Varacskos disznó, harckocsi gyilkos, és a jó ég tudja még hány becenevet kapott az idők során az ikonikussá vált A-10 Thunderbolt II támadó repülőgép köszönhetően a gépbe épített Avenger gépágyúnak. A hétcsövű, 30 mm űrméretű fegyver minden idők legnagyobb tűzerejű egyszemélyes harcászati repülőgépbe épített gépágyúja. Minden harckocsi nyüszítve menekül előle, nincs ami a gépágyú tűzerejének ellenállna.
Ühüm. Azért nézzük utána, hogy mindebből mennyi igaz...
Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető.
A Thunderbolt II hírnevéhez leggyakrabban köthető elem, hogy az Avenger gépágyúval bármilyen harckocsi könnyedén kilőhető, köszönhetően a szegényített uránt tartalmazó páncéltörő lőszernek. A valóság ezzel szemben jóval árnyaltabb. Az Avenger gépágyú és maga a repülőgép hírneve részben alaptalan.
Ennek bizonyításához egy 1979-ben lefolytatott teszt[1] nyújt segítséget kiegészítve néhány további adattal. Ezek a korabeli szovjet, a tesztcélként funkcionáló amerikai harckocsik páncélzatára vonatkozó adatok, illetve a GAU-8 páncélátütési értékei. A teszt célja annak kiderítése volt, hogy egy 10 harckocsiból álló század ellen az A-10 milyen eredményre lenne képes.
A tesztek során a pilóta 10 darab rácsapást hajtott végre, minden célra csak egyszer. A tesztet tökéletes látási viszonyok között hajtották végre, a harckocsik álló célpontok voltak. A körülmények minden szempontból idealizáltak voltak.
A lőtéri teszt során a harckocsik formációja
A gépágyú használata átlagosan 4 fokos süllyedésben történt, 3-6 fok közötti szélső értékekkel. Az átlagos lőtávolság mindössze 750 méter volt. A minimális lőtávolság 660 méter, a legnagyobb tűzmegnyitás is csak 810 méterről történt. A célokat minden esetben oldalról támadta az A-10-es, jellemzően azok jobb oldaláról.
Az álló harckocsikra összesen 174 lövést adtak le, átlagosan 0,6 másodpercig tartott egy sorozat. Ezzel 86 db közvetlen találatot értek el a célpontokon. A felpattanó és lecsúszó lövedékeket is számolva összesen 90 db találat volt, ebből 30 db lövedék ütötte át a páncélzatot, tehát alig a találatok harmada.
- A 10 harckocsiból 3 teljesen megsemmisült. (sárga)
- 4 teljesen mozgásképtelenné vált, ebből kettőnek fő fegyverzete is használhatatlanná vált. (magenta)
- 1 könnyű sérüléseket szenvedett, némileg csökkent tűzereje és mozgásképessége.(kék)
- 2 harckocsi teljesen harcképes maradt minimális sérülésekkel. (zöld)
Első látásra talán döbbenetes pusztító erőt mutat az Avenger, azonban a kép erősen csalóka és van, néhány, hm... „apró” probléma a teszttel kapcsolatban, amit egyébként nem rejt véka alá az eredeti elemzés sem.
Először is a tesztek alatt senki nem lőtt a támadást végrehajtó gépre. A harctéri stressz semmilyen szinten nem jelenik meg a lőtéri eredményekben. Ez azért nagyon fontos tényező, mert a gépágyú használatának eredményessége csakis a pilóta szemén és kézügyességén múlik. A szem elé vetített kijelző (a head up display) csak segítséget nyújt a célzáshoz, de a pilóta vezeti a gépet, hiszen azzal céloz. Nehéz elképzelni azt, hogy miközben a gépre légvédelmi tüzérség tüzel és más tényezők is csökkenti a pilóta koncentrációját, akkor képes lenne annyira pontosan célozni, mint a teszek során történt.
Ráadásul a célpontok nem mozogtak, illetve mesterségesen fejlesztett füst és az időjárás sem zavarta pilótát. A valódi harctéri körülmények egészen mások.
A tűzmegnyitás távolsága is képtelenül alacsony, átlagosan mindössze 750 méter volt. Ilyen kis távolság esetén minden létező légvédelmi rendszer megsemmisítési zónájába mélyen berepülne a támadó gép, és bőven hagyna időt a célleküzdés folyamatára is.
