Oroszország Fekete-Tengeri flottáját csapás csapás után ér. A leghírhedtebb a Moszkva cirkáló elvesztése, de e mellett az Orosz Haditengerészet veszteségeinek már szabad szemmel látható részéért távirányítású drónhajók a felelősek. 2022 és 2023-ban már két hajót sikerült megrongálni velük, az Ivan Golubesz aknakereső hajót és az Olenyegorszkij Gornyak Ropucsa-osztályú partraszálló hajót.

A tétet tovább emelték 2024-ben. Január 31-én az Ivanovec elnevezésű Tarantul III osztályú rakétás gyorsnaszádot, majd két héttel később, február 14-én pedig a Cézar Kunyikov partraszálló hajót süllyesztették el. Hogyan volt lehetséges mindez és mik ezen esetek tanulságai, illetve hogyan kapcsolódik a légvédelem kérdéséhez is? Lássuk hát.

A cikk szövege videón narrálással is elérhető.

Na, akkor mi is volt a siker kulcsa? Elsősorban a célpont jellege, ami ellen használják. Az orosz hajók lényegében még a hidegháborús korszakból visszamaradt vagy a korszak legvégén még elkészült, de lényegében a ’70-es évek végi és ’80-as évek szovjet technológiai szintjét képviselik. Az akkori környezetben egész egyszerűen a drónhajókhoz hasonló, kis radarkeresztmetszettel bíró vízfelszíni célok felderítésének a szükségessége fel sem merült. A 150-200 tonnás naszádoknál kisebb célok felderítése lényegében nem volt szükséges, mert ennél kisebb hajókon nem volt olyan fegyverzet, ami ezeket vagy akár nagyobb hajókat veszélyeztethette volna. Ennek megfelelő felderítő, célkövető eszközök és fegyverzet jellemzi az ebben a korszakban tervezett és gyártott hadihajókat. Legalább egy lövegnek és tűzvezető lokátornak kellett lennie a hajón, illetve adott esetben közeli légvédelemre alkalmas légvédelmi rendszernek, mint pl. a Phalanx vagy az AK-630, amik nagy tűzgyorsaságú radarvezérlésű gépágyúkat használnak.

Azonban az utóbbi cirka 40 év technológia fejlődése a felderítő- és önvédelmi eszközök teljes generációját tette elavulttá a szárazföldön és a tengeren is. A GPS navigáció és a műholdas Internetkapcsolatnak hála már akár több száz kilométer távolságból is lehetséges a közvetlen távirányítás. Az amerikai Starlink rendszernek köszönhetően szélessávú internettel lehetséges lényegében élő videókép alapján a járművek távirányítása. A vevőrendszer tömege és mérete olyan kicsi, hogy egy apró műanyag csónakon is elfér, ami szinte alig látszik ki a vízből. A hajó nagyon könnyű lehet, hasznos terhe lényegében csak a villanymotor, akkumulátor, műholdas rendszer, infravöröskamera és egy értelmezhető nagyságú, nagyjából 200 kilogramm tömegű harci rész. Lényegében ezen fő részekből született meg az ukránok által használt távvezérelt drón csónak, a MAGURA-V.

 Mivel a hajó kompozitból készül, mérete kicsi és a hullámok közül alig látszik ki, ezért a hidegháborús szovjet hadihajók felderítő radarjai a jelek szerint képtelenek értelmezhető távolságból stabilan észlelni azokat. Még, ha sikerül is, úgy tűnik, hogy stabil célkövetésre nem képesek, így fegyverzet alkalmazása is közel lehetetlen.

A Tarantul-III osztály esetén az orr-részén levő AK-176 löveggel effektíve a drónhajók leküzdése lehetetlen vállalkozás. Még, ha a lokátor követte is volna a célt, a löveg szórása a és a célpont manőverezése miatt a csapódó gyújtós lövedékkel eltalálni a célt lényegében csak egy elméleti lehetőség. De, még ha találat is történt volna lehet, hogy a puha célon robbanás nélkül csak keresztül repült volna a gránát.

