Előszó
A vadászgépekről szóló sorozat többször említést tett a honi légvédelmi vadászgépekről, mint a vadászgépek egy teljesen eltérő evolúciós ágáról, markánsan eltérő céllal a többfeladatú vadászgépekhez képest. Következzen hát ezek története a kezdetektől napjainkig.
Azok számára, akik inkább a hangoskönyveket és animációt kedvelik a cikk anyaga videón, narrálva is elérhető.
Bevezető
Az elfogó vadászgépek közvetlen elődjeinek tekinthető típusok a II. világháborúból származtathatók. Ebben a korszakban alapvetően az amerikai nehézbombázók megjelenése hozta el az ezek iránti igényt, ami alapvetően három fő fejlesztési irányt jelentett. Mivel a legközismertebb a szövetségesek bombázó-hadjárata és az azzal szembesülő Luftwaffe és Japán küzdelme, ezért az ő szemszögükből válik értelmezhetővé az ellenük tett ellenlépések.
A honi légvédelmi vadászgépeknél alapvetés, hogy hogy dedikáltan a nagyméretű és nem manőverező bombázógépek lelövésére tervezték azokat. A vadászgépek elleni használhatóság nem volt tervezési szempont.
2. világháború
A vadászgépek fegyverzete a II. világháború elején jellemzően géppuska volt. Ráadásul nem egy vadászgépen ez kiskaliberűek, tehát csak 7-8 mm-esek voltak, és mindössze csak 2-4 darab volt beépítve belőlük. A gépágyú, a 20 mm vagy felette levő kaliber nem volt általános, vagy amelyik vádászgépnek volt ilyen fegyverzete, adott esetben visszalépés is történt ezen a téren. A németeknél például a Me-109F változatának fegyverzete az előd E változaténál gyengébb volt.
A probléma az volt a kiskaliberű géppuskákkal, hogy azok tűzereje elégtelen volt a négymotoros bombázók ellen. A német ászpilóta, Adolf Galland nemes egyszerűséggel értelmetlen tűzijátéknak titulálta a géppuskákat. A bombázók ellen 20 mm vagy nagyobb űrméretű gépágyúk voltak szükségesek. A háború második felében ezért jellemzően a nagyobb űrméretű géppuskák és gépágyúk felé mozdultak el a tervezők. Ahol lehetséges volt, ott a szárnyba vagy gépek orr részébe építették be a megnövelt űrméretű tűzfegyvereket.
Azonban, ha ez nem volt elég vagy lehetséges, akkor a vadászgépek szárnyai alá gondolákban, nagy űrméretű és alacsonyabb tűzgyorsaságú gépágyúkat szereltek fel, egészen 30 mm űrméretű gépágyúkig. A német Me-109 és Fw-190 család egyes változatainál teremtették meg erre a lehetőséget. Ezek megoldották a tűzerő problémát, azonban az egymotoros vadászgépek teljesítményét drámai mértékben lerontották, a plusz tömeg és légellenállásuk miatt. Az ezzel felszerelt vadászgépek alkalmatlanokká váltak arra, hogy a kísérővadászokkal felvegyék a harcot, ezért azok a hagyományos fegyverzetű társaik védelmére szorultak. Tehát az első fő irány az egymotoros, általános célú vadászgépek fegyverzetének módosítása volt, illetve kiegészítése annak árán, hogy lényegében csak bombázók elleni harcra váltak alkalmassá. De ezek az 1943 közepétől megjelenő szövetséges kísérővadászok miatt önállóan nem voltak alkalmazhatók.
Némi adalék, hogy kontextusba helyezzük a bombázók elleni fegyverzetet. Az amerikai egymotoros, nappali kísérő vadászgépeknek, a P-47 és P-51 típusoknak nem kellett nagy és erős védőfegyverzetű, négymotoros bombázókat lelőni. Emiatt azok 6-8 db 12.7 mm űrméretű nehézgéppuskákkal voltak felfegyverezve. A nagyobb tűzgyorsaság és alacsonyabb kaliber párosa jobb „sörét” hatással bírt, a manőverező vadászgépek ellen ezek megfeleltek. A kétmotoros P-38 Lightning ezektől eltért, ami rendelkezett gépágyúval is a 4 db géppuska mellett.
