Előszó
Az Egyesült Államok fölé sodródott kínai ballon észlelése és lelövése nem csak diplomáciai hullámokat keltett, de a sajtóban és a különféle közösségi felületen ellentmondásos információkat lehet találni arról, hogy a ballont mi és miért azzal lőtte le, amivel. Tegyünk tisztába akkor néhány dolgot és helyezzük egyben történelmi kontextusba az eseményt.
Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető.
Mi történt?
Kezdjük történet végén. A kínai ballont végül egy F-22 Raptor vadászgép lőtte le egy AIM-9X Sidewinder légiharc-rakétával. Érdekes módon a közösségi portálok komment szekciójában több helyen is felvetődött, hogy micsoda megengedhetetlen pazarlás volt rakétával lelőni a ballont, és hogy ezzel annak lehetőségét is elszalasztották, hogy elemezhessék, hogy mi is volt a ballon felszerelése és pontos feladata. Egyesek szerint elég lett volna gépágyúval a ballonba lőni néhány lövedéket és akkor az, szépen lassan ereszkedve földet ért volna valahol.
Miért így történt?
Elsődleges oka a légiharc-rakéta használatának az volt, hogy feladat egész egyszerűen nem volt megoldható gépágyúval több okból sem. A nagy magasságban repülő ballonok elérhetik akár a 20-35 km-es repülési magasságot is a légköri viszonyok, a méretük és hasznos terhelésüktől függően. Az esetben főszerepet kapó ballon kb. 65 ezer láb magasságban, vagyis nagyjából 20 km magasan repült. Ez magaslégköri ballonokat nézve mondhatni nem nagy cucc, de a vadászgépek számára ez már bizony extrém magasnak számít.
A ma hadrendben levő vadászgépek szolgálati csúcsmagassága jellemzően a 18-20 km magasságot éri el statikusan, teljesen mindegy, hogy egy-vagy kéthajtóművesek azok. Ez azt jelenti, hogy vízszintes repülésben ezt a magasságot még éppen képesek tartani, de ekkor már csak minimális manőverező képességgel bírnak, szinte már átesés határán repülnek.
A lenti diagramon látható, hogy egy F-15 vadászgép fegyvertelenül, kb. 50% üzemanyaggal, kétszeres hangsebességgel éppen csak képes az 55 ezer láb, vagyis kb. 16,5 kilométeres magasságot elérni, tehát a ballon repülési magassága alatt marad. Még, ha képes is lenne pont határon repülve kb. azonos magasságot tartani, a gépágyús célzáshoz szükséges pontos manőverek egész egyszerűen nem lehetségesek.
Az F-22 esetében nem áll rendelkezésre publikus repülési teljesítmény diagram, de mivel a gép aerodinamikáját a lopakodó képesség mellett a manőverező légiharcra is optimalizálták, ezért sejthetően annak statikus csúcsmagassága is 18 km körül alakulhat átlagos légiharc konfigurációban.
A repülőgépek képesek a statikus csúcsmagasság fölé emelkedni lendületből, ezt a manővert angoul zoom climb-nak hívják. Ez lényegében azt jelenti, hogy kb. 13-14 km-es magasságban, ahol a csúcssebesség már elérhető és a vadászgép jól kormányozható, lendületet gyűjtve az emelkedni kezd és lényegében kvázi ballisztikus pályán a statikus csúcsmagasság fölé tud kerülni. Egészen szélsőséges esetben akár a 30 kilométeres magasságot is meghaladhatja a pálya csúcsa. Emelkedési és abszolút magassági rekordrepüléseknél éltek ezzel jellemzően, de ezekről majd máskor.
A probléma a manőverrel az, hogy annyira ritka légkörben repül már a vadászgép, hogy a kormányszervek már közel vagy akár teljesen hatástalanná is válhatnak. Lényegében a repülőgép haladási irányának stabilizálása az egyetlen cél. Fel sem merül, hogy egy ilyen manőver közben egy kiszámított elfogási pont felé repülve a pilóta még célozni is képes legyen a gépágyúval.
Márpedig nagyon komoly tényező a repülőgép relatív sebessége a célponthoz képest. A ballon szinte álló célnak tekinthető, ami felé egy kétszeres hangsebességgel haladó vadászgép kb. 600 m/s sebességgel halad. A 20 mm-es M61 Vulcan gépágyú hatásos lőtávolsága 1 km táján van annak szórása és a lövedék ballisztikája miatt. Viszont a kb. 600 m/s sebesség azt jelenti, hogy a célzásra és kifordulásra, hogy elkerülje az ütközés a ballonnal olyan kevés, ami nem tekinthető biztonságosnak, még ha feltételezzük is, hogy valami csoda módon a célzás lehetséges lenne. Ez a gondolatkísérlet legfeljebb a statikus csúcsmagasság közelében lenne értelmezhető, de dinamikus emelkedés közben még annyira sem.
