Előszó
Az F-14 Tomcat, mint flotta védővadászép valószínűleg a többség számára ismert. Annak előélete talán már kevésbé. Szóóóóóval, hogyan is született az F-14 és milyen út vezetett a híres-hírhed Cicushoz?
Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető, de az anyag tartalma és különleges formátuma miatt a videó erősen ajánlott. ;)
Mi volt…
A Haditengerészet számára lényegében az atombombával vagy atomtöltetű torpedóval felszerelt bombázók (már, ha volt ilyen) jelenthették a veszélyt az ’50-es években. Ezek alkalmazásához a hajók közvetlen közelébe kellett repülni. A vadászgépeknek tehát bőven volt idő megközelíteni és lelőni a célokat. Nagy magasságban működek az akkori kezdetleges légiharc-rakéták a nem manőverező bombázók ellen. Még, ha esetleg torpedóval támadtak a bombázók, kis magasságban elfogni és lelőni a bombázókat semmi nehézséget nem jelenett volna.
Mi lett a fenyegetés…
A KS-1 és KSR-2 hajó ellen rakéták megjelenése az ’50-es évek legvégén előrevetítette a kort, amikor a fenti kényelem már nem adathatott meg. Ez sejtette, hogy a jövőben szubszonikus vagy később akár szuperszonikus, hatalmas rakétákat eregető bombázógépekkel kell felvenni a harcot. A US Navy nem várt ölbe tett kézzel…
Mit volt az elképzelés?
Az ’50-es évek legvégén már folyamatban volt az F-4 Phantom rendszeresítése, de a a szuperszonikus vadászgép a fent említett célok ellen nem felelt meg. Az tisztán látszott, hogy egy nagy hatótávolságú, 6 órán át légi utántöltés nélkül járőröző, illetve az akkor szemmel nagy hatótávolságú légiharc-rakétákhoz, és a hozzá szükséges radarhoz speciális repülőgép szükséges. Érkeztek erre különféle pályázatok, a legismertebb talán a Douglas F6D Missileer volt. A koncepció láttán, az aktív radarvezérlésű AAM-N-10 Eagle rakétával együtt is...
...a reakció elég vegyes volt.
Nagyon nem erre számított a többség. A szubszonikus, manőverező légiharcra nem képes repülőgép koncepciója sok vitát szült, pedig igazából nagyjából erre lehetett számítani. Az eszementen magas őrjáratozási idő elvárást ma sem lehetne máshogy teljesíteni légiutántöltés nélkül. Hivatalosan a manőverező légiharc képességet hiányolták, de feltehetően inkább egy bizonyos személy ötlete kaszálta el az egész koncepciót 1961 decemberében.
A nagy ötlet...!
A Kennedy kormány védelmi minisztere, Robert McNamara, akire leginkább az optimista technokrata jelző illik, előállt egy nagy ötlettel.
Mi lenne, ha a Légierő és a Haditengerészet egy alapvetően hasonló, majdnem azonos alaptípust használna, ami mindent is tud? Nagy gyártási darabszámmal, a kvázi szuperfejletteség ellenére a fajlagos költségek alacsonyan tarhatók lennének. Elvben.
Érdekes koncepció...!
Lényegében ez volt az utolsó koporsószeg a Missileer számára. A kezdeményezésből induló TFX programból születő F-111 család azonban a hatalmas elvárt őrjáratozási idővel, a 2 db AIM-54 rakéta belső fegyvertérben, 4 db szárny alatti hordozásával, nagy magasságban M2.0 csúcssebességgel, illetve az ekkora sebességnél a gépelhagyást is lehetővé tevő mentőkapszulás kialakítással egy 21 tonnás üres tömegű monstrumot eredményezett. Ami még olcsó se lett. Pedig már itt is engedtek a 6 órás őrjárati időből, számottevően.
Na, ezek után jött a vietnámi háború és annak tapasztalatai. Ahol az F-111B-hez képest pehelysúlyú, alig fele tömegű, de csak rakétafegyverzettel repülő F-4 Phantom vadászgépek számtalanszor alulmaradtak a technológiailag primitívebb MiG-17, MiG-19 és MiG-21 vadászgépek ellen közeli manőverező légiharcban. Amik közül az első se radarral, se légiharc-rakétával sem rendelkezett.
Na, ehhez képest az F-111B 21 tonnás tömegével, egymás melletti személyzet és a kabinból való pocsék kilátás eléggé nyilvánvalóvá tette a helyzetet.
Ez nagyon nem lesz jó...
A megmentő….
