jeleket. A rakéta válaszjeleit először 3-as narancssárga, majd a rózsaszínnel jelölt 4-es antenna fogadta. Rakétaindítást követően kis távolságon a széles sugarú, nagyobb távolságon a keskeny sugarú antenna. Miután bevezették a rakétát az 1-es, sárgával jelölt nagy antenna nyalábjába, onnantól már az vette a rakéta válaszjelét is.
A monoimpulzus antenna a már az Sz-200 családnál ismertetett módon működött. A célról visszavert jelet az AVSz-I három vételi nyalábra bontja (kék, piros, zöld), amiből kettő, kettős tűnyalábot alkot (piros, zöld). A célkövető rendszer a jelminimumra törekszik a kettős nyaláboknál, míg jelmaximumra a kék tűnyalábnál. Emiatt nem volt szükséges célkövetéskor a folyamatos legyezés, nem úgy, mint a Dvina és Volhov rendszereknél. A monoimpulzus név arra utal, hogy a követett cél mindhárom koordinátáját (helyszög, oldalszög, távolság) a rendszer elméletileg egyetlen impulzus kibocsájtásával is pontosan tudja mérni.
A KRUG komplexum egy tekintetben visszalépés volt a Dvina és a Volhovhoz képest is. A rendszer ugyanúgy egy célcsatornás, mint kortársai, de komplexum csak egy rakétacsatornás. Tehát egy időben csak egy célt képes a rávezetőállomás támadni és csak egy rakétával. A korlátot a rakétakövető antennák és a főantenna 1 fokos tűnyalábja jelentette. További két rakétakövető antenna nélkül nem volt lehetséges a főantenna szűk nyalábjába további rakéta bevezetése.
A Dvinánál és a Volhovnál három rakéta volt egy célra indítható egyetlen rávezető állomás, vagyis egy osztály által. Viszont egy KRUG osztály három rakétaütegből állt. Tehát egy osztály ugyanúgy képes volt egy célt három rakétával támadni, csak ehhez három darab rakétarávezető rádiólokátor állomás szükséges, nem egy. Viszont cserébe a rakéták akár három eltérő irányból is érkezhetnek. Sőt, akár 3 eltérő célra is tüzelhet egy KRUG osztály, amire viszont a Volhov osztály nem volt képes semmilyen módon. Összességében ez lényegesen rugalmasabb és nagyobb tűzerőt jelentett, viszont az ehhez szükséges koordináció szintje magasabb volt.
A Volhov rendszerhez hasonlóan a kismagasságú célok ellen a KRUG rendelkezik mozgócél kiválasztó berendezéssel, vagyis SzDC-vel. Ha a cél kismagasságon repül, akkor a tereptárgyakról visszavert jelek (állócélok), megnehezítik felderítését. Egymást követő koherens impulzusok kivonását használva, az SzDC csökkenti az álló célok jelszintjét. Megjegyzendő, hogy kis radiális sebességű célok jelszintje is ugyanúgy csökken.
A rakéta kialakítása és képességei
A KRUG rakétája csak részben hasonlít a korábbi honi légvédelmi rendszereknél használtakra. A rakéta továbbra is kétfokozatú, szilárd hajtóanyagú startrakéták szükségesek a menetsebességre gyorsításhoz. A gyorsítófokozatok az Sz-200 rendszer rakétájához hasonlóan, a rakéta oldalán kaptak helyet. Azok leválasztása és gyors lefékezése ugyanúgy aszimmetrikus áramvonalazó kúpos kialakítással történik.
A rakéta utazó hajtóműve továbbra is folyékony hajtóanyagú, viszont már nem a korábban megszokott a működési elve. Egy mobil légvédelmi rendszernél a mozgás közbeni baleset, illetve sérülés esélye számottevően nagyobb, ezért a több komponensű és igen mérgező hajtóanyag használata fel sem merülhetett. A rakétákból az üzemanyagot nem lehetett minden áttelepüléskor leengedni, azokat a rakétákban kellett hagyni. A rakéta üzemanyaga emiatt kerozin lett. Viszont, hogy a hajtóanyagban levő energiát minél nagyobb teljesítménysűrűséggel használhassák, ezért torlósugár hajtóművet kapott a rakéta. Már csak emiatt sem volt lehetséges az egyfokozatú rakéta, mert a torlósugár rakétahajtómű csak hangsebesség felett volt beindítható.