A japán vadászgépeken a 20 mm-es Type-99 (Oerlikon FF) gépágyú volt a meghatározó fegyverzet, ami tűzerő szempontjából megfelelt a célnak főleg, hogy kettő volt azokból. A gépágyúk mellett típustól függően két nehézgéppuska volt a jellemző (12.7 mm űrméret vagy ahhoz közeli), csak néhány típuson volt kiskaliberű géppuska. A probléma inkább a japán gépek jellemzően gyenge sérülésállósága volt.
A másik fő csapásvonal, lényegében a bukott Me-110 vadászgép alternatív alkalmazása és annak koncepciójának továbbvitele és átalakítása. A II. világháború elején a Luftwaffe a Me-110-zel felszerelt alakulatait tartotta az elit erőnek, azonban a nagy hatótávolságú kétmotoros vadászgép az Angliai csata alatt csúfosan megbukott. Egész egyszerűen képtelen volt az egymotoros vadászgépekkel felvenni a harcot. Azonban a repülőgép hatalmas mérete relatíve jó sérülésállóságot biztosított és tűzerőben sem szenvedett hiányt a típus. Már a Me-110C változata is 2 db 20 mm-es gépágyúval és 4 db 7.92 mm-es géppuskával bírt. A későbbi, már bombázók elleni harcra módosított változatai, akár 37 mm-es gépágyúval is felszerelhetők voltak, illetve a speciális Schräge Musik, ferdén felfelé tüzelő géppuskákkal is. Nappal, ameddig az amerikai kísérővadászok nem jelentek meg ezek rendelkeztek a megfelelő tűzerővel és sérülésállósággal is, hogy dacoljanak az amerikai bombázókon levő nehézgéppuskák tüzével. Ráadásul kevés találattal is végzetes sérülést voltak képesek okozni a bombázóknak Nem csak a Me-110 típust, hanem abból kifejlesztett további más vadászgépeket is használtak a feladatra.
A háború végén megjelenő turbojet hajtóműves Me-262 vadászgép változattól függően 2 vagy 4 darab 30 mm-es Mk.108 gépágyúval bírt, tűzerőből tehát nem volt hiány. A vadászgép messze gyorsabb volt minden szövetséges dugattyúmotoros vadászgépnél, a sebesség és tűzerő párosa ideális eszközzé tette a bombázók lelövésére. Viszont az alacsony torkolati sebességű fegyver nem volt ideális a vadászgépek ellen, ahogy a gép más paraméterei sem.
A fegyverzet fejlesztése azonban nem csak tűzfegyverekre korlátozódott. Nem csak az egyre nagyobb kaliberű gépágyúk, de még a nemirányított rakéták is megjelentek a vadászgépeken.[1] Ezek gépágyú gondolákhoz hasonlóan drámaian lerontották a repülőgépek teljesítményét. Ráadásul a célzás nagyon körülményes volt annak köszönhetően, hogy rakéták időzített gyújtója miatt egy szűk távolság tartományban kellett indítani azokat. Még a relatíve nagy repeszhatású rakétával is néhány tucat méteren belül kellet a cél közelébe lőni, hogy annak számottevő hatása legyen a célpontra. A távolság megállapítása szabad szemmel történt, ami több száz méteres távolságból minden, csak nem volt megbízható. Még, ha sikerült is pontosan felmérni a célpontok távolságát, a célzás egyáltalán nem volt könnyű. Ellenben megvolt az az előnyük, hogy a bombázók fedélzeti géppuskáinak hatásos lőtávolságán kívül voltak indíthatók.