Még a legkisebb hatótávolsággal bíró, Silka önjáró légvédelmi gépágyú közelében is egészségtelenül sok időt töltene el a Varacskos Disznó. A Silka nagyjából 2 km távolságig és 1500 méter magasságig volt hatásos.
Emellett számításba kellett venni kis hatótávolságú Sztrela-1M (NATO kód SA-9) és Sztrela-10M (NATO kód SA-13) önjáró légvédelmi rakéta-rendszereket is. Ezek nagyjából 5 km távolságig és 3500 méter magasságig voltak alkalmasak a célok leküzdésére bizonyos korlátokkal. A Sztrela-1M a látható fény tartományában működő foto-kontrasztos, a Sztrela-10M indítás előtt kiválasztható infravörös vagy foto-kontrasztos vezérléssel bírt.
És végül ne feledkezzünk el vállról indítható infravörös vezérlésű légvédelmi rakéták első generációjába tartozó típusról, ez volt a Sztrela-2M (NATO kód SA-7). Egy A-10 sebességű célpont esetén ez nagyjából 2,5 km távolságig és 1200 méter magasságig volt megfelelő, de csak távolodó célpont ellen volt indítható.
A legveszélyesebb kis hatótávolságú légvédelmi rendszer talán az Osza volt (NATO kód SA-8). Ez 12 km távolságig és 4500 méter magasságig volt hatásos radarvezérlésű légvédelmi rakétával, ami amúgy kiváló manőverező képességgel bírt. Az elsőlépcsős szovjet erőknél a ’70-es évek legvégén már viszonylag elterjedtnek számított ez a típus. Az AKM változatának exportja 1980-tól kezdődött meg, bár a Varsói Szerződés országai közül nem mind rendszeresítette azt.
Az említett értékek nem indítási távolságot, hanem a megsemmisítési zóna nagyságát mutatják, amin belül a találat még lehetséges.
A megsemmisítési zónák és a ’70-es évek végi csapatlégvédelmi járművek
A vállról indítható rakéták első generációja a Sztrela-2M (NATO kód SA-7), a Sztrela-1M és a Silka a Varsói Szerződés tagállamainak többségénél elterjedtek voltak már ’70-es évek végén, de csak az első lépcsős alakulatoknál. A szovjet erők ennél is fejlettebb eszközökkel bírtak, mint például a Sztrela-3
(NATO kód SA-14) és a fent említett Sztrela-10M.
A felsorolt légvédelmi járművek és eszközök közvetlenül a támadó zászlóaljak állományánál voltak, jellemzően azokkal együtt mozogtak. A magasabb szinten levő légvédelmi rendszereket elhanyagoljuk az egyszerűsítés kedvéért.
Ezek után nézzük az érem másik oldalát, hogy a légvédelem ellen mit tudott felmutatni az A-10. A Varacskos Disznó szárnyvégeinél vonalban 4-4 zavarótölteteket tartalmazó kazettát építettek be. Ezen felül futógondolák hátsó részébe is további 4-4 db került négyzetes beépítésben, összesen tehát 16 darab kazetta volt a gépbe építve.
Minden egyes kazettába az átlagos méretű 1 hüvelykes infracsapdából 30 db tárazható be. Így tehát a teljes mennyiség elérhette a szédületes 480 darabot. Még, ha radarzavaró dipólkötegek töltetei elvittek néhány kazettát, ez akkor is iszonyatos mennyiség volt.
Viszonyításképpen, a kortárs F-16 többfeladatú vadászgép összesen 3, igen mindössze HÁROM darab ilyen kazettával rendelkezett. Még a sokkal nagyobb méretű F-15 típus is csak 8 darabbal.
A zavarótöltet kazetták helye
A kérdés az, hogy mennyire lehettek hatásosak az infracsapdák a 70-es évek rakétái ellen. Referenciának használható az amerikai rakéták teljesítménye az 1991-es Sivatagi Vihar hadműveletből. A ’80-as évek elején kifejlesztett amerikai AIM-9M Sidewinder infravörös légiharc-rakétákat az iraki gépek által a megfelelő pillanatban kilőtt nagyjából egy tucat infracsapda szinte mindig megtévesztette. Ez a változat amúgy a ’70-es évek eleji L variáns továbbfejlesztése volt.