A KRUG rendszer szolgálata alatt négy rakéta altípust fejlesztettek és gyártottak, ezek az 3M8 család alap, majd M1, M2 és M3 variánsai voltak. Ezeket sorrendben 1964, 1967, 1971 és 1974-től gyártották. Az első két változatnál a rakéta hossza 8,43 méter volt, addig a rövidebb orrú M2 és M3 változatnál ez 7,84 méterre csökkent. A rakéták induló tömege minimálisan változott csak, kb. 2,4 tonna volt. Érdekes módon ez pont annyi, mint a Volhov család rakétáinál volt.
Az alapváltozathoz képest az M1 rakéta változat maximális hatótávolsága 45 kilométerről 50 kilométerre nőtt. A minimális célmagasság 3000 méterről 250 méterre csökkent, a minimális céltávolság 11-ről 9 kilométere csökkent. Az első változat 4G túlterhelésű manővert végző cél ellen volt hatásos, addig az M1 rakétánál ez már 5G-re nőtt. Az M2 rakéta változat maximális hatómagassága kismértékben nőtt, 1 kilométerrel, 24,5 kilométerre. Az M3 rakéta változatnál a minimális céltávolság 7 km-re csökkent és már 6G túlterhelésű manővert végrehajtó cél ellen is hatásos volt. Ezen felül a legfejlettebb rakéta már távolodó cél ellen is indítható volt.
A legfejlettebb 3M8M3 rakéta változat hossza 7,84 méter, a teljes indulótömege 2453 kg volt. Egy darab gyorsító fokozat tömege 274 kg, ebből a hajtóanyag 173 kilogrammot tett. A négy gyorsító rakéta össztömege 1096 kg. Gyorsítórakéták hajtóanyaga a már jól bevált nitroglicerines lőpor volt. Az indító fokozat üzemideje 4 másodperc, ezalatt kb. 600 m/s sebességre gyorsította a második fokozatot, ahol a torlósugár-hajtómű már üzemképes volt. Az utazó fokozat üzemideje 72 másodperc, a rakéta csúcssebessége kb. 800 m/s, ez magasságtól függően kismértékben eltérhet. A rádió-parancsközlő vezérlés távolsággal növekvő pontatlanságának köszönhetően ez a rakéta is hatalmas, 150 kg tömegű robbanófejjel rendelkezett. Ebből 90 kg volt a robbanóanyag tömege, a maradék 60 kilogrammot a 15 ezer darab 4 grammos repesz tette ki.
Az 1Sz32 SzNR rávezető állomás és a 2P24 SzPU önjáró indítóállvány rakétákkal
A rakétákat a 2P24M1 SzPU, lánctalpas önjáró rakétaindító állvány hordozta ütegenként 3 darab, állványonként 2 darab 3M8 rakétával.
A lánctalpas önjáró indítóállványokat osztályszinten egy rakéta szállító szakasz szolgálta ki. Ez 6 darab 2T6M TZM rakéta szállító-töltő járművet és 3 darab 9T25 vagy 9T226 TM rakétaszállító járművet jelentett. Ezek mindegyike egy rakétát szállított.
Az indítóállvány „nulla” hosszúságú indító sínekkel rendelkezik. A négy gyorsító fokozat beindulásakor gyakorlatilag a levegőben elengedi a rakétát. Az indítófokozatok tolóereje akkora gyorsulást biztosított, hogy a rakéta az indítóállványtól 300 méterre már átlépte a hangsebességet. Nagyjából 4 másodpercnyi működés alatt kb. 1,8 Mach sebességre gyorsította a rakétát.
A megsemmisítési zóna, a rakéta rávezetés sajátosságai
A rakéta rávezetés maximum 800 m/s célsebességig, 50 km távolságig, és 24,5 km magasságig volt lehetséges. A rendszer 0 km paraméterre vonatkozó megsemmisítési zónája látható közeledő, illetve távolodó célpont ellen a jobb és baloldalon a függőleges tengelyhez képest. Maximális célsebességben a rendszer túlteljesítette az elvárásokat, a maximális célmagasságban kismértékben elmaradt. A harcászati vadászgépek üzemi tartományát nézve, ennek semmi jelentőség nem volt. Azok kis-közepes magasságon repültek harci zónában és szubszonikus sebességgel egy vonalvastagságnyi kivételtől eltekintve a teljes hidegháborús időszakban.