A fentieknél még eszementebb megoldás volt, hogy a bombázó kötelékek fölé repülve azokat időzítővel ellátott bombákkal támadják. Ez inkább csak érdekesség, mert a módszer nem nagyon vált be, annak körülményes alkalmazhatósága és a kísérővadászok elterjedése miatt. Viszont jól mutatja a megoldáskeresés problémáit az adott korban.
https://www.magzter.com/stories/flying-aviation/Flight-Journal/BOMBING%C2%A0-THE-BOMBERS
A nappali bombázások során elszenvedett hatalmas vesztségek miatt az angolok áttértek az éjszakai bombázásra, ami ellen az egymotoros vadászgépek lényegében hatástalanok voltak. Ez hozta el a harmadik fejlesztési irányt, az éjszakai vadászgépek megjelenését. A Me-110 mérete lehetővé tette kezdetleges radar beépítését is, amivel éjszaka is lehetségessé vált a bombázók lelövése. A vadászgépek nem önállóan keresték meg a célokat, hanem a földi felderítő radarok irányították azokat a célok néhány kilométeres körzetébe. Alig 2-3 kilométer távolságból már lehetséges volt a radarral a célpontok észlelése, majd azok óvatos megközelítése és lelövése. A koncepció annyira sikeres volt, hogy az eredetileg közepes/gyors bombázónak tervezett Ju-88-ból is hoztak létre éjszakai vadászgép változatot.
Már ezeken a példákon is látszik, hogy specializált típusokkal és fegyverzettel oldották meg részben a honi légvédelem feladatát. A változtatások azonban annyira lerontották a gépek teljesítményét, hogy azok alkalmatlanná váltak vadászgépek közötti légi harcra, vagy maga az alaptípus eleve alkalmatlan volt. Véleményem szerint valahol ezen specializált típusok megjelenéstől beszélhetünk a honi légvédelmi vadászgép kategóriáról, még, ha akkor nem is hívták őket azoknak.
Fenyegetés a II. világháború után az ’50-es évek közepéig
Már a hidegháború kezdeti szakaszában a ’40-es évek legvégén megjelent az elfogóvadászgép, vagy más néven honi légvédelmi vadászgép kategória. Szovjet oldalon az Egyesült Államok stratégiai és interkontinentális bombázói hívták életre azokat. Az előbbire példa a II. világháborúban is részt vett B-29, az utóbbira az B-36. Az előbbi még nem, az utóbbi már képes volt az Egyesült Államokból is felszállva atomcsapást mérni a Szovjetunióra.
Az első szovjet stratégiai bombázó a Tu-4-es volt, amit a szovjet Távol-Keleten kényszerleszállt B-29-es bombázók lemásolásával alkottak meg. Miután a szovjetek ellopták és lemásolták az amerikai Fat Man Mk. III terveit, az első szovjet atomfegyver tesztre 1949 augusztusában került sor. Ezzel a Szovjetunió akkorát lépett előre, amire az Egyesült Államok vezetése nem számított. A II. világháború után az amerikai hírszerzés és felső vezetés kb. 10-15 éves időtartamot becsült, mire a szovjetek önállóan képesek lesznek előállni stratégiai bombázó és atomfegyver párosával. Az erre való reakció vezetett el az első specializált, honi légvédelmi amerikai vadászgépek megjelenéshez.
Európai szemmel nézve nem csak az interkontinentális, hanem a kisebb hatósugárú bombázók fenyegetése is reális volt. A Tu-16-os bombázóval gyakorlatilag egész Nyugat-Európa támadható volt, még légi utántöltés igénybevétele nélkül is.
A várható fenyegetést az ’50-es évek legelején tehát Tu-4 bombázógép jelentette az Egyesült Államok számára. Ez, még légi tankolással is legfeljebb egyirányú úttal érte el volna amerikai célpontokat. Még a későbbi bombázók is számtalan célt csak egyirányú repüléssel értek volna el feltételezve, hogy nem térnek vissza a Szovjetunióba és Mexikóban szállnak le a gépek. Mint utóbb kiderült, ez nem volt reális forgatókönyv, a szovjetek nem tervezték az ilyen módon történő támadást. Mivel az amerikaiak erről nem tudtak, de a képzelőerő határtalan, ezért számoltak ezzel, mint lehetséges forgatókönyvvel és fenyegetéssel. Légiutántöltéssel a Tu-16 Badger is legfeljebb Seattle térségét és Kanada nyugati részét, illetve csak Alaszkát érték volna el.