Infracsapdák kidobás után
Ez alapján kijelenthető, hogy valószínűleg működtek volna tömegesen alkalmazva a szovjet rakéták ellen is. Az A-10 kellően sok zavarótöltettel bír ahhoz, hogy a célzónában preventív módon, folyamatosan szórva a csalikat hosszabb időt tölthessen el. A zavarótöltetek néhány rácsapás idejéig nagyon erős védelmet biztosítottak volna az infravörös és foto-kontrasztos vezérlésű rakéták ellen is. Az infracsapdák amúgy a célzást is megnehezítették vagy adott esetben lehetetlenné tették volna, hiszen célzáskor is inkább azokat fogta volna be a rakéták érzékelői és nem a repülőgépet.
A radarvezérlésű rendszerek ellen hordozhatott elektronikai zavaró-konténert a Disznó, de annak hatásossága az egy hosszabb téma. Érjük be egyelőre annyival, hogy ilyen berendezés alkalmazására lehetőség volt, ha éppen jutott a gépeknek.
Azért fontosak ezek a légvédelmi eszközök ismerete, mert ez alapján látszik, sokkal életszerűbb lett volna a teszt, ha azt 1200-1300 méteres lőtávolsággal hajtották volna végre. Ez lehetővé tette volna, hogy legalább a légvédelmi gépágyúk és a kis hatótávolságú rakéták megsemmisítési zónájának szélén operáljon ideális esetben az A-10-es. Ezek a légvédelmi járművek ugyanis kismértékben lemaradva követték a harcjárműveket, lehetőleg az ellenséges szárazföldi erők lőtávolságán kívül.
Az A-10-es pilótájának a jobb túlélőképességért cserébe viszont megnövekedett lőtávolsággal kellett volna fizetnie. Viszont a gépágyú szórása nő a távolsággal. Ez azt jelenti, hogy még tökéletes célzás esetén is – ami persze nem létezik – kevesebb találat éria célpontot, hiszen a lövedékek nagyobb területet terítenek be. Ebben a tartományban még nagyjából lineárisan nő szórás a távolsággal. 1300 méteres lőtávolságban a szórás által lefedett terület nagyjából háromszoros a 750 méterhez képest.
További tényező, hogy a lövedékek becsapódásának eloszlása a szórásterületben sugárirány mentén nem egyenletes. A szórás közepétől kifelé egy ideig növekszik majd csökken. Emiatt a célterületre eső lövedékek arány nem a harmadára, hanem inkább a negyedére változik a kisebb lőtávolsághoz képest. A célt tévesztett lövedékek nagyobb aránya miatt jóval hosszabb sorozatokat kellett volna leadni nagyobb lőszer felhasználással.
1300 méter távolságból 2 másodperc hosszú tűzcsapás tekinthető reálisnak, hogy kellő mennyiségű találat érjen egy harcjármű méretű célpontot. Ez nem légből kapott feltételezés, videókon is látni ilyen hosszú tűzcsapásokat, ahol jól látszik a szórás hatása a találati arányra. (15. másodperctől.)
Erős légvédelem ellen a teszt során történt tíz rárepülés és tűzmegnyitás teljességgel elképzelhetetlen. A realitás inkább néhány rárepülés és hosszú sorozatokkal tűzcsapás egy-két célpont ellen. Még két másodperc hosszú tűzcsapás esetén is bőven elég lőszer állt rendelkezésre a célok leküzdésére. A gépágyú maximális tűzgyorsasága 4200 lövés/perc, ami másodpercenként névlegesen 70 leadott lövést jelent. A gépágyú felpörgése miatt rövid sorozatok esetén az átlagos tűzgyorsaság ennél kisebb. Hosszú sorozatoknál a felpörgés hatása nem jelentős az átlagos tűzgyorsaságra. Az A-10 maximális lőszer javadalmazása 1170 lövedék. Mindent számításba véve a lőszerkészlet több mint elég akár fél tucat célpontra leadott hosszú sorozatra is.
Azonban nagyobb lőtávolság további kellemetlen mellékhatása, hogy a lövedékek páncélátütése is kisebb. A növekvő távolsággal a lövedékek sebessége csökken, a páncélátütési képesség viszont attól is függ.
A gépágyú a függőlegeshez képest 30 fokosan döntött páncél esetén 600 méter távolságban 69 mm vastag hengerelt acél páncélt üt át. 1000 méternél az áthatoló képesség 59 mm, 1200 méternél 55 mm. A tesztek alatt a 600-800 méteres átlagos távolság esetén tehát az átütési érték nagyjából 64-69 mm körül volt. Merőleges becsapódás esetén ezek az értékek 15%-kal nagyobbak, ez 73-79 mm közötti átütést jelent.