Az F-111B beszerzését ez, és számtalan más kifogás miatt törölték. Viszont a Haditengerészetnek nagy hatótávolságú, hosszú őrjáratozásra, illetve manőverező légiharca is használható vadászgépe még mindig nem volt. A VFX program során erre kellett már valami megoldást adni, ami nem annyira eszement végeredményt ad, mint az F-111. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy több helyen számottevően módosították az elvárásokat.
Kabin kapszulás mentőrendszer? Lapátra vele. Jó lesz a hagyományos tandem elrendezés a személyzetnek katapultülésekben. Amúgy is, a vietnámi tapasztalatok megmutatták, hogy az 1,3 Mach feletti sebesség olyan ritka, hogy erre méretezni a gépelhagyást felesleges.
Belső fegyvertér? Az se kell. A rakétákat csakis külső függesztéssel hordozza majd a gép. Annak minden hátrányával.
Új hajtómű? Kösz, lemondunk róla. Elég lesz a Missiler számára tervezett TF-30 is utánégetővel, oszt jóvan.
A 32000 font, vagyis 14,5 tonnás belső üzemanyag kapacitás? Ennél sokkal radikálisabbnak kell lennünk. Elég a kb. fele, 16000 font, 7,2 tonna. Emiatt kisebb lett az őrjáratozási távolság és idő? Ez van, ezt kell szeretni...
Ezzel végre hosszú vajúdás után megszületett a vadászgép, amit annyira vártak.
Ami, viszont az eredeti, de amúgy irreális elképzelésekhez képest. Kicsit sárga, kicsit savanyú...
..de legalább volt.
A Cicus is majdnem kukázódik
A történetben azonban volt némi csavar. 1974-ben a Grumman a Haditengerészettől kölcsön felvételét kérte, hogy az F-14 gyártása folyamatosan és zökkenőmentesen haladjon. Azonban Grumman fejesei augusztusban lebuktak, akik a kapott pénzt nem a gyártósorokra, hanem egyéb pénzügyi manőverekre használták fel.
Na, a Kongresszus erre úgy berágott, hogy megvonta a program pénzügyi támogatását, ami lényegében a program törlését jelentette volna. Irán viszont tojt erre az egészre, a Sah az Tomcatet választotta ki a légiereje számára, amiből végült 80 példányt rendeltek meg. Ezzel viszont a Haditengerészet lényegében a Kongresszust sározhatta be, hogy „de hát hogyan engedhetik, hogy Irán fejlettebb vadászgépekkel rendelkezzem majd, mint ők maguk” Az iráni megrendelés nélkül a Tomcat gyártása lehetséges, hogy már 1975-ben végetért volna... Így viszont összességében, némi orra koppintással a program fojtatódhatott.
Az már külön vicc, hogy az F-14 milyen körülmények között nyűgözte le az iráni nagyvezírt. Az F-15 Eagle alaposan megtakonlva repülte le a bemutatóját. Azt követően az F-14 annyira kevés naftával, hogy a Cicus hajtóműve kigurulás közben leállt, mert elfogyott az üzemanyag. A Sah viszont teljesen le volt nyűgözve, azonnal a Cicushoz ment, hogy „az kell”, a Sas nem is érdekelte.
https://iho.hu/hirek/harcigeptender-fel-ora-alatt-az-irani-tomcatek-sztorija-130219
F-35C, a nagy ötlet újra…!
A minden haderőnem számára is használható közös gép ötlete nem süllyed el teljesen. Amikor a ’90-es évek végén elkezdődött a JSF program. Itt megint arról volt szó, hogy egy nagyjából hasonló alapon, de egy típuscsaládba tartozó gép elégítse ki a Légierő, a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság igényeit. Hogyan ment? Egész j ól.
A technikai fejlődés lehetővé tette, hogy az F-35-nél megvalósítsák az F-111-nél megálmodott elképzelést. Három igen hasonló, de azért eltérő igények szerint tervezett vadászgépet. Mindezt úgy, hogy az F-35B helyből felszállása és leszállásra is képes. Persze sokkal szerényebb hatótávolsággal és kisebb fegyvertérrel, mint hagyományosan üzemelő légierős és haditengerészeti testvérei. De az
F-111-hez képest összességében egy sikertörténet volt. Csak az eredeti ötlethez képest laza 50 évvel később sikerült azt épkézláb módon, továbbra is erős korlátokkal megvalósítani.
Közreműködők
- Molnár Balázs Grafika, animáció, szöveg
- Hpasp Technikai lektor
- Cifka”Cifu” Miklós Technikai lektor
- Allesmor Obranna Technikai lektor
A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.
https://www.patreon.com/militavia