Emiatt a hajó az AK-630 légvédelmi ágyúit próbálta használni, de itt is korlátozó tényező lehetett a célpont kis radarkeresztmetszete. A támadásról nyilvánosságra hozott videón látható a gépágyú torkolattüze és a drón hajóhoz közel vízbe csapódó lövedékek által kellett felfröccsenések. Hogyan lehetséges, hogy a hajó-elleni rakéták ellen tervezett rendszer egy csónakot nem volt képes eltalálni? Valószínűleg azért, mert manuálisan kellett a fegyverrel célozni. A célpont rendkívül kis mérete és cikkakkozó közeledése miatt – amit a távirányítás tesz lehetővé – a tűzvezetés ilyen célpont ellen éjszaka több, mint nehéz feladat, főleg, egy hajón, ami nem stabil alap, hanem három tengely körül is billeghet miközben az fordult. A célzást vagy egy TV kamerával vagy egy operátor állásban két szép szemmel kellett volna megvalósítani, csak éppen éjszaka, egy kis méretű, gyors és manőverező cél ellen. A videón látható bizonyítékok alapján ez majdnem sikerült. A kulcsszó, a majdnem. Hiába nagy az AK-630 gépágyú tűzgyorsasága és van a célpont nagyságrendjében a szórása, a célzás annyira pontatlan volt, hogy még a hosszú sorozatok és a lövedékek szórása ellenére sem sikerült a rendkívül kisméretű célpontot eltalálni.

A drón hajó kis radarkeresztmetszetét az is alátámasztja, hogy a falkában támadó hajók közül legalább egy távolmaradt és rögzítette az eseményeket, amire nem tüzelt az orosz hajó. Miután hátulról támadással, az első találat megbénította a korvetett, utána a többi csónak oldalról támadva, az első oldalsó találat után robbantot résen a hajó érzékeny részeit eltalálva végül az egész hajót a levegőbe repítette.

Az eset kapcsán több helyen, a magyar sajtóban is olyan kommentek jelentek meg, hogy az ukrán háború tanulsága, hogy a nagy hajók lehet, hogy elavultak. Ez a megjegyzés azonban eléggé véleményes és könnyen cáfolható.

A legfontosabb tényező, hogy a szovjet korszak öröksége és technikai színvonala miatt van egyáltalán esélye az ukrán drón hajóknak, illetve a maga környezet, ahol a távolságok lehetővé teszik azok használatát. Hozzá kell tenni, hogy az ilyen veszélyforrásokkal szemben a hadrendben levő nyugati hadihajók többsége sem rendelkezik pillanatnyilag, hangsúlyozom, pillanatnyilag megfelelően hatékony ellenszerrel. Tehát nem lehet csak erre fogni az ukrán sikereket. Ugyanakkor a nyílt óceánokon hajózó formáció ellen a kisméretű csónakok harcértéke kérdéses, az már a nagy hajók birodalma.

Az is legyen egyértelmű, vastagon kiemelve és aláhúzva, hogy a STARLINK szerepe felbecsülhetetlen. Anélkül a dróntámadás eleve lehetetlen lett volna. A Föld teljes felszínét lefedő szélessávú és alacsony késleltetésű műholdas internet kapcsolat polgári technológia, ami legalább fél évtizedes előnyt jelent katonai felhasználói számára. A nyugaton kívül, leghamarabb talán Kína rendelkezhet hasonló űrtávközlési rendszerrel valamikor a következő évtizedben. Külön érdekessége a Starlinknek, hogy nem a hadiipar fejlesztette ki és gyártotta le, hanem civil piaci termék használata történik éppen a harctéren.

Ez igen hangsúlyos tényező, ugyanis a Starlink rendszer lekapcsolása esetén ezek a csónakok ártalmatlanul partra sodródnak, tehát politikai szemmel nézve a főkapcsoló amerikai kézben van. A Stralink elérhetőségével kapcsolatban volt is már politikai csörte.

Technológiai szemüvegen keresztül nézve már ma is léteznek olyan hajók és fegyverrendszerek, amik jelenléte esetén, a papíron ismert paramétereik alapján az ukrán drónhajóknak az esélye a sikeres támadásra úgy nagyjából a nullához konvergálna. Az amerikai LCS korvett például rendelkezik infravörös célfelderítő eszközzel, amin látható az ilyen kis csónakok közeledése, még, ha csak néhány kilométerről is. Ez több, mint elég a sikerre. Ennyi idő alatt lehetséges a fegyverek alkalmazása, hiszen az szovjet korszak hajójának is volt ideje tüzelni és gyorsítani is. Az LCS osztály egyes egységei már rendelkeznek a helikopterek által is hordozott AGM-114 Hellfire rakétával a Surface to Surface mission module telepítése esetén. A rakétával eredetileg páncélozott járművek leküzdése volt a cél. Egy ilyen rakéta közeli találata egészen biztosan megviselne egy csónakot, a telitalálat meg nagyjából atomjaira robbanja a célt. A videón egy cirka 5 évvel ezelőtti teszt látható gyors csónakok ellen.

Ez a rendszer nem teljesen multifunkciós, de vélhetőleg még a kisebb és lassabb, kb. fél méteres drónok megsemmisítésére is alkalmas az AGM-114 rakéta. Az Hadsereg által hadrendbe állított M-SHORAD rendszeren a Stinger rakéta és löveg mellett a Hellfire rakéta is helyet kapott.