A PGB-14 lőszer páncélátütő képessége és sebessége távolság szerint
Immáron gépágyú páncéltörő képessége tehát ismert, az egyenlet másik oldala a célpontok páncélzata. A teszek alatt használt amerikai M47 harckocsi páncélvédettsége finoman fogalmazva nem volt reprezentatív a keleti oldalon általánosan használt harckocsikhoz képest. A T-55 és T-62 harckocsik alapváltozatainak páncélvédettségét sem érte el, ami a Szovjetunióban már a ’70-es évek végén is másodvonalasnak technikának számított. Ugyanekkor már a T-72M1 harckocsi exportja is megkezdődött a Varsói Szerződés tagországaiba. Annak páncélvédettsége nagyjából a T-72A szovjet változatának felelt meg.
A vizsgálat során fontos harckocsik jellemző méretei.
Mivel az M47-ről nem áll rendelkezésre adat, de az azt követő M48 Patton harckocsiról igen, ezért annak páncélzatát vizsgáljuk meg. Ennél a torony oldalpáncélzat vastagsága 65-115 mm között volt 28-33 fokos szögben döntve. Ezt csökkentette átlagosan 4 fokkal az A-10 rácsapáskor. Az páncélzatot bemutató ábrán az is látható, hogy a torony védettsége nem szimmetrikus, de a teszt alatt legalább a jobb védettséggel bíró jobboldalról tüzelt az A-10-es. Ez volt az a páncélzat, amit többször nem sikerült átütni még 800 méter alatti lőtávolság esetén sem.
Az M48 páncélzat elrendezése
Ezzel szemben a szovjet T-55 harckocsi torony oldalpáncélzata 115-160 mm vastag volt és a felületének nagyobb részén páncélzat jobban volt döntve mint 30 fok. A teszt eredménye és a páncélvastagság alapján ezt átütni teljesen esélytelen az Avenger gépágyúval.
A T-55 páncélzat elrendezése
Ezek után nem meglepő, hogy a T-62 illetve a szovjet csúcs harckocsi, a T-64 család első változatának is vastagabb páncélzata volt az akkor már teljesen elavult amerikai harckocsinál. Még a torony hátsó részének páncélzata is elérte az utóbbinál az 55-66 milliméteres vastagságot, bár itt már nem volt döntött a páncélzat. A torony legsérülékenyebb része a toronykoszorú volt, de számításba kell venni, hogy a harckocsiteknő oldalpáncélja és a lánctalpak görgői is adott esetben a lövedékek útjába eshetnek. Tehát a páncélzat valójában vastagabb, mint amit az ábra mutat.
A T-62 páncélzat elrendezése
Korai T-64 változat páncélzat elrendezése
A fentiek alapján elég nagy magabiztossággal kijelenthető, hogy T-55 és T-62 harckocsik oldalpáncélzatán helyenként áthatolt volna az Avenger páncéltörő lőszere, de csak közelről. A véletlenen múlt volna, hogy a lövés sebezhető részt érjen. Reálisan nézve nagyobb lőtávolságból még oldalról sem ütötte volna át páncélzatot a szegényített urán lőszer sem. A korszak csúcs szovjet harckocsi családja, a T-64 ellen az oldalról átütés a tornyon esélytelen volt. A homlokpáncél átütése bármelyik fenti harckocsi esetén a tündérmese kategóriában van.
Az a gyakran előforduló sztereotípia, hogy az A-10 felülről, a vékony tetőpáncélon keresztül lőtte ki volna a harckocsikat szintén nem igaz. Az tény, hogy a tetőpáncél vastagsága mindössze 33-55 mm a fenti három harckocsinál. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy a 4 fokos süllyedésben tüzelő gép lövedékei olyan lapos szögben érnék a tornyot, hogy az effektív páncélvastagság messze 100 mm feletti értékre adódik ki. Sőt, az alacsony becsapódási szög miatt a lövedékek valószínűleg csak lecsúsztak volna a páncélzatról.
Összefoglalva az eddig elhangzottakat. Az Avenger már a ’70-es évek legvégén is inkább csak a másodvonalas szovjet harckocsik ellen tudott elégséges tűzerőt felmutatni, de azok ellen is csak közelről, oldalról vagy hátulról támadva. A T-72A és annak exportváltozata ellen átütést elérni lényegében csak nagy szerencsével lett volna lehetséges legfeljebb oldalról és hátulról. A ’70-es évek végi és ’80-as évek szovjet csúcs harckocsi változatainak páncélját átütni még oldalról sem lehetett. Ebbe a kategóriába tartoztak a
T-64B, T-80B és T-72B család tagjai.