A veszélyt felismerve az Egyesült Államok légiereje is feltámasztotta a dedikált honi légvédelem feladatát megkapó Air Defence Command (ADC) parancsnokságot, amely első körben légcsavaros vadászgépekkel volt felszerelve. Hamar kiderült, hogy a bombázók kísérésére tervezett P-47 és P-51 (1948-tól F-47 és F-51 jelölésű) vadászgépek alkalmatlanok a célra, és a P-61 Black Widow illetve F-82 Twin Mustang radarral felszerelt vadászgépek jobban megfelelnek a feladatra. Ugyanakkor a légcsavaros gépek csillaga ekkoriban már erősen leáldozóban volt…
Honi légvédelmi vadászok a hidegháború hajnalán
Az amerikai elfogóvadászgépek első sugárhajtóműves képviselői voltak pl. az F-89 Scorpion és az F-94 Starfire a ’40-es évek legvégén, illetve a klasszikus F-86 Sabre vadászgép, specializált elfogó változata az ’50-es évek elején. Az első kettő, a második világháborús gépek jellemző aerodinamikai kialakításával rendelkezett, gyakorlatilag csak a légcsavaros erőforrást cserélték le gázturbinás sugárhajtóműre. A vadászgépek maximális sebessége 0,8 Mach körül alakult, ami bőven elégséges volt a légcsavaros bombázók ellen, sőt, még ha lett volna megfelelő hatótávolságú gázturbinás hajtóművel szerelt szovjet bombázó, azok korai változatai ellen is megfelelt volna.
Azon gépek esetén, ahol lehetséges volt, radart építettek a gépek orrába, így éjszakai elfogásra is alkalmassá váltak a kor szintjén. Önálló célkeresésre még mindig nem voltak használhatók ezek a radarok, lényegében a II. világháborús éjszakai nehézvadászok által használt technika továbbfejlesztéséről volt szó. A földi radarok segítségével a vadászgépeket a célpont néhány kilométeres körzetébe vezették, ahol az már képes volt a célt megközelíteni látótávolságra és lelőni azt. A tűzfegyverekkel, illetve később a nemirányított rakétákkal való célzáshoz a távolság mérése már nem szemmértékkel történt.
Az F-86 Sabre vadászgép már nyilazott szárnyas, de ennek ellenére még szubszonikus típus volt, de már hangsebesség közeli maximális sebességet ért el. A fegyverzetben irányított légiharc rakétának ekkor még híre hamva sem volt. Ameddig az alap változat csak 12.7 mm-es géppuskákkal volt felszerelve, addig a honi légvédelmi feladatokra szánt „D” változata csak nem irányított kis hatótávolságú rakétákkal, szám szerint 24 darabbal. Ezt a típust exportálták is a NATO tagországokba és a távol-keleti Egyesült Államokkal szövetséges országokba is.
A nem irányított rakéta fegyverzet ötletét valószínűleg németektől vették át az amerikai tervezők, akik még a II. világháború alatt sikeresen használtak ilyen fegyvereket az amerikai B-17 és B-24 bombázók ellen. A különbség annyi volt, hogy a németekkel szemben az FFAR, vagyis Folding-Fin Aerial Rocket csapódó gyújtós volt, ezért telitalálatra volt szükség. A rakéták szórása nagy volt a bombázók védekező gépágyújának lőtávolságán kívül, emiatt a vadászgépek több tucatot, némelyik száznál is többet hordozott. Viszont egyetlen találat is garantálta a célpont megsemmisítését.