Ezért volt tehát szükség a légiharc-rakéta használatára. A ballon repülési magassága és a nagysebességű vadászgép statikus magassága közötti néhány kilométeres különbség áthidalására az bőven képes volt. Sőt, mivel a rakétával magával nem kell tűpontosan célozni indítás előtt, ezért az indítást egy nagyon enyhe dinamikus emelkedés közben is végre lehetne hajtani, ha arra szükség lenne.
Az AIM-9X Sidewinder infravörös vezérlésű rakéta, de annak célzása a radarral párhuzamosítható, így arra bőven van idő az indítás előtt is. A ballon alatt levő műszereket tartalmazó blokk és a napelemek hatalmas radarvisszaverő felületet jelentek. Ezt követi radarral a vadászgép, ez alapján képes irányba állni az rakéta infravörös keresőfeje. A képalkotós infravörös érzékelővel, vagyis lényegében infrakamerával rendelkező AIM-9X rakéta égháttérben tökéletesen látja a ballont, akár indítás utáni célbefogás is lehetséges annak Block II változatával. Mivel a ballon nagyobb felületű a hasznos teherhez képes, és a rakéta érzékelője programozható, ezért megoldható volt, hogy az kifejezettem a ballont vegye célba. Elég idő állt a felkészülésre. A régebbi AIM-9M változattal nem lett volna lehetséges a célpontot lelőni, annak infravörös érzékelője csak a hajtóműből kiáramló forró levegőt képes érzékelni, egy annyira hideg célt, mint egy ballon, nem.
A Sidewinder rakétát indító F-22 Raptor vadászgép kb. 58 ezer lábon, vagyis kb. 17,5 kilométer magasan repülve indította a rakétát, ami kb. 60-65 ezer lábon, vagyis úgy 18-20 kilométer közötti magasságon találta el a célt. A rakétából eltávolították a harci részt, ezért az csak keresztülrepült a ballonon, ami a találat után összeomlott. A Raptor tehát minimális tűzerőt alkalmazva lőtte le a célt, hiszen a nagyobb hatótávolságú AIM-120C-7 AMRAAM rakétával is tüzelhetett volna. Csak annak aktív radarvezérlése miatt igen valószínű, hogy nem a ballont vette volna célba, annak hatalmas mérete ellenére, hanem az alatta függő felderítő berendezés csomagot. A napelemtáblák hatalmas merőleges felülete és a további fém alkatrészek nagyobb visszaverő felületet jelentenek, mint a körszimmetrikus ballon. Még harci rész nélkül is valószínűleg az lett volna a történet vége, hogy a rakéta közvetlen ütközéssel tönkreteszi azt, amit későbbi elemezni lehet.
A rakétatalálat után a ballon hasznos terhe viszonylag nagy sebességgel zuhanni kezdett, ami végül az Atlanti-óceánban landolt, de a 12 mérföldes távolságon belül, ami amerikai felségterületnek számít. A ballont elővigyázatosságból csak akkor lőtték le, amikor biztosra vehető volt, hogy biztonságos területen ér majd földet vagy vizet. A felderítő eszköz maradványait búvárok keresik, aminek felkutatása vélhetőleg nem lesz nehéz, még ha hideg is a víz. A vízmélység csupán kb. 50 láb, ami kb. 15 méter. Persze ezzel nem árt sietni, mert a sós víz nem barátja az érzékeny elektronikai berendezéseknek.
Az amerikai honi légvédelem nagy hatótávolságú és magasságú légvédelmi rakétás komponensét a ’70-es évek elején felszámolták, ezért légvédelmi rakétával lelőni a ballont nem lehetett, lévén nem volt mivel. De még, ha létezett volna a ’70-es években leállított, mára teljesen elavult rendszer, az is csak egyes nagyvárosok körül épült ki, tehát messze nem fedte le az egész országot. Olyan „lágyan” lelőni a célt, mint egy harci rész nélküli AIM-9X-szel tették, meg nem is lehetett volna, lévén azok radarvezérlésű rendszerek voltak. Jelenleg csak Washingtonban települt állandó légvédelem, NASAMS rendszerrel. Annak hatómagassága AIM-120 rakétával nem éri el 20 kilométert. Még, ha rendelkezésre is állna az AMRAAM-ER változat, akkor annak aktív radarvezérlése miatt a probléma ugyanaz lenne, a hasznos terhet találta volna el, nem ballont.