Akkor kész, ennyi? Az A-10 repülőgép egy értéktelen vacak? A csillagos sávos haderő haszontalan játékszere volt már megjelenésekor is? Nem. Nagyon nem...
Legyenek ugyanis bármilyen látványosak a harckocsik, azok valójában a szárazföldi haderő járműállományának a töredékét alkotják csak. Ez még akkor igaz, ha csak a harcjárműveket nézzük. A páncélozott szállító járművek, lövész páncélosok, önjáró lövegek, önjáró aknavetők, lánctalpas vagy kerekes alvázra telepített páncéltörő komplexumok összességben akár 6-10-szer több járművet tesznek ki. Ezeken felül a logisztikát biztosító teherautók és tankautók illetve egyéb feladatú járművek sokszor nem is páncélozottak.
Néhány jellemző gyengén páncélozott harcjármű
Ezek ellen az Avenger tűzereje több mint elégséges, lényegében bármilyen irányból és távolságból kényelmesen képes kilőni ezeket célpontokat. A ’70-es évek szemüvegén keresztül nézve, erre költséghatékonyan volt képest a Varacskos Disznó, mert nem volt szükség irányított precíziós bomba vagy rakétafegyverzetre. Persze a légvédelem tevékenységével számolni kellett, de az akkori hidegháború viszonyok mellett ez tolerálhatónak tűnt.
Az amerikai koncepció szerint a radarvezérlésű légvédelmet feltételezhetőleg elnyomják az erre specializált repülőgépek. Az A-10 úgyis alacsonyan repült, legfeljebb néhány száz méteren, így a nagyobb hatótávolságú radarvezérlésű rendszerek talán nem is érzékelik őket kellően hosszú ideig a rakéta rávezetéshez. Az infravörös rendszerek ellen a temérdek infracsapda akkoriban megfelelt. Így nézve az Osza AKM és a 2K12 Kub (NATO kódja SA-6) jelentett rá komoly fenyegetést, de az előbbiből akkor még viszonylag kevés volt. A Kub rendszert eddig elhanyagoltuk, de azért érdemes tudni a létezéséről.
A 2K12 Kub (SA-6) önjáró radar-rendszere és egy önjáró rakéta indító járműve
A légierő szerepének megértése is szükséges az A-10 hatékonyságának megítéléséhez. A légierő egy támogató fegyvernem, feladata a szárazföldi erők támogatása. Értelmes ember nem várja el, hogy a légierő egyedül biztosítsa a győzelmet és számolja fel az ellenség szárazföldi erőit, főleg annak legkeményebb tagját.
A légi támogatás sokszor a mérleg nyelvének átbillentéséről szól, mint gyorsan pozícionálható tűzerő.
A baráti szárazföldi erők segítése olyan helyzetekben, amivel egyedül már nem tudnának megbirkózni.
Az erőegyensúly megváltoztatásához nem feltétlenül szükséges az ellenséges harckocsik teljes megsemmisítése. Ha a támadó erők csak egy részét harcképtelenné vagy mozgásképtelenné teszik, már az is nagy segítség. Harchelyzetben a mozgásképesség vagy tűzerő elvesztése lényegében a támadó képesség elvesztését jelenti. Bár lehet, hogy a harckocsi javítható és később esetleg harcba vethető lehet, de rövid időre nézve ez közel azonos azzal, mintha kilőtték volna.
A lövegcsövet, a harckocsin levő optikát és egyéb berendezéseket, illetve a lánctalpat nem lehet páncélozni, ezekben képes volt az Avenger kárt tenni. Viszont a személyzet túlélőképessége elvileg megfelelő volt a harckocsikban az A-10 gépágyúja ellen.
A kétszeres túlerő ellensúlyozására elégséges az ellenséges harckocsik tűzerejének és mozgásképességének csökkentése
Összegezve, az Avenger tényleg egy potens gépágyú, de közel sem az a harckocsi gyilkos csodafegyver, mint aminek sokan beállítják vagy szeretnék azt annak hinni. A gépágyú hasznának alapvető túlbecsülése véleményem szerint az elmúlt 20 év alacsony intenzitású, aszimmetrikus hadviselési környezetének köszönhető. Ezekben a helyzetekben a Varacskos Disznó lényegében szinte kockázat nélkül használhatta a gépágyúját és olyan közelségben és pontossággal tudott támogatást nyújtani, amit a nagyobb tűzerejű bombák nem tettek lehetővé.