Egyes típusokon megtartották a géppuska/gépágyú fegyverzetet is, de az Egyesült Államok elfogó-vadászgépein meglepő módon az 1950-es évek elejétől a csöves tűzfegyverek nem voltak jellemzőek. A rakétákat egészen meglepő megoldásokkal, de belső fegyvertérben hordozták a gépek. Ennek oka a korai vadászgépek repülési teljesítménye volt. A szubszonikus turbojet hajtóműves bombázók majdnem olyan gyorsak voltak, mint a vadászgépek. A nagy magasságban történő manőverezéshez szükséges volt a teljesítmény tartalékból minél több megőrzése.
Az F-86D, a hasa alól kiengedett rakétablokkot használt, amit indítás után visszahúzott.
Az F-89A/B/C Scorpion vadászgép változatok 6 db 20 mm-es gépágyúval bírtak. Az 1954-ben érkező F-89D-től viszont áttérek a nem irányított légiharc-rakéták használatára. Sőt, később már irányított légiharc-rakétákkal is rendelkezett. Az AIM-4 Falcon irányított légiharc-rakétát behúzható állványon, az FFAR nemirányított rakétákat áramvonalas fedél alatt hordozta indításig.
Az F-94A/B vadászgép változatgok még géppuska fegyverzetre építettek, az F-94C volt az első tisztán rakéta fegyverzetű változat. Az F-94 Starfirenél az FFAR rakétaindítók az orr-részben voltak nyitó/záródó áramvonalazó lemezek alatt.
A kategóriába tartozó vadászgépek megjelenése szükségszerű volt a szovjet nukleáris fegyverekkel támadó bombázók fenyegetése miatt. Azonban az honi légvédelmi vadászgépekből legyártott mennyiség az USA-ban és Kanadában eltúlzott volt. Ennek oka, hogy nem ismerték pontosan a szovjet interkontinentális bombázó fenyegetés mértékét. Felderítési adatok hiányában a szovjet fenyegetés nagysága egészen 1956-ig nem volt pontosan ismert. Csak az U-2 kémrepülő által szolgáltatott fényképek elemzése után lett bizonyos, hogy bár léteztek interkontinentális (hadászati) szovjet bombázók, azok mennyisége sokkal kisebb volt, mint korábban feltételezték. A pontatlanul felmért fenyegetésnek nem csak az elfogóvadászgépeknél, de a légvédelmi rakéta-rendszerek fejlesztésénél és telepítésénél is nagyon komoly hatása volt. De erről majd máskor.
Beköszönt a szuperszonikus korszak
Az ’50-es évek közepétől jelentek meg az első szuperszonikus sebesség elérése képes honi légvédelmi típusok, ilyen volt például az F-101 Voodoo vagy az F-102 Delta Dagger. Ezek már irányított légiharc rakétával voltak fegyverezhetők. A nem irányított rakéták alkalmazását a nagy sebesség kizárta, ahogy a csöves tűzfegyverekét is. A repülőgépek bár képesek voltak a hangsebesség átlépésére, a kétszeres hangsebességű korszak még nem köszöntött be. A csúcssebesség nagyjából az 1,3 – 1,7 Mach közötti tartományban volt, de csak minimális vagy külső függesztmény nélkül. Már ez a sebesség többlet is elégséges volt a sugárhajtóműves bombázók – például az M3 Bison – vagy a nagysebességű, turbopropelleres hajtású Tu-95 bombázó ellen.
Az irányított rakéták, vagyis légiharc rakéták első generációját, a félaktív-radar és infravörös vezérlésű AIM-4 Falcon, illetve az AIM-9 Sidewinder rakéta első, B változata jelentette egyes típusokon. A Falcon rakéta eredeti típusjelzése nem AIM-4 volt, az ebbe a típuscsaládba tartozó rakéták különféle változatai a táblázatban láthatók.