Az felülnézeti rajzon látható megsemmisítési zóna alakjára kielégítő magyarázatot nem találtam, igen meglepő korlátokkal rendelkezik még a Volhovhoz képes is, amit leváltott.
Miben volt több a KRUG a Volhovhoz képest? Az egymástól függetlenített mechanikus antennáknak köszönhetően a KRUG nagyobb előretartási szöggel tudta a rakétát a célra vezetni. Emiatt elvileg képes a kis hatótávolságú ballisztikus rakéták leküzdésére, de csak nagyon szűk tartományban.
A KRUG rendszer így harcászati ballisztikus rakéták, például az MGM-52 Lance vagy a francia Pluton típusok ellen is hatásos volt elvi szinten. Azok végfázis sebessége a KRUG rendszer maximális célsebességen belül maradt. Az előretartás lehetséges volt a szétválasztott rakéta és célkövető antennákkal. Magyar KRUG alakulat amúgy nem gyakorolta ilyen célpont leküzdését.
A független antennáknak további előnye is volt. A monoimpulzus célkövető antenna nem legyezett, mint a Dvina vagy Volhov rendszeré. Ezért kellett külön rakéta követő antenna rendszer. Viszont cserébe így az összes szögben elhúzó zavarási módszer hatástalan volt a KRUIG ellen, ami működött a Dvina és a Volhov szélesnyaláb üzemmódja ellen. A távolsági zavarási technikákkal szemben alapvetés volt a hárompont rávezetési módszer, amire képes volt a rendszer, akár optikai célkövetéssel is a KRUG-A változattól kezdve. A KRUG rakétájának a manőverezőképessége mindig elérte vagy meg is haladta a Sz-75M Volhov legfejlettebb rakétájáét is azonos időszakban.
A célt követő AVSz-I antenna rendkívül szűk, 1 fokos tűnyalábot formázott. Ez jó védelmet nyújtott az AGM-45 Shrike radar elleni rakéta ellen. Mivel a kisugárzott nyaláb nagyon szűk volt, lényegében csak a megtámadott repülőgép, vagy annak közvetlen közelében repülő másik gép lett volna képes használni a rakétát.
Azonban a KRUG rendelkezett további különleges üzemmódokkal, amik teljesen egyediek voltak. Ezt a SzOC és az SzNR páros együttesen tették lehetővé. Lássuk röviden, hogy a célleküzdés maximális távolságon hogyan történt.
A rávezető állomás automatikusan dolgozza fel a célfelderítő lokátortól érkezett célmegjelölést, a körzetben végzett célkutatást követően automatikusan követi a célt a rávezető állomás. Viszont ehhez a rávezető állomásnak nem kellett folyamatosan megvilágítani a célt a rakéta indítása előtt, hogy kövesse szögben a tűzvezető lokátor a célt.
Amennyiben a cél még a megsemmisítési zónán kívül volt, akkor a “ПHC” (PNSz) „Program Szerinti Követés” üzemmódban volt a rávezető állomás. Ilyenkor az SzNR nem sugározott ki, így az nem volt bemérhető. Az antenna ekkor „követte” a cél számított pályáját az analóg számítógép prolongációja alapján. A rendszer összehasonlította a cél valós pályájával, amit a célfelderítő lokátor mért. Ha a cél prolongált pályája, és a valós pálya között
7-10 km volt a különbség, akkor az rávezetőállomás rövid ideig megvilágította a célt, hogy felfrissítse annak valós pályáját és korrigálja a követést. A Dvina, Volhov és Nyeva rendszerekhez képest, ha a célpont nem végzett kitérő manővert, akkor nem volt szükséges folyamatos célmegvilágítás a rávezetőállomástól. A rakétaindítás előtt így nem kellett felkapcsolni a tűzvezető lokátort. Ez csökkentette a célpont számára rendelkezésre álló reagálási időt.
Amikor a számított rakéta-cél találkozási pont a rakéta maximális hatótávolságán belül van, akkor “ПИ” PI (Szakaszos Kisugárzás) üzemmódra áll át a rávezető állomás.