Ettől azonban a konvencionális hadviselés keretein belül az Avenger értéke nem változik meg. Az A-10-es igazából soha nem nézett szembe még a ’70-es évek Varsói Szerződés színvonalának megfelelő légvédelemmel sem. Az iraki légvédelem 1991-ben igen messzi volt a szovjet színvonaltól, de még a Varsói Szerződés tagállamainak szintjét sem érte el átlagosan.
A repülőgép hadrendbe állítása óta a légvédelem által jelentett fenyegetés is egészen más dimenzióba lépett. A ’80-as évek közepétől kezdve az infravörös vezérlésű rakéták zavarvédelme egészen más szintet ütött meg. Ameddig a Sztrela-1/10 önjáró légvédelmi járművek és a Sztrela-2/3 vállról indítható rakéták ellen az infracsapda még megfelelő volt ez akkor már nem volt elmondható.
A ’80-as évek közepére a szovjet fegyveres erőkben már elterjedt az új vállról indítható Igla rakéta (NATO kód SA-18). Az ellen annak működési eleve miatt elvileg semmit sem ért az infracsapda. Még, ha ez költői túlzás is fogadjuk el ezt úgy, hogy sokkal nehezebben volt zavarható már ez a rakéta.
A ’80-as évek végén JELLMZŐEN hadrendben álló eszközök kis hatótávolságú
csapatlégvédelmi eszközök a szovjet és a VSz tagállamokban,
Kub(SA-6) és az Igla-1 (SA-16) nélkül
A '80-as évek második felére gyakorlatilag az összes első lépcsős szovjet alakulatnál hadrendbe állt az
OSzA-AKM, illetve megjelent több Varsói Szerződés tagállamának hadseregében is. Annak rakétája az indítástól számított 11 km távolságban is képes volt 20-25G-s túlterhelésű manőverre. A lassú A-10 képtelen kimanőverezi azt még ilyen nagy távolságban is.
A hidegháború vége óta hadrendbe állt és exportáltak számtalan új orosz csapatlégvédelmi rendszert a közepes és kis hatótávolságú kategóriában. Még, ha csak az utóbbira fókuszálunk, akkor is jelentős a változás. A Sztrela-10-est felváltotta a Tunguszka rendszer majdnem kétszer nagyobb maximális megsemmisítési távolsággal. Az Osza-AKM váltótípusa a Tor-M1 (NATO kód SA-15), ami két célcsatornás rendszer, nem csak egy célra tud egy időben rakétát rávezetni, hanem kettőre. Az M2 változata már négyre, kismértékben nagyobb megsemmisítési zónával, mint az Osza-AKM.
Az elhangzottak alapján belátható, hogy 30-40 éves orosz eszközökkel felszerelt légvédelem ellen is a gépágyú használata nem túl bölcs dolog, leginkább az öngyilkos hajlam a megfelelő szó rá.
A hidegháború végi, illetve utáni fő csapatlégvédelmi fejlesztések
Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy ha nem az Avanger, akkor mégis mi a búbánat volt az A-10 fő harckocsi elhárító fegyvere a hidegháború alatt. A válasz pedig az, hogy Maverick. Mármint nem Tom Cruise a filmből, hanem a képen látható levegő-föld rakéta különféle változatai.
A ’70-es években a televíziós vezérléssel rendelkező AGM-65A vagy B változatok, a ’80-as évek közepétől az infravörös kamerával gyártott D változat. Az előbbi kettő csak nappal volt használható, televíziós fotokontrasztos elven működő érzékelőjével, addig a D variáns már éjszaka is.
AGM-65A és D promóciós videó
AGM-65D a Sivatagi Vihar hadművelet idején, a kép alapján a célok beazonosítása nemigen lehetséges
Mind a három változat önmagát vezette célra a célpont befogását követően. Ennek köszönhetően indítás után az A-10 kifordulhatott és nem kellett olyan közel repülni a célokhoz, mint gépágyú, nem irányított rakéták vagy bombák használatkor. Bár a rakéta akár 10 kilométernél is messzebb képes elrepülni, azonban az érzékelő korlátai miatt valójában 5-6 km-nél nagyobb távolságról nem volt alkalmazható. A célpontok típusa sem mindig beazonosítható ekkora távolságból a rakéta érzékelőjén, azért a földi rávezetés kulcsfontosságú a gép számára.