További faktor még a célfelderítés kérdése. A mai korszerű hadihajók felderítő lokátorai is egészen biztosan más dimenziót képviselnek, mint a 40 éves szovjet lokátorok, tehát az első felderítési távolsága és a célkövetés is szinte biztosan számottevően nagyobb távolságról lehetséges.

Az infravörös kamerákkal történő célkövetés és párhuzamosított félaktív lézeres rakéta rávezetés mellett egyes löveg típusokkal és gránát változatokkal is lehetséges elérni a magas megsemmisítési valószínűséget. Ilyen például az irányított tüzérségi gránátot használó löveg, erre példa a 76 mm-es löveget használó DART rendszer. A gyártó adatai szerint, amennyiben 6 kilométeres távolságnál kezdődik a tüzelés, akkor a rendszer 4 darab, 90 fokos szögben eltérő pályán érkező szubszonikus tengerfelszínt követő robotrepülőgépet tud leküzdeni, mielőtt bármelyik 1 kilométeres távolságon belül érne. Ez alapján a támadó motorcsónakok tucatjait is halomra mészárolná, hiszen azok közeledési sebessége kb. tizede sincs egy robotrepülőgéphez képest.

Az irányított lövedék ráadásul kombinálható intelligens lőszerrel is, ami programozható harci résszel bír. Ez azt jelenti, hogy a célpontba csapódáskor is robbanhat, előre beállított távolságban, de akár közelségi gyújtóval is elműködhet. A lövedék apró repeszek százai vagy ezreivel van megtöltve, egyetlen lövedék akár több száz négyzetméter nagyságrend területet is beteríthet repeszekkel.

40mm 3P:

Az amerikai LCS osztályon lévő 57 mm-es Mk.110 löveghez még csak programozott lőszer van, de már fejlesztik hozzá az irányított lőszert is. A programozott 57 mm-es lőszer hadrendben van már a Svéd Visby-osztályú fregatton, további hajó-osztályokon 40 és 57 mm-es kaliberben is. Vagyis ez már bevethető, aktív fegyverrendszer, polcról leemelhető lőszerrel.

Programozható lőszerek egészen a 30 mm-es űrméretig léteznek, az ilyen nagy tűgyorsaságú lövegek igény esetén hajóra is telepíthetők. Ezeknek létezik már mobil, járműre telepített változata is, mint például a Skyranger. Ezzel 2-2,5 kilométeres távolságból is megsemmisíthető akár csak 30 cm nagyságú célpont is, amire a korábbi, csak csapódó gyújtós lövedékek képtelenek voltak. Ezek is erőlködés nélkül lőnék cafatkora a drón hajókat, amennyiben a tűzvezetéshez rendelkezésre áll infravörös kamera.

Ezért az a narratíva, hogy a nagy hajók elavultak ebben a formában butaság. Egész egyszerűen csak a meglevő nagy hajókon levő védelmi rendszerek és lövegek avultak el. De ezek pénz és szándék esetén lecserélhetők.

De lássuk akkor történelmen átívelő analógiákkal is a helyzetet. Amikor a repülőgépek megjelentek, akkor kezdetben semmiféle veszély nem leselkedett rájuk. Erre válaszul megjelentek improvizált légvédelmi lövegek, a repülőgépek pilótái kézifegyverrel tüzeltek egymásra. Persze ez elvezetett a repülőgépeken a tűzfegyverek elterjedéséhez, megjelentek a dedikáltan a célra tervezett légvédelmi ágyúk is. A II. világháborút követően az irányított légvédelmi rakéták és légiharc rakéták is megjelentek. Ettől eltűntek a repülőgépek? Egy frászt. Megváltoztak? Hát persze. A harckocsikkal szemben is vontatott-, majd önjáró- és kézi- páncéltörő eszközök jelentek meg, illetve a ’60-as évektől már irányított páncéltörő rakéták is. Ettől eltűntek a harckocsik? Nem. Azok is változtak, fejlődtek? Igen. A hajókkal sem fog ez másként történni főleg úgy, hogy a szükséges eszközök már akár egy évtizede is rendelkezésre állnak.

Amúgy, ahogy a drónhajó sem csodafegyver, úgy a szárazföldön használt drónok sem azok. Viszont, hogy Ukrajnában az ellentevékenység olyan, amilyen, az nem jelenti azt, hogy szükséges eszközök nem léteznek és nincsenek kifejlesztve. Hogy ezek elterjedése mekkora hátszelet fog kapni, az meg még a jövő zenéje...

  Közreműködők

• Molnár Balázs                                Grafika, animáció, szöveg
• Hpasp                                             Technikai lektor és tartalombővítés
• Cifka”Cifu” Miklós                           Technikai lektor és tartalombővítés

 A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.

https://www.patreon.com/militavia