Ekkor az analóg számítógép által kiszámolt ideig nem történik kisugárzás. Csak a monoimpulzus célkövetés által megkívánt, lehető legrövidebb ideig világítja meg célt a tűzvezető lokátor, kb. 1 másodpercig. Amikor a rávezető állomás lokátora néma, akkor az biztonságban van az ellenséges radar elleni rakétáktól. A rendszer lényegében automatikusan alkalmazta a rövid ideig tartó szakaszos célmegvilágítást, amit a vietnámi Dvina kezelők használtak. Lásd a rendszert bemutató videóban. Csak mivel a Dvinának nem volt monoimpulzus antennája, ezért a megvilágítási időszakok hosszabbak voltak. Ez a szakaszos megvilágítás akkor váltott át maximális impulzussűrűségű megvilágításba, ha már 10 másodperce repült a rakéta a cél felé.
Mi lett volna ennek a módszernek az előnye? Így, a rávezető állomás még a ’80-as évek legkorszerűbb AGM-88 HARM rakétája ellen is viszonylag védett a célleküzdés egyes fázisaiban, ameddig ez a szakaszos kisugárzás tartott. Hiába támadhatta az oldalszirmokon is akár a KRUG-ot a HARM, ha egyszerűen a rövid és szakaszos kisugárzás miatt csak nagyon rövid ideig és ritkán lett volna lehetséges mérni a célpont helyzetét. Tehát a preventíven indított radar elleni rakéták nagyrészt célt tévesztetek volna. Mert a HARM rakéta vagy rakéták nagyjából akkor érhettek a KRUG közelébe, amikor még csak szakaszosan ad csak az SzNR célkövető antennája, ha indított egyáltalán rakétát a KRUG.
Az 1999-es Allied Force hadművelet idején a tapasztalat az volt, hogy a hidegháborús AGM-88 hiába „jegyezte meg” a célpont számolt helyzetét az utolsó mérés alapján, ez legfeljebb kis radar lekapcsolási távolságon tette lehetővé a találatot. Az esetek nagy részében ilyenkor még a HARM rakéta sem találta el a célpontot, hiába volt számtalan tekintetben fejlettebb az előd AGM-45-höz képest.
A szakaszos kisugárzás ideje alatt ’60-as, ’70-es években, de talán még a ’80-as években is, a besugárzásjelző rendszerekkel a KRUG rakéta indítás érzékelése problémás lehetett. A rendszer ilyen szempontból még akkor is egyedinek, sőt, talán még mindig korszerűnek számított. Ha a közeledő rakétát nem sikerült volna időben vizuálisan észlelni a pilótának, akkor a KRUG hatalmas veszélyt jelentett volna a repülőgépek számára. Az odáig rendben, hogy rakéta erősen füstölt, ahogy a korszakban az összes rakéta, de támpont hiányában az egész légtér szemmel tartása fizikailag lehetetlen. Ha a besugárzásjelző-rendszer nem tudott segítséget adni a rakéta vizuális észleléséhez, akkor pilóta nem tud az elől kitérni, amit nem lát...
Ennek az üzemnek hatásossága részben ott kérdőjeleződik meg, hogy a célfelderítő lokátor folyamatos üzeme szükséges ehhez. Viszont, hogy a SzOC képes legyen a bemutatott sajátos együttműködésre a rávezető állomással, annak üzemi hullámhosszának deciméteres és nem méteresnek kellett lennie, mint a Volhov és Dvina P-18 vagy P-12 radarjainak. Ennek viszont súlyos következményei voltak. Már AGM-45 egyes változataival is támadható volt a KRUG célfelderítő radarja. Az AGM-45 moduláris volt, a felfegyverzéskor a várható fenyegetések tükrében cm-es vagy dm-es radarok elleni érzékelő is felszerelhető volt. Bár azt hozzá kell tenni, hogy az AGM-45 megsemmisítés zónája messze kisebb volt, mint a KRUG rendszeré. A célfelderítő lokátor kiiktatása után viszont a rávezetőállomással való célkeresés lett volna szükséges, ami nagyon lassú volt és légi helyzetkép alkotása fel sem merülhetett a SzOC hiányában a KRUG osztálynak önállóan.
A ’80-as években a helyzet még inkább megváltozott az AGM-88 megjelenésével, ami képes volt, mind a cm-es, mind a dm-es radarok támadására ugyanazzal az szenzorcsomaggal, ráadásul az oldalszirmokon keresztül is. Ezzel a célfelderítő lokátor viszonylag könnyen kiiktathatóvá vált. A HARM a KRUG osztályokat könnyen megfoszthatta volna a körkörös helyzetkép alkotó képességtől, és ezzel együtt a szakaszos kisugárzás üzemmódtól is. A ’80-as években a realitás már lehet, hogy a SzOC szakaszos használata lett volna, vagy az automatizált rávezető rendszeren, adatkapcsolaton keresztül kapott célkoordináták hangsúlyosabb használata, hogy minimalizálják a SzOC használatát. A SzoC hiánya esetén a rávezető lokátor harci üzem esetén azonnal a PI, szakaszos kisugárzásra állt volna át.