Bár a ’80-as évek közepén is létezett a lézervezérlésű változata az Maverick rakétának – ez volt az E variáns – de azt nem használták a Disznón. Ennek oka, hogy a gép önálló célmegjelölésre képtelen volt. A külső forrásból származó lézerrel megjelölt célt a gép orra alatt levő Pave Penny berendezéssel tudta csak érzékelni.
A Sivatagi Vihar alatt az AGM-65D változatot használták tömegesen az A-10-esek. A koalíciós légierő főparancsnoka Chuck Horner tábornok is megerősítette ezt egy interjúban. Idézve a lényeges részt egy a vele készült beszélgetésből:
A-10s vs. F-16s
Q: Did the war have any effect on the Air Force’s view of the A-10
A: No. People misread that. People were saying that airplanes are too sophisticated and that they wouldn’t work in the desert, that you didn’t need all this high technology, that simple and reliable was better, and all that.
Well, first of all, complex does not mean unreliable. We’re finding that out. For example, you have a watch that uses transistors rather than a spring. It’s infinitely more reliable than the windup watch that you had years ago. That’s what we’re finding in the airplanes.
Those people... were always championing the A-10. As the A-10 reaches the end of its life cycle– and it’s approaching that now–it’s time to replace it, just like we replace every airplane, including, right now, some early versions of the F-16.
Since the line was discontinued, [the A-10’s champions] want to build another A-10 of some kind. The point we were making was that we have F-16s that do the same job.
Then you come to people who have their own reasons-good reasons to them, but they don’t necessarily compute to me-who want to hang onto the A-10 because of the gun. Well, the gun’s an excellent weapon, but you’ll find that most of the tank kills by the A-10 were done with Mavericks and bombs. So the idea that the gun is the absolute wonder of the world is not true.
Q: This conflict has shown that
A: It shows that the gun has a lot of utility, which we always knew, but it isn’t the principal tank-killer on the A-IO. The [Imaging Infrared] Maverick is the big hero there. That was used by the A-10s and the F-16s very, very effectively in places like Khafji.
The other problem is that the A-10 is vulnerable to hits because its speed is limited. It’s a function of thrust, it’s not a function of anything else. We had a lot of A-10s take a lot of ground fire hits. Quite frankly, we pulled the A-10s back from going up around the Republican Guard and kept them on Iraq’s [less formidable] front-line units. That’s line if you have a force that allows you to do that. In this case, we had F-16s to go after the Republican Guard.
A Thunderbolt gépágyúja kiváló fegyver, de az elpusztított harckocsik többsége a Maverick rakéta és a kazettás bombák áldozata volt. Az elképzelés, miszerint az A-10-es gépágyúja az valami csodafegyver egyszerűen nem igaz.
A konfliktus megmutatta azt, hogy a gépágyúnak van kiaknázható potenciálja, amivel mindig is tisztában voltunk, de nem az alapvető harckocsi elhárító eszköze az A-10-nek. Az infravörös vezérlésű Maverick rakéta az, aminek elévülhetetlen érdemei vannak ezen a téren. Márpedig azt, mind az Varacskos Disznók, mind az F-16 vadászgépek egyformán eredményesen használták.
Az A-10 kis sebessége miatt könnyebb célpont, számtalan A-10-es szenvedett sérülést a légvédelem tüzétől. Emiatt a Köztársasági Gárda helyett a kisebb harcértékű egységek ellen vetettük be azokat. A Gárda ellen inkább az F-16-osokat küldtük.
Az AGM-65 rakéta találat hatása egy M48 harckocsira
Az interjúban elhangzottak mellé érdemes odatenni a Sivatagi Vihar alatt elszenvedett veszteségeket és a repült bevetések számát.
Az A-10 típusból öt darab, az OA-10 változatból két példány veszett oda és összesen 13 gép szenvedett sérülést. Ehhez képest az F-16 típus vesztesége csak három gép volt és négy további szenvedett sérülést.
Az F-16-osok 13087, az A-10-eesk 8084, az OA-10-esek 660 bevetést repültek összesen. Ebből kiszámítható, hogy a bevetésarányos vesztesége az A-10-eknek több, mint háromszor magasabb volt.