Ezen rakéták mai szemmel nagyon primitívek voltak, és az infravörös irányítású típusok csak a cél hátsó féllégteréből, egy szűk zónából voltak indíthatók. Az AIM-4 Falconnál az indítási folyamat több másodpercig tartott, tehát a rakéta alkalmazhatósága vadászgépek ellen fel sem merülhetett. A legtöbb típus belső térben hordozta a fegyverzetét, ezért az irányított rakétákat az indításhoz egy fegyverállányon tolták ki, hogy a rakéta keresőfeje képes legyen érzékelni a célt a célbefogáskor. Nem csak az F-102, de a legtöbb USAF elfogó vadász belső fegyvertérrel bírt, akár irányított, akár irányítatlan fegyverzetről beszélünk.
A Falcon család és a FFAR rakéták mellett rendelkezésre állt több típuson, még egyes szubszonikus vadászgépeken is, még egy légiharc-rakéta típus Ez volt az AIR-2 Genie. Ez egy nukleáris robbanófejjel ellátott, 1,5 kt hatóerővel rendelkező légiharc-rakéta volt. Igen, jól tetszett érteni, nukleáris harci résszel bírt. Ez a rakéta egyenes pályán repült, egy előre kiszámolt találkozási pont felé. Ennyi elég is volt, hogy néhány kilométeres távolságból indítva nagyjából a cél közelébe érkezzen és azt megsemmisítse.
Fontos megérteni, hogy akkoriban városokat romba döntő több száz kilotonna (kt) hatóerejeű bombák, és később már megatonna (Mt) hatóerejű termonukleáris bombát hordozó bombázó (kötelékek) fenyegető réme lebegett az Egyesült Államok vezetőinek szeme előtt. Az akkori védelmi elképzelésekbe belefért, hogy nukleáris harci résszel bíró rakétákkal oldják meg a támadók megsemmisítését. 10 km magasságban, a nukleáris robbanófejjel rendelkező rakéta használatának mellékhatásai messze eltörpültek egy sikeres szovjet atomtámadás következményeihez képest.[2]
Amúgy az atomfegyver építés technológiájának fejlődését jól illusztrálja a rakéta. A Hirosimára ledobott bomba hatóerejének kb. 1/8-át érte el. Figyelemreméltó, hogy alig 10 évvel az első nukleáris fegyver megalkotása után képessé vált az amerikai ipar egy olyan kisméretű plutónium robbanófej megalkotására, ami elfért az első implóziós bombához képest számottevően kisebb légiharc rakétán is. Amíg a Fat Man atombomba átmérője másfél méter volt, addig az Genie rakétáé kevesebb, mint a harmada, csak 45 cm. Ezzel a különleges rakétával bővebben az extra tartalom foglalkozik.
A Genie rakétával egyszerűen csak a célpont bombázó néhány kilométeres távolságába kellett kerülni. A célzással csak minimális teendő volt, több száz méteres mellélövés esetén is garantált volt a megsemmisítés. A szovjet bombázógépek farok részébe épített gépágyúk sem tehettek semmit a támadó vadászgépek ellen, mert messze azok hatásos lőtávolságán kívül volt indítható a rakéta. A Genie összességében megbízhatóbb lehetett, mint az akkor még szárnyait bontogató irányított légiharc-rakéta, vagy a nem irányított rakéták, ahol utóbbinál a pilóta ügyessége komoly tényező volt a célzás során. A Genie használata esetén, amennyiben műszaki hiba nem lépett fel és a cél közelébe ért az elfogóvadászgép, akkor a megsemmisítés valószínűsége véleményem szerint magasnak volt tekinthető.
Az F-102 vadászgéphez köthető még a hangsebesség feletti repülők fejlesztésének egy fontos lépése, a területszabály megismerése és alkalmazása. A repülőgép eredeti kialakításában még a hangsebesség átlépésére sem volt képes. Lényegében annak a fizikai jelenségnek a megismeréséről van szó, hogy a repülőgép teljes keresztmetszete az áramlási irányban előre haladva milyen mértékben nőhet és csökkenhet, hogy emiatt hogyan alakul a repülőgép hullámellenállása. De még a területszabály miatti változtatások és a belső fegyvertér ellenére is, az F-102 csúcssebessége 1,3 Mach alatt maradt. A vadászgépek repülési teljesítményével és az aerodinamikával majd egy külön anyag foglalkozik.