Mi értelme volt?
Hogy mi értelme volt a ballon használatának az olyan műholdak korában, amik fél méteres felbontással is képesek képeket készíteni? Valószínűleg nem képek készítése volt a cél, hanem elektronikai hírszerzés, bizonyos hullámhossz tartományokban a jelgyűjtés a légkörben könnyebben kivitelezhető.
Továbbá ahhoz nagy mennyiségű, kis magasságban keringő műhold kellene, hogy folyamatosan megfigyelhessenek egy szűk területet. A ballon sok szempontból egyszerűbb megoldás, ráadásul huzamosabb ideig tartózkodhat a megfigyelni kívánt zónában. Ráadásul a ballon kicsit szürke zóna a légtérsértések terén, míg egy repülőgép esetén ez eléggé egyértelmű, de egy felségjelzés nélküli ballon esetén lehet mismásolni a dolgokat. Velemennyire…
Történelmi kontextus
A hidegháború alatt az ellenséges katonai tömbről szerzett pontos információkért a legfelsőbb katonai vezetés a fél lelki üdvét is odaadta volna. Azonban az információszerzésnek korlátot szabtak az ember-vezette nagy magasságú felderítő gépek paraméterei, azokat a kétszeres hangsebességre képes vadászgépek képesek voltak lelőni.
Az U-2 szigorúan titkos fotó-felderítő kémrepülőgép megjelenése előtt az amerikaiak is ballonokkal próbálták meg a Szovjetunió katonai titkait kikémlelni. A Project Genetrix keretében 1956. január 10. és február 6. között, öt különböző helyszínről indítva 516 darab nagy magasságú haladásra tervezett ballont bocsájtottak fel, hogy fényképfelvételeket készítsenek a Szovjetunió területéről. Norvégiából, Skóciából, két nyugat-németországi helyszínről és Törökországból indították útra a ballonokat.
A felbocsátott eszközök közül csak 54-et tudtak felkutatni és begyűjteni és ebből csak 31 szolgált értékelhető adatokkal. Érdekes mellékzönge, hogy azért a szovjetek is nyertek az ügyön valamit. Az elvesztett ballonok közül többnek épségben megtalálták a felderítő rendszereit, amik az ország területén zuhantak le. A lezuhant amerikai kémeszközökből kinyert speciális film segítségével sikerült a Hold túlsó oldaláról fényképet készíteni. Az amerikai filmek kibírták azokat a szélsőséges viszonyokat, amire az űrrepüléshez szükség volt. Az elvárt minőségű film előállítására a szovjet ipar képtelennek bizonyult. A Luna 3 űrszonda az ebből a sajátos forrásból származó filmanyagot használta fel, így érhettek el tudományos és propaganda sikert is.
A rendkívül alacsony hatásfok miatt a ballonos módszerrel felhagytak és az akkor már fejlesztés alatt levő U-2 repülőgép vette át a feladatot. De ettől még a szovjetek felkészültek további ballonok érkezésére és lelövésére is. Az Sz-75 Volhov rendszer 35 km-es repülési magasságig képes volt hárompont rávezetéssel leküzdeni azokat. A rakéta rádiógyújtójának volt egy erre specializált üzemmódja, ahol a rakéta harci részét a rávezető állomástól érkező K3-as parancsára robbantják, nagyjából 120 méterrel a cél előtt, hogy a repeszek jól beterítsék azt.
A ballonos módszer helyett, az U-2 repülőgéppel végrehajtott berepülések a Varsói Szerződés és Szovjetunió felett sikeresek voltak, elképesztő mennyiségű információt szolgáltatott, sokszor a legféltettebb szovjet titkokról fedve fel, hogy mekkora tévedésben élt addig a nyugat. Ilyen volt pl. a Bomber Gap megcáfolása. A sikeres U-2 bevetések előtt a szovjet interkontinentális bombázó fenyegetést alaposan túlbecsülték. Az U-2 bevetéseknek hála derült fény arra, hogy a szovjet interkontinentális bombázó flotta kb. 100 db bombázóból, ha áll. Az U-2-es számtalan más értékes információ szerzett, aminek egy híres hírhedt incidens vetett véget 1960 tavaszán. De erről majd egy másik anyagban…
Közreműködők
- Molnár Balázs Grafika, animáció, szöveg
- Hpasp Technikai lektor és tartalombővítés
- Cifka”Cifu” Miklós Technikai lektor és tartalombővítés
A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.