Az tény, hogy az A-10-esek tetszetős listát hoztak össze az általuk kilőtt célpontokról, azonban a sikerességével a típus korántsem volt egyedül. Hasonlót szinte bármelyik más gép fel tudott mutatni a Sivatagi Vihar alatt, viszont nem egyszer kisebb fajlagos veszteségekkel, sőt akár éjszakai is repülve.
Ilyen típus volt például az F-111F Aardvark. Az persze már más lapra tartozik, hogy F-111F mennyivel drágább és bonyolultabb szerkezet volt egy A-10-hez képest. Az viszont meglepő, hogy a más feladatkörre tervezett F-111F a Sivatagi Vihar alatt gyakorlatilag ugyanannyi harckocsit pusztított el lézervezérlésű bombákkal, mint az A-10 összesen mindenféle fegyverrel. Ehhez nem volt szüksége semmiféle gépágyúra.
Az agyonpakolt A-10 és persze a csoda gépágyú.
Ez kép csak a gépágyút méltatja.
„Ezt a gépet két hajszárító hajtja, nem egy csinos gép, de kiváló konzervnyitó.”
A másik elterjedt téves sztereotípia a Thunderbolt típussal kapcsolatosan, hogy az egy igazi rakéta vagy bombakamion, holott valóság ennek szöges ellentéte. A számtalan függesztési pont a variálhatóságot szolgálja és nem azt, hogy mindegyikre a maximális javadalmazást függesszék. Ez amúgy minden repülőgép esetén igaz.
A jellemző harci terhelése az Varacskos Disznónak 4 darab AGM-65 és 4-6 darab kisebb bomba vagy nem irányított rakéta konténer volt a Sivatagi Vihar alatt. Ehhez adódott hozzá az önvédelemre szolgáló AIM-9 Sidewinder légiharc-rakéta és elektronikai zavarókonténer, de az előbbi nem volt jellemző a légifölény kivívása után. Nagyon ritkán előfordult 6 darab Maverick rakéta függesztése is, de ez esetben gyakorlatilag más csapásmérő fegyverzetet nem is függesztettek fel azok hatalmas tömege és légellenállása miatt , legfeljebb két kisebb bombát vagy nemirányított rakéta konténert.
Jellemző fegyverzet konfigurációs a Sivatagi Vihar idején
Jellemző fegyverzet konfigurációs a Sivatagi Vihar idején
Manapság a korszerűsített A-10C változat a Maverick rakéta mellett képes lézer- és GPS vezérlésű precíziós támadó fegyvereket alkalmazására, mint a Légierő szuperszonikus vadászgépei. A gépágyú szerepe az aszimmetrikus konfliktusokat leszámítva lényegében megszűnt. Nagyon nehéz elképzelni olyan helyzetet, ahol egy hagyományos háború esetén annak használata megérné a kockázatot. A légvédelmi rendszerek fejlődése mára gyakorlatilag öngyilkosság kategóriába pozícionálja a gépágyúk használatát a hagyományos hadviselés keretei között.
A-10C változat GBU-58, GBU-38, GBU-12 bombákkal, LINTENING lézeres célmegjelölő konténerel, illetve 2xAIM-9M és ALQ-184 elektronikai zavarókonténerrel.
(Digital Combat Simulator harci repülőgép szimulátorral készült a kép)
A wikin-n kívüli képek forrása és további linkek:
http://www.dtic.mil/dtic/tr/fulltext/u2/a522397.pdf
http://forum.worldoftanks.com/index.php?/topic/368388-t-54-armor-unhistorical/
https://forum.warthunder.com/index.php?/topic/296017-t-62-general-information-and-discussion/
https://www.quora.com/How-effective-was-the-T64s-composite-armor-for-its-weight
https://wotarmory.wordpress.com/2012/07/27/pershing-reincarnated-the-m48a1/
http://www.ausairpower.net/APA-9K331-Tor.html
https://www.snafu-solomon.com/2020/01/batman-says-a-10-is-better.html
http://warthogcombatloadouts.blogspot.com/2008/10/operation-enduring-freedom-combat.html
https://www.airforcemag.com/article/0691horner/
https://hu.pinterest.com/pin/680676931151382268/
https://goodlanding.nl/?attachment_id=45
(A két A-10 kép wikin is fent van a lenti linkről.)
https://www.flickr.com/photos/edoug/albums/72157608280697632/page2
Sérülések
https://www.2951clss-gulfwar.com/piwigo/index.php?/category/1