Az F-102 másik érdekessége, hogy nem csak az USA és Kanada, de Európa és egyes csendes-óceáni területek légterét is védte. 1959 és 1970 között hat F-102A század települt Európába, míg a csendes-óceáni területeken nyolc F-102A századot állomásozott 1957 és 1971 között. Ezeket a területeket elérte volna a Szovjet Távolsági Légierő Tu-4-es és Tu-16-os flottája.
A kétszeres hangsebességű honi vadászgépek
Az ’50-es évek végén már a kétszeres hangsebességű elfogóvadász típusok is megjelentek, ilyen volt például az F-104 Starfighter, az F-106 Delta Dart vagy az angol (English Electric) Lightning. Ez utóbbiról egy kiváló cikksorozat olvasható magyar nyelven, link a leírásban, ezért ezzel nem foglalkozom a továbbiakban.
https://modernwartech.blog.hu/tags/English_Electric_Lightning
A repülési teljesítmény további növelése lehetővé tette a hatékonyabb elfogást a szubszonikus bombázók ellen, és egyben felkészülés volt az esetleges nagyobb sebességű bombázók megjelenésére. Bár az Egyesült Államokat nem érte volna el, de az Európába exportált F-104-esek és az angol vadászgép számára reális célpont volt például a Tu-22 Blinder szuperszonikus bombázó.
Az ikonikus kinézetű F-104 Starfighter amerikai szolgálata szinte csak lábjegyzet a típus történetében, nem volt sikeres típus. Nagy számban exportálták a NATO és USA-val szövetséges államokba, ahol sokszor évtizedekig szolgált. Olaszországban 2004-ben vonták csak ki a korszerűsített ASA változatot. A Luftwaffe rövid ideig tartó katasztrófasorozata miatt a típus hírneve mind a mai napig alaptalanul van megtépázva. Ezzel kapcsolatos mítoszoszlatás korábban már téma volt a csatornán.
Az Egyesült Államokban az elfogó vadászgépek evolúcióját az F-106 Delta Dart zárta le. Lényegében az F-102-vel kapcsolatosan megfogalmazott eredeti elvárásokat – az 1954 Interceptor program[3] – csak ezt teljesítette. Az F-106 gyártását azonban derékba törte az interkontinentális ballisztikus rakéták megjelenése. Azok elterjedésekor és az igen erős amerikai légvédelem miatt a szovjetek lényegében felhagytak az interkontinentális bombázók Amerika és Kanada elleni támadás koncepciójával és új feladatot találtak azoknak. Így az kb. 1000 darab legyártott F-102-höz képest csak kb. 340 darab Delta Dart vadászgépet gyártottak le. Az F-106 különlegessége volt, hogy rendelkezett infravörös célkereső berendezéssel is, ami visszahúzható volt a gép orrába.
Természetesen ez a lépés a háromszoros hangsebességre képes elfogó vadászgépek fejlesztési programját is érintette. Az XF-103 és az XF-108 Rapier csak a mock-up fázisig jutottak el. Felsejlő fenyegetés híján semmi értelme sem volt folytatni ezeket fejlesztési programokat. [4]
A vadászépek természetesen nem saját maguk keresték meg a célokpontokat, ahhoz a radarok hatótávolsága messze elégtelen volt. A földi telepítésű radarok és automatizált rávezető rendszer segítette a folyamatot, ez volt a SAGE rendszer. Ez 1958-tól állt szolgálatba, a maga korábban kisebbfajta technológiai csoda volt. Ez az automatizált rendszer fogta össze a légvédelmi rakéták és a honi légvédelmi vadászgépek irányítását is. De erről majd egy másik videóban.