A KRUG képes fél-előre tartással is rakétát rávezetni, de a vietnámi tapasztalatoknak köszönhetően az extrém nagy magasságú és sebességű célokat leszámítva a hárompont rávezetés volt az alap alkalmazott módszer. Zajzavaró célok ellen nem volt szükséges a távolság ismerete és a monoimpulzus antenna pusztán a zajzavar alapján képes volt stabilan szögben követni a zavar forrását. A harcászati vadászgépek és csapásmérők ellen a lőszabályzat a hárompont módszer használatát írta elő.
A rakéta indítás után a felgyorsuló rakéta a várókapuk zónájának nevezett térrészbe érkezett. Itt a rakéta fedélzeti válaszjeladójának segítségével a rakéta automatikus követése az AVSz-II széles sugarú antennával elkezdődött. A mért adatok alapján a rakéta követő antenna-tornyot úgy fordították, hogy a rakéta a keskenysávú antenna vételi zónájában legyen. A rakéta követőcsatorna ezután átkapcsolt keskenysávú antennára, majd a pontosabb adatok alapján az analóg számítógép meghatározta a további vezérlési parancsokat. Amikor a rakéta a AVSz-I monoimpulzus célkövető antenna 1 fokos tűnyalábjába érkezett, már az vette a rakéta válaszjeldó és a cél jelét is. A hárompont rávezetés mellett ez szinte a rávezetés kezdetétől megtörtént.
A rendszer szolgálatba állítása, exportja, magyarországi vonatkozása
Az eddigiekből látható, hogy a Volhovhoz képest mennyivel komplexebb lett a KRUG, ez befolyásolta annak exportját is. A Szovjetunió 1964-ben rendszeresítette első változatát, de egészen a ’70-es évek közepéig korszerűsített változatokat dolgoztak ki. A KRUG rendszer 1982 végéig gyártásban maradt. A folyamatos korszerűsítések a következő alváltozatokat eredményezték: Krug-A, Krug-M és végül a Krug-M1 változat. 
A KRUG rendszert képességei miatt nem exportálták a Varsói Szerződésen kívül, ezért harccselekményben soha nem vett részt. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy nyugaton a rendszer és annak képességei kevéssé ismertek és publikáltak. Véleményem szerint részben ennek is tudható be az P-40 és a SzOC összekeverése is.
A Varsói Szerződés tagállamai közül Románia kivételével az összes hadrendbe állította. Csehszlovákia, Lengyelország és Bulgária egy-egy dandárt szerzett be. A Magyar Néphadsereg a Varsói Szerződésben Bulgáriával együtt utolsóként, 1981-ben rendszeresítette a KRUG rendszert. A 7. légvédelmi rakéta ezrednél a 2K12 KUB rendszert váltotta le, ami eredetileg nem is hadsereg szintű légvédelem volt. De erről a témáról majd máskor eszik szó.
A Magyar Néphadsereg az NDK-hoz hasonlóan légvédelmi rakéta-dandár helyett csak légvédelmi rakéta-ezredet rendszeresített. A KRUG ezred csak kettő harci osztállyal rendelkezett három helyett.
Magyarországon összesen két szovjet KRUG dandár és egy magyar KRUG ezred települt a Dunántúlon. A Magyar Néphadsereg 7. légvédelmi rakétaezrede 2 darab osztállyal Keszthelyen, a szovjet Dél Hadsereg Csoport 2 darab háromosztályos dandárral, Dunaföldvár, Igal, Mór, Fertőd, Pápa és Sármellék állomáshellyel rendelkeztek.
A hidegháború vége után az alkalmazó országok többsége hamar kivonta a KRUG-ot. Magyarország 2000 őszén nyugdíjazta technikát a győri ezred kötelékéből.
[1] http://kameraaltal.blog.hu/2013/11/21/1sz12m1_celmegjelolo_radiolokator_allomas
Közreműködők
Molnár Balázs Grafika, animáció, szöveg
Hpasp Technikai lektor
Cifka”Cifu” Miklós Technikai lektor
A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.
https://www.patreon.com/militavia