Az amerikai fejlesztések mellett egy ideig még a brit repülőgépipar lecsapódása, az AVRO Canada is fejlesztett honi légvédelmi vadászokat. Ilyen volt például a CF-100 Canuck, ez még a szubszonikus kategóriát képviselte. Viszont nekifogtak a kétszeres hangsebességet meghaladó hatalmas méretű elfogóvadász kifejlesztésének, de az ambiciózus CF-105 Arrow honi légvédelmi vadász fejlesztését leállították és beszerzését törölték. A kanadai honi légvédelmi vadász köré elég masszív legenda halmaz épült ki, hogy mennyire szép és nagyszerű repülőgép lett volna, csak az a gonosz Egyesült Államok tette tönkre szándékosan a kanadai repülő ipart. Az Arrow köré épült legendákkal és téveszmékkel egy külön mítoszoszlató anyag foglalkozik majd.
Összességében elmondható, hogy a ’40-es évek végétől kb. 1960-ig eszeveszett tempójú fejlődés és típuscsere jellemezte a honi légvédelmet. Az ábrán látható, hogy milyen ütemben váltották le egymást a honi légvédelmi vadász típusok egymást az Egyesült Államokban, amit lényegében az F-106 hadrendbe állítása zárt le. A szovjet bombázófenyegetés elmúlt után a szerepük számottevően csökkent, lényegében csak a békeidős légtérrendészeti feladatokat látták el velük, élesben soha nem vetették be őket. A továbbfejlesztések során megkapta az M61 Vulcan gépágyút. Ezen felül a USAF harcászati vadászgépei ellen repültek velük agresszor feladatkörben, ugyanis az F-106 különösen közepes és nagy magasságban hangsebesség körüli tartományban meglepően jó teljesítményt nyújtott manőverező légi harcban.
A ’80-as évek elején kezdődött meg kivonásuk, 1988-ig maradtak hadrendben relatíve kis mennyiségben. A tervezett váltótípusa az F-16A Block 15 ADF, az F-16 egy specializált változata lett volna, ami már képessé vált az AIM-7M Sparrow rakéta használatára. Ezek hadrendbe állítása a hidegháború végével nem történt meg. Az átalakított gépek egyenesen mentek a híres „Boneyard-ba”, ahol azokat lekonzerválták. Magyar vonatkozás, hogy a ’90-es években ezen gépek eladása merült fel, de ebből az ötletből végül nem lett semmi.
Röviden ekként foglalható össze az amerikai honi légvédelmi vadászok története. Az, hogy a vasfüggöny túloldalán mi történt, arról már csak a következő epizódban esik szó…
Közreműködők
- Molnár Balázs Grafika, animáció, szöveg
- Hpasp Technikai lektor és tartalombővítés
- Cifka”Cifu” Miklós Technikai lektor és tartalombővítés
A Patreon csatorna elérhetősége az extra tartalomhoz és a csatorna támogatásához.
https://www.patreon.com/militavia
[1] https://en.wikipedia.org/wiki/Werfer-Granate_21
https://en.wikipedia.org/wiki/R4M
[2] https://www.youtube.com/watch?v=BlE1BdOAfVc
Még közvetlenül a rakéta alatt állva sem okozott a földön kárt a rakéta használata.
A tesztben résztvevők mindegyike szinte megélte vagy túlélte az átlagéletkort. Az, hogy többen idősen rákos betegségben hunytak el nem igazán köthető a teszthez, mert időskori rákos megbetegedés egyáltalán nem ritka és más olyan tevékenységekben is részt vettek, amik során extra sugárterhelés kaptak. Szerintem a többség inkább halna meg 80 évesen rákban, mint fiatalon atomtámadásban…
[3] https://en.wikipedia.org/wiki/WS-201
[4]https://goo.gl/tS1MMn https://modernwartech.blog.hu/2015/11/15/az_usaf_bemutatja_hogyan_ne_legyen_mach_3-ra_kepes_elfogovadaszunk_3_lepesben_1_resz_